|
Dinike: A múlt árnyai/9.
- Szia, Kisöreg, - ölelte magához Booth szorosan Parkert – örülök, hogy itt vagy.
És valóban nagyon örült a kisfiának, már nagyon várta ezt a percet. A Colton ügy kellőképpen felkavaró és nehéz volt, megviselte. Ritkán fordult elő vele, hogy ennyire a szívére vegye a dolgokat, de ez most más volt. Aki itt igazán bűnös volt, az maga az áldozat volt.
- Szia, Apa! Én is örülök neked! Kitaláltál valami jó programot a hétvégére? Elmegyünk valahová? Milyen volt a heted? Az enyém nagyon érdekes, ha gondolod, majd mesélek róla!
Parker tele volt kérdésekkel és élményekkel, hiányzott neki az apja és abba a pár napba, - mikor végre vele lehetett - akarta belesűríteni mindazt, amire máskor nem volt lehetősége. Péntek, kora este volt.
- Persze Kisöreg még szép, hogy elmegyünk csavarogni és a segítségedre is nagy szükségem lenne! – mosolygott rá sejtelmesen.
A kisfiú szeme felragyogott.
- Én neked apa! Valami ügy, amiben én is részt vehetek? – kérdezte felszabadult és izgatott örömmel a hangjában, ígéretesnek hangzik, amit az apja mondott.
- Te bizony! Még ma este el kell mennem néhány papírt átadni egy néninek és van neki egy öt éves kislánya, aki nagyon félénk. Szeretnék beszélni ezzel a nénivel néhány mondatot és arra kérlek, hogy segíts nekem ebben. Szerintem Tammy nagyon örülne neked. Segítesz, Kisöreg?
- Hát persze apa! – büszkén húzta ki magát, majd elgondolkodott és mereven az apja szemébe nézett. - De mond csak apa, miért ilyen félénk az a kislány? Sok ötévessel volt már dolgom, de eddig nem vettem észre semmilyen félelmet! – olyan komoly és felnőttes arcot vágott Parker, hogy Booth elmosolyodott.
- Azért fél ennyire Parker, mert sok minden történt vele, rossz dolgok.
- Bántották? – szeppent meg a kisfiú.
- Igen Parker és ezért nehezen barátkozik.
- Akkor én nagyon fogok igyekezni, hogy tőlem ne féljen és jó barátok legyünk! – nyugtázta a kisfiú apja magyarázatát.
- Köszönöm fiam! Tudtam, hogy számíthatok rád! – és egy kis barackot nyomott a fia buksijára. – Akkor indulhatunk?
- Naná!
- És mit szólnál, ha útközben megállnánk egy fagyira? – fogta meg a kezét és indultak el a lift irányába.
- Ezt még kérded? – nézett fel rá hatalmas szemeivel Parker. Az ábrázatától Booth elnevette magát.
Egy órával később, a nap még ragyogott az égen, de már nem égette az ember bőrét, lágy déli szél fújt, kissé enyhítve a fullasztó hőséget. Booth és Parker megérkeztek Dakota házához. Olyan jó volt ide eljönni, érezni a kertben nyíló friss virágok illatát, hallgatni a madarak énekét, beleszagolni a frissen locsolt fű illatába. A nyugalom szigete volt ez a nyüzsgő város távoli zajától. Itt olyan tiszta és békés volt minden, a fáradt lélek felüdülése volt ez a hely.
- Jó estét Dakota! – köszöntötte Booth az ajtóban álló döbbent arcot vágó nőt.
- Booth ügynök!?
- Seeley! – javította ki. - Szeretnék beszélni magával és adnék is valamit.
- Szia! – köszöntötte Parker az anyja háta mögül kikukucskáló szőke fürtös kislányt – az én nevem Parker és te biztosan Tammy vagy. Apukám már mesélt rólad. Szereted a fagyit, Tammy? – nyújtott felé egy doboz jégkrémet. Aztán hirtelen megállt a keze a levegőben és kérdőn nézett az eddig szótlanul őt figyelő néni felé. – Dakota néni! Szabad Tammynek fagyit enni? – Parker komoly ábrázata mindkét felnőtt arcára mosolyt csalt.
