|
Angela: Végzet & Lélek/3.
Booth sokáig nézett utána, majd indított és a régi lakása elé hajtott. Amikor megérkezett már meg sem lepődött azon, hogy a kulcsok a zsebében lapultak. Bement és hamarosan, miután mindent a komódra dobott, elterült az ágyon. Az álmosság szele kísértette meg. Remélte, hogy mire felébred a világ és benne minden és mindenki újra helyre áll, és kiderült, hogy csak furcsa álom volt az egész.
December 11.
Az álom furcsa képeket villantott fel előtte. Volt ahol a Bonest látta Sullyval ahogy az oltár felé lépkednek, aztán Hanket ahogy egy kocsiból integet mellette a húga Christine de hiába kiabált, a kocsi nem állt meg. Aztán otthon volt, de a ház üres volt és a tető helyén beesett a hó. A láz, ami úrrá lett a szervezetén, lassan de mértéktelenül tört előre. A képek nem tágítottak, távolról kopogást halott kinyitotta az ajtót, de senki se állt ott. Megint kopogtak. Újra kinyitotta az indián volt, a kezében egy véres szívet tartott. Lenézett a mellkasára és meglátta a helyét. – Az én szívem add vissza! – utána akart nyúlni, de az indián ellökte. – Neked úgyse kell, már nem hallgatsz rá! – megpróbált felállni, de nem ment, nem volt már ereje. Kiáltani akart, de csak néma sikoly tört fel belőle. Majd minden eltűnt. Érezte, ahogy puha hideg kezek érnek a homlokához. Tompán mintha víz alól szólna, meghallotta a nő hangját.
- Booth. Ez az! Booth! Ébredj. Itt vagyok, nézz rám!
Szemei lassan nyíltak fel. Nem akartak engedelmeskedni neki. Többször is nekifutott mire sikerült.
- Tempe? Ó… hál isten! Borzalmas… álmom… te nem voltál… én nem tudtam… - a szavak, amiket magában sorolt mind értelmesnek hangzottak, mégis mire kimondta őket csupán értelmetlen zavaros egyveleg lett belőlük.
- Booth nagyon magas lázad van. Félre beszélsz. Ne erőlködj! Már hívtam az orvost. Hamarosan itt lesz.
A férfi keményen küzdött, de harca a teste ellen hasztalannak bizonyult és a szemei újra és újra lecsukódtak. Próbált körbe nézni, de mindhiába a láz és a fájdalom erősebbnek bizonyultak és nem eresztették kegyetlen szorításukból. Az ébrenlét és az eszméletlenség határán táncolt. Utolsó erejével kinyúlt és megragadta a rémült nőt majd erőtlenül megcsókolta.
- Sze… ret… lek… - már csak erre az egy szóra volt benne erő. Szervezetét elöntötte a láz újra, és a fájdalom magával rántotta, az öntudatlanságba.
December 12.
A hangos csörgés szinte kettészelte a szobát. Booth erre a hangra riadt fel. Szemei felpattantak és azonnal az ágy szélére szegeződtek ahol azt remélte meglátja a nőt, de senki se volt ott. Felült az ágyon és körbenézett. Szomorúan állapította meg, hogy a régi lakásában ébredt és felesége nyomát se látta benne. Se a papucsát se a köntöst. A csörgés abba maradt. Booth csak ekkor fogta fel, hogy a mobilja, ami most is ott pihent az éjjeli szekrényen keltette fel az imént. Ahogy felé fordult a szeme megakadt egy ruhászsákon. A fürdőszoba ajtaján lógott felakasztva. Olyasmi féle alakja, volt, mint amiben a tisztítóból hozza el az ember az öltönyét. Egy cetli lógott, rajta de innen ahol ült nem látta mit írtak rá. Felkapta a mobilját és megnézte. Angela kereste. – Nem fontos majd visszahívom… - gondolta és felkelt, hogy megnézze a cetlit. Ahogy közelebb lépett felismerte a nő írását. Az üzenetet Temperance hagyta. „ Csak, hogy el ne felejtsd. 11-kor várlak az anyakönyvezetőnél. Elhoztam a ruhád mielőtt lekésnéd az esküvőt. Várlak. Bones.” – Booth szíve akkorát dobbant, hogy beleremegett a mellkasa is. Kibontotta a zsákot és egy sötétkék öltöny bújt elő belőle. Megismerte, ezt Hank a nagyapja adta neki mikor bejelentette, hogy elveszi a nőt. Azt mondta ezt még az ő apja Booth dédnagyapja viselte az esküvőjén. Elmesélte, hogy annak idején kérte az a fiát is, hogy vegye fel, de az nem volt rá hajlandó azt mondta ócska vacak. Hank szerint ezért is ment tönkre a házassága minden egyéb más mellett… - Na de várjunk egy kicsit! Hogy kerül ez az öltöny most ide? Tegnap még Bones Sullyval élt együtt, ma meg elveszem? Ez sehogy se stimmel. – agya megint a teóriák mezejére tévedt és gyors egymásutánban elméletek és lehetőségek százait állította csatasorrendbe a realizmus várával szemben. Booth szó szerint beleszédült ebbe a harcba. Leült az ágy szélére és megpróbált tényszerűsíteni mindent, ahogy arra a nő tanította. – Mit tud? Mire emlékszik? – az biztos, hogy legyen ez álom, vagy képzelgés, vagy másik dimenzió és benne egy párhuzamos élet azzal, hogy lefeküdt aludni, a dolgok csak még kuszábbak lettek. - Álom nem lehet, mert felébredt, de még mindig itt van… - egy hirtelen ötlettől vezérelve hatalmasat kevert le magának.
