|
Claire: Álmok hulláma - Nyugtalan lélek/2.
A tó vize sötét volt. Mélykék, már majdnem fekete. A levegőt átszelő esőcseppek apró köröket róttak, a valamikor tükörsima tó tetejére. Booth csak csendben nézte, ahogy pillanatonként egymást váltják a vizet fodrozó apró körök. Nem tudta miért, de valahogy megnyugtatta őt. Szerette az esőt. Ez mindig arra az estére emlékeztette őt, amikor először megcsókolta Bones-t. Elmosolyodott. A tó pedig arra az esetre, amikor végre újra szóba állt vele. Igaza volt Sweets-nek, akkor csak tudat alatt érezték, hogy elrontották, hogy elszalasztottak egy lehetőséget. De most….
Most tudja mit rontott el. Legalábbis részben. Viszont azt, hogy hogyan hozhatná helyre…. azt nem tudta.
Nagyon szerette Tempe-t és soha nem akarta megbántani őt. De bármennyire is igyekezett, most egyfolytában mindent elrontott. Annyira, hogy attól félt, hogy Bones meggondolja magát és egyszer otthagyja őt. És viszi magával a két gyerekét is. Pedig olyan szépen alakult minden, mikor Kyle megszületett. Ott a kórházban döntötte el, hogy megkéri Bones kezét. Ezúttal rendesen. Mert azért valljuk be, nem volt igazi, mikor rákérdezett, hogy valóban hozzámenne-e. És Tempe is nagyon jól tudta, hogy az nem jelentett semmit. De aztán közbeszóltak az újabb veszekedések. És az álmok.
Újra és újra ugyanaz. Sokszor már inkább fennmaradt sokáig, hogy ne kelljen újra átélnie, ami történt. Nem tudott mindent elmondani Bones-nak. Ezt nem.
Ez annyira megviselte, hogy nem mert még rágondolni sem, nehogy újra érezze, amit akkor. Ez sokkal rosszabb volt bárminél, amit elmert képzelni.
Egyszerűen nem mondhatta el, de közben azt is tudta, hogyha lett volna hozzá bátorsága, akkor lehet, hogy soha nem jutottak volna el idáig. Akkor talán nem veszekedtek volna….
Persze nem így történt és most, már késő változtatni a múlton.
Booth kezdte érezni, hogy fázik. Minden ruhája csurom víz. Az esőcseppek apró tűszúrásokként csapódtak arcához. Haza kéne mennie, de nem mer Bones szemébe nézni. Nem kellett volna utoljára mondania, amit mondott. Megint megbántotta és megint olyasmi történt, aminek nem kellett volna.
Az ajtó halkan