- Szabad! – mosolygott vissza Dakota a bájos kisfiúra. – Drágám – fordult lánya felé – elfogadod Parkertől a fagyit?
- Persze anya! Köszönöm szépen, Parker. Tegnap kaptam anyukámtól egy új kirakót. Játszol velem? Megengeded anya? – Tammy hangjában felszabadult kíváncsiság csengett, Parker nagyon jó játszótársnak tűnt.
- Persze Kicsim! Jöjjenek be! – tárta ki az ajtót Dakota és vezette be őket a kis lakás nappalijába, ami olyan volt, mintha egy tavaszi rét közepébe léptek volna be. A falak világoszöldre voltak festve, a távolban piros pipacsok lengedeztek a szélben, a mennyezet a ragyogó kék eget tükrözte. A bútorok harmóniában voltak a nappali színeivel, és a szoba közepén álló kicsi, kerek asztalon, a kertből szedett friss virágok illatoztak. Nyugalom és harmónia áradt a lakásból.
- Gyere, Parker megmutatom a szobámat és ott tudunk kirakózni is! – Tammy hangja egyre izgatottabb volt, Parker nagyon kedvesnek tűnt a számára, de az apukája, mintha ott sem lett volna, jobbnak látta, ha nem kommunikál vele.
És ezzel a gyerekek bevetették magukat a kislány birodalmába.
- Megkínálhatom valamivel Booth ügynök? – fordult Dakota még a gyerekek látványa miatti mosollyal az arcán a férfi felé. Gyönyörű volt.
- Kérem, szólítson a keresztnevemen és igen egy KV jól esne.
- Rendben Seeley, foglaljon helyet, máris hozom. Nagyon helyes a fia, rendes kissrácnak tűnik.
- Remélem nem bánja, hogy magammal hoztam, de úgy gondoltam, hogy így talán lehet esélyünk arra, hogy beszélgessünk. Parker valóban remek srác és bíztam benne, hogy elnyeri Tammy bizalmát.
- A terve tökéletesre sikerült. Egyébként mi járatban itt? – és egy forró, gőzölgő feketét, cukrot és tejet tett a féri elé. Tudom, hogy még nem mentem be az irodájába, hogy aláírjam a vallomásomat, de…
- Lezártuk az ügyet. Colton gyilkosa önként feladta magát. Nem bírta elviselni a tudatot, hogy megölt egy embert.
- Miért tette?
- Ő nem volt olyan megfontolt, mint maga, de az indítéka ugyanaz volt.
- Szóval más kislányt is molesztált?
- Sajnos igen.
- Jézusom! Hogy tudott így átverni – homályosult el Dakota tekintete – és én még beengedtem az otthonunkba. Látnom kellett volna!
- Ne vádolja magát, Dakota, nem tett semmi rosszat!
- Valóban?
- Amit Colton Tammyvel művelt, nem a maga hibája, mint ahogy az sem, amit a volt férje tett! Zárja le a múltat, Dakota és higgye el, hogy van jövőjük. Olyan jövőjük, amit remél. Legyen hite! Tudom, nehéz ezt feldolgozni és nehéz újra bízni, de nem mindenki ellenség. Ez a maguké. – Booth egy nagy barna borítékot nyújtott a nőnek.
- Mi ez?
- Az életük Dakota! Most már hivatalosan is ide tartoznak. Többé nem kell menekülniük. Csak annyit kérek, hogy a régi papírjaikat adja át nekem.
Dakota félve nyitotta ki a borítékot és ugyan látta annak tartalmát, de felfogni képtelen volt.
- Miért? – könnyei végigfolytak arcán.
- Mint mondtam, nem mindenki ellenség! – hangja lágy volt és nyugtató.
- De ezzel – mutatott az új papírjaikra – bajba kerülhet.
- Ez legyen az én problémám, rendben?
- De…
- Nyugodjon meg! Teljesen hivatalos!
- Köszönöm! Csak tudja, közel 4 éve vagyunk már itt és élek Dakota Summersként, de én Alexaként születettem és úgy is fogok meghalni és még ma is sokszor érzek valamiféle…. ürességet.
