|
Dinike: A múlt árnyai/2.
A férfi arcára kiült a döbbenet, levegője elakadt, arca holtsápadtra vált, a rosszullét kerülgette. Szólni akart, de nem tudott, csak nézte az előtte ülő, zokogó nőt, akit egykor oly nagyon szeretett és elvesztette, hogy megmenthesse. Mikor meghallotta, hogy visszajött Washingtonba dühös volt rá, hogy kockáztatja a lebukás veszélyét, de ismerte őt annyira, hogy tudja, ha nem lett volna élet-halál kérdése, soha nem jön ide. Fel volt készülve szinte mindenre, de erre nem.
- Sajnálom Seeley – folytatta Alexa könnyeit törölgetve – én nem akarom felborítani az életedet, nem akarom szétdúlni a családodat, de ő nagyon beteg. Leukémiája van és csontvelőre van szüksége sürgősen és sem én, sem pedig Míra nem vagyunk megfelelő donorok, te vagy az utolsó reményünk, hogy élhessen. Nem halhat meg Seeley, nem veszíthetem el őt is, ő az egyetlen, aki még összeköt veled, ami nekem kettőnkből maradt, Ő, te és én, belőlünk van. Téged elveszítettelek, ebbe beletörődtem, mert nem volt más választásom, de a gyerekeimért szembeszállok, ha kell az ördöggel is. Nem akarom eltemetni egyik gyerekemet sem, még ha ennek az is az ára, hogy kockáztassam az életemet és felborítsam a tiédet. De ha így élhet, akkor megérte. Nem kérek tőled most mást, csak egy vizsgálatot. Nem akarom még ennél is jobban…
- Alexa, kérlek – szakította félbe a férfi – ez nem csak egy vizsgálatról szól! – szavai egyszerre tükrözték a fájdalom és düh keverékét. - Van egy közös fiúnk és azon kívül,
hogy beteg, nem tudok róla semmit. – hangja már szelídebbre vált, a nőt nézte.
- Ő Roland – tett egy fényképet a férfi elé, melyen egy barna hajú, nagy barna szemű, katonai ruhát viselő, kacagós kisrác pózolt a mászóka tetején, meghódítva annak a legmagasabb pontját, büszkén kihúzva magát. – A jövő hónapban lesz 5 éves, a kedvenc étele a sajtos makaróni, imádja a repülőgépeket, órákat képes az eget bámulni, vagy azt játszani, hogy ő egy hős katona, aki meghódítja saját vadászgépével az egész világot és legyőzi a gonosz ellenségeket, hogy mindenki biztonságban élhessen, és ebből adódóan természetesen ő, ha nagy lesz, katona lesz…- nem tudta tovább folytatni, hangja elcsuklott, könnyei ismét eleredtek és a férfi szemében is könnyek csillogtak. – 4 hónappal ezelőtt – kezdte újra Alexa - felhívtak a napköziből, hogy játék közben rosszul lett és összeesett. Kórházba kellett vinni és 2 órával később a kezelőorvosa közölte velem a diagnózist. Azóta is bent van, különféle gyógyszereket szed, el van zárva a külvilágtól, a repülőitől, de minden nap küzd, küzd az életéért.
Nagyon bátor és erős kisfiú, de napról-napra gyengébb és gyengébb lesz. Az orvos azt mondta, hogy csak a csontvelő-átültetés mentheti meg az életét és élhet újra egészséges és boldog életet. Ezért kerestelek meg, Seeley. Kérlek, gyere el velem Los Angelesbe és segíts Rolin! Tudom, hogy nem könnyű, nem épp így képzeltem el én sem a viszontlátást, sőt egyáltalán nem akartam, hogy valaha is tudomást szerezz Roli születéséről, de ez a sors kegyetlen játéka velem/velünk szemben.
- Ez tényleg kegyetlen játék, de nem a sorsé, hanem a tiéd! – emelte tekintetét vádlón a képről a nőre.
- Hogyan? – rökönyödött meg Alexa.
- Ha Roli nem lesz beteg, soha nem tudom meg, hogy van egy fiúnk! Mit hittél Alexa? Nem volt jogod ezt tenni! Nem zárhatsz ki az életéből! Mint mondtad Ő, te és én. Én vagyok az apja, és te ezt eltitkoltad előlem, hazudtál nekem, úgy mentél Los Angelesbe, hogy tudtad gyereket vársz és nem szóltál róla! – hirtelen annyi düh volt a férfiban, hogy bántani akarta a nőt, hogy érezze ő is azt a fájdalmat, ami most az ő szívét hasogatta.