- Au! Oké ez kizárva! – jelentette ki fennhangon az ágytámlának miközben bevörösödött arcát simogatta.
Megint hangosan beszélt, de ez már cseppet se tűnt fontosnak.
- Akkor mi maradt? – az ágytámla makacsul hallgatott.
Ha képzelődik, akkor ez nagyon reális és életszerű képzelődés lenne, de akkor látná megint Luc Robitaille-t vagy Parker tizedest, vagy…
- Nem! - most biztos, hogy nem képzelődik. Ennyire még sose szakadt el a valóságtól. Ehhez minimum akkora tumor kéne, mint egy narancs és attól már púp nőne a fején. Gyorsan megtapogatta a fejét.
- Huh! Nincs púp! Akkor ez is kizárva! – az ágy még mindig csupán érdeklődve figyelte az eseményeket, de nem szólalt meg.
- Tehát akkor hova jutottunk? – a kérdésen már a támla is felkacagott volna, ha tudna, ehelyett azonban hangosat reccsent jelezve, hogy a férfi gondolatai a jó irányba kanyarodtak.
A logikus és tényszerű megállapítás, hogy valahogy a múltban kötött ki. Akkor most egy másik világbeli Booth életét éli egy másik Bonesal…
- Ez az! – kiáltott fel diadalittasan és felpattant az ágyról.
A mobilja ismét megszólalt. Cam számát jelezte a készülék.
- Camille?
- Igen Selley. Szia.
- Ne hívj Selleynek.
- Már megint itt tartunk? Oké. Mi erre a válasz… Ja, megvan! Te meg ne nevezz Camillenek. – a nő megeresztett ez zavart mosolyt a telefonba.
- Mi történt?
- Ezt hogy érted?
- Miért hívtál? Baj van?
- Baj? Hát még nincs baj, de ha nem leszel, kész mire odaérek… akkor lesz!
- Kész? Mire?
- Booth mi ütött beléd? Mi az, hogy mire? Ne akard nekem bemesélni, hogy ma reggel úgy ébredtél, hogy elfelejtetted az elmúlt két hónap szervezkedését és az esküvőt?
- Ööö… Nem! Persze, hogy nem felejtettem el, az esküvőt! – Nem is tudnám. Életem legszebb napja volt amikor Temperance végre a feleségem lett. – gondolta tovább a ki nem ejtett mondatot.
- Akkor? Még se jössz el? Dr. Brenen nagyon ki fog borulni, ha így van! Egy kicsit késő meggondolni magad. Nem?
- Nem Cam! Erről szó sincs! Ez a legjobb dolog, ami történt velem Parker születése óta! Sose gondolnám meg magam! Ezek szerint te viszel engem. És ki hozza el Tempet?
- Hogy, hogy ki? Hát Max! Ahogyan ezt megbeszéltük.
- Max? – tehát a férfi nincs börtönben, vonta le a konzekvenciát a férfi villámsebesen.
- Igen. Miért kinek kéne?
- Hagyjuk.
- Nagyon furcsa vagy ma reggel Selley. Egyrészt nem értem mire ez a nagy tanácstalanság a részedről az esküvővel kapcsolatban, másrészt ezt a nagy örömöt se értem. De mindegy. Csipkedd magad! Húsz perc múlva ott leszek, addigra legyél készen. – ezzel letette a telefont.
Pillanatokkal később Booth már szinte repült a föld felett. Már nem is bánta, hogy nem érti mibe keveredett a tény, hogy újra átélheti, ahogy Temperance hozzá megy hatalmas elégedettséget okozott és a szokásos sármos mosolyt csalta az arcára. Bár Cam utolsó mondata némi nyugtalansággal töltötte el, ami befészkelte magát a lelkébe, már ez se volt olyan fontos. Sebesen beugrott a zuhany alá majd miután végzett öltözni kezdett. Belenézett a tükörbe és ekkor vette csak észre, hogy valami nem stimmel. - Nincs sebhely! – simította végig a mellkasát. Tehát itt nem történt meg. – Persze. Hiszen az csak évekkel később történik majd meg. De akkor… - az érzés, ami nem hagyta nyugodni ezt a pillanatot választotta, hogy belé hasítson. - Ha itt nem lövik meg, akkor a nő sose vallja be, hogy szereti. Ha pedig ez nem történt meg akkor most hogyan… – érezte, ahogy a szíve összeszorul. Sebesen a mobilja után akart nyúlni, de menet közben leverte a távirányítót és a tv bekapcsolt. - „ Jó reggelt Washington! Itt Alan Griffin a hatos csatornán. Fantasztikus szombat van ma is. Város ma reggel is hatalmas nyüzsgésre ébredhetett, ahogy a frissen megnyitott Center Plaza hatalmas akciói bevonzották a karácsonyi ajándékokat kereső emberek tucatjait. Ehhez kapcsolódik a hír, hogy a megnyitón részt vett kormányzó a napokban…” – Booth elnémította. - Center Plaza? De hát az csak… - felnézett a képernyő jobb sarkára és meglátta a dátumot. 2009.12.12. Szemei kikerekedtek. Tegnap reggel arra eszmélt, hogy a múltba került. Ma pedig arra ébred, hogy eltelt két év azóta, hogy este lefeküdt? - Mi a pokol folyik itt? – tovább gondolni nem volt ideje, mert egy türelmetlen kopogás félbeszakította.
- Megyek! – sebesen nyitott ajtót még mindig kigombolt ingben.
- Te még nem vagy kész? – dülledtek ki Cam szemei az ajtóban állva.
- Még nem! Vagyis mindjárt. – indult az öltönyéért befelé.
- Bár részemről így is jöhetsz.
A férfi elengedte a füle mellett a hallottakat, bár egy kicsit azért megtorpant. Befejezte az öltözést és elindultak.
Egész úton halhatott. Nem fért a fejébe, hogyan telt el két év és a nő megjegyzése sem hagyta nyugodni. Arra gondolt valahogy kiszedi belőle, ami történt.
- Cam emlékszel, még amikor a Jeffersonban kezdtél dolgozni?
- Selley rád tört a nosztalgia?
- Lehet.
- Persze, hogy emlékszem. Dr. Brenen volt a legnehezebb megértenem, de aztán csak sikerült. Aztán a többiek… De miért fontos ez?
- Csak eszembe jutott. Tudod, sokat gondolkodom az elmúlt két éven és azon, ami történt.
- Értem. Öregszel igaz?
- Lehet.
- Hát, ha szabad egy személyes megjegyzéssel élnem, amikor újra találkoztunk és dolgozni kezdtünk, szentül hittem, hogy szerelmes vagy Dr. Brenenbe. De tévedtem. Ahogy arról is meg voltam győződve, hogy végül a te oldaladon fog kikötni, vagy te az övén. De ebben is tévedtem.
A késpenge váratlanul jött és a szíve közepén találta el a férfit, hogy markolatig hatolva a lelkét is kettévágja. Fájdalomtól eltorzult arccal nyögött fel.
- Ezt, hogy érted? Tévedtél? De hát nem az esküvőnkre megyünk?
- Ugyan már Selley! Fejezd be az ugratást! Te is tudod, hogy ez balszerencsét hoz!
- Cam? Ki a vőlegény?
A nő a fékbe taposott, amikor meglátta a férfi kétségbeesett arcát és már szinte suttogásig halkult hangja, megütötte a fülét a kérdéssel, mely megrémítette.
- Mi ütött beléd? Hogy-hogy ki a vőlegény? – a férfi arcát látva azonban, kimondta az első kérdést, ami eszébe jutott. - Hát mégis szereted?
- Az életemnél is jobban Camille.
- Kicsit későn jutott el a tudatodig a dolog nem gondolod? Dr. Brenen alig egy óra múlva férjhez megy Sullyhoz.
A kegyelemdöfés. Hát ez is megvolt. – gondolta a férfi miközben a keze ökölbe szorult és egyetlen forró könnycsepp gurult végig az arcán.
- Elkéstem. – mondta csendesen és a kint újra kezdődött havazásba fúrta a könnyes tekintetét.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Mióta vártam már erre.... és végre elkészült a MESTERMŰ!!!! 
Nem találok szavakat... E-L-K-É-P-E-S-Z-T-Ő!!!!!!!! nagyon eltaláltad! végig sejtettem, hogy Sully a vőlegény, mégis lesokkolt, mikor Cam közölte... szegény Booth... de gondolom (vagy legalábbis remélem) hogy a végén minden jóra fordul, elvégre omnia vincit amor
De nem az ő hibája hogy elkésett végülis 2 évet átaludt sok mindent nem is tehetett...
ez eszméletlenül fantasztikusan fantörpikusan oltárian jóóóóó.... lett..
ez a kb tátott-szájjal-olvasom kategória!!
GRATULAA!! :D