- Honvágya van?
- Nem. Semmi nincs, ami miatt honvágyam lenne, csak talán még ma sem szoktam meg igazán.
- Ez természetes, Alexa – a férfi szándékosan nevezte a nőt így, - a szívében mindig az marad, aki volt, de itt a külvilág felé maga Dakota. Így ismerik, ez jelenti a biztonságot.
Hatalmas kacagás és gyerekzsivaj törte meg a néma, őszinte tekintetek múló perceit. Mindkét gyerek nagyokat ugrándozva szökdelt szüleik karjaiba.
- Látom sikerült összebarátkoznotok Parkerral, - fordult nevető tekintettel Booth Tammy felé. – Jól érezted magad? – hangja bársonyos, lágy, szinte simogató volt. Nem akarta újra megijeszteni a kislányt.
- Igen – felelte Tammy halkan, anya ölelésébe bújva, hatalmas kék szemeivel a férfit fürkészve – Parker nagyon vicces tud lenni és nagyon ügyesen tud kirakózni. Legalább olyan ügyes, mint én! Te tanítottad meg rá? – kérdezte még kissé bátortalanul. Dakota szíve felvidult. Lánya a gyógyulás útjára lépett.
- Sokat szoktunk Parkerrel kirakózni és társasozni is. Egyre ügyesebb, küzdenem kell rendesen, hogy ne mindig ő győzzön. – nevette el magát. - Sokszor szoktunk versenyezni is, hogy ki öltözik fel hamarabb, ki issza meg gyorsabban a tejet, meg ilyeneket. Ti is szoktatok anyával versenyezni?
- Versenyezni nem szoktunk, de sokat játszunk együtt. Anya nagyon szépen rajzol, látod? – mutatott a falon lévő pipacsok felé – azt is anya csinálta. Meg a szobámba is ő festette a hercegnőket! – húzta ki magát büszkén, megsimogatva anyja karját. – Parkernek nagyon tetszett! Meg akarod nézni te is?
- Ha megenged és elkísérsz engem, akkor nagyon szívesen megnézem kis birodalmadat.
- Hmmm… - erősen gondolkodott a kislány, még óvatos volt, de most nem érezte, hogy fél. – Hát jó! Gyere! – és elindult a szobája felé.
- Gyönyörű a szobád Tammy! – őszinte döbbenet volt a férfi arcán, a falon lévő képek láttán – anya valóban nagyon szépen rajzol. És a bútoraid? Igazi hercegnős! Te választottad őket?
- Együtt anyával! Téged hogy hívnak?
- A nevem Seeley.
- Az enyém meg Tamara, de mindenki csak Tammynek hív.
- Nagyon szép neved van!
- A tiéd meg olyan… furcsa!
- Hát valóban, de a szüleimnek tetszett. – léptek be újra a nappaliba.
- Máskor is átjöttök Parkerral?
- Nagyon szívesen, ha anyukád is megengedi. – nézett Booth Dakota szemébe kérdőn.
- Tényleg átjövünk még, apa? Szabad átjönniük, anya? – a két gyerek egymás szavába vágott.
- Persze gyerekek, szívesen látunk titeket. – mondta Dakota Parker fejét megsimogatva.
- Te apa, Tammyék nem jöhetnének el velünk vasárnap az állatkertbe?
- Én örülnék neki! – felelte Booth.
- Nem akarunk zavarni!
- Anya, én szeretnék menni.
- Rendben, de csak ha…
- Nem zavarnak. Reggel kilenc körül magukért jövünk. Jó lesz így?
- Igen-igen! – a gyerekek nagyot kiáltottak örömükben. Dakota csendesen figyelte őket, Booth a nőt nézte. Nem csak Tammy lépett a gyógyulás útjára, hanem Dakota is. Még egy lépéssel közelebb jár hozzá, hogy többé ne meneküljön…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Parkert nagyon imádtam!!! Tiszta apja!!
Nagyon eltaláltad!!!! Gratula!!!! 
És kíváncsian várom hogyan alakul a kapcsolat Seeley & Alexa között!!
Úgyhogy Dini:
KK!!!!!!!!!!!!!