- Nem, nem tudtam! Soha nem hazudtam neked Seeley és ha elfelejtetted volna nem
jókedvemben, önszántamból mentem el. Menekültem, megint! Emlékszel? Dakota és Tamara Summerst te temetted el! – kétségbeesett kiállítás volt ez a férfi felé. – A poklok-poklát éltem át újra, ismét üldözött vadak voltunk, ismét neki kellett indulnunk az ismeretlennek, nem tudtam semmi többet, csak hogy Los Angeles lesz az új otthonunk. A kíséret, akit mellénk rendeltél tökéletes munkát végzett. Hónapokon át leellenőrizték minden lépésemet, a hívásaimat, mindent. Mindenhol ott voltak. Még ha akartam volna sem tudtam volna felvenni veled a kapcsolatot. Eléggé agresszívan nyomatékosították bennünk, hogy mi várhat ránk, ha kiderül, hogy életben vagyunk. És mindezek mellett erősnek kellett lennem, meg kellett értetni az alig 6 éves lányommal, hogy miért kell elmennünk, miért nem lehet többé Tamara és anya Dakota, mért küldöd el őt és mért nem szeretsz már minket és Parker, az egyetlen barátja volt és nehéz volt elfogadnia, hogy soha többé nem találkozhat vele. – A könnyek záporoztak Alexa szeméből, a szavak nehezen hagyták el a száját. – Felemelt fejjel viseltem a sorsom, de belül rettegtem, a lelkem összetört, a szívem itt maradt. Te voltál az a férfi, aki megtanított újra bízni, aki megértette velem, hogy érdemes vagyok rá, hogy szeressenek, hogy nem egy senki vagyok. Te voltál az, aki visszaadta a hitemet a szerelemben, te voltál az egyetlen férfi az életemben, akit teljes szívemből, őszintén szerettem, és aki engem is igazán szeretett, aki soha nem akart bántani. Semmi másra nem vágytam jobban, minthogy együtt legyünk, egy család legyünk. Mikor elmentünk még nem tudtam, hogy terhes vagyok, csak két héttel később jöttem rá, de nem volt rá lehetőségem, hogy szóljak neked, nem engedték volna meg, és lássuk be őszintén, igazuk volt. Nem akartalak bántani, éppen téged nem! Tudom, hogy neked sem volt könnyű az elválás, és nem hiszem, hogy szükséged lett volna még arra a tudatra is, hogy van egy fiad, akit soha nem láthatsz, soha nem lehetsz vele. Lehet, hogy tévedtem, de akkor ez tűnt helyesnek, viszont most ismét döntenem kellett és a tét a gyermekünk élete. Én nem tudok többet tenni, a döntés most már a te kezedben van és tudom, hogy a szíved nem hagy minket cserben, még ha most haragszol is rám azért, amit tettem. – milliónyi fájdalom volt ezekben a szavakban, tengernyi kín, a múltban soha ki nem mondott fájó gondolatok.
- Nem haragszom rád Alexa, kérlek, bocsáss meg nekem azért, amit mondtam. Igazad van, a nehezebbik része neked és Mírának jutott, ebbe úgy igazán bele sem gondoltam, csak a „nem volt könnyű neked sem” enyhe kijelentés volt tőled. Majdnem beleőrültem a hiányotokba, hisz olyan kevés idő jutott nekünk az örökkéhez képest és mégis olyan közel voltunk hozzá. Nagyon szerettelek Alexa és Mírát is. Egy rövid ideig tényleg család voltunk, aztán egyik napról a másikra hirtelen mindennek vége szakadt, az életünk rémálommá vált és az egyetlen módja, hogy élhessetek az volt, ha „meghaltok” és nekem mindehhez még közreműködnöm is kellett, úgyhogy nem, egyáltalán nem volt könnyű.
A felidézett emlékek okozta fájdalom kiült mindkettejük arcára, csak némán nézték egymást, a könnyek elhomályosították tekintetüket, ujjaik szorosan összefonódtak, megsiratták sorsukat. A múlt árnyai ismét körülölelte őket, átfogva ólomnehéz karjaival, szabadulni oly nehéz volt tőle és a jövő sem ígért biztosat. Sorsuk volt a fájdalom, ezt mindketten tudták.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
sajnálom hogy nem elsőként írhattam véleményt. annyi érzelem van ebben a részben! *.* nagyon jó volt olvasni, nagyon várom a folytatást!!!!!!
szóval tényleg remek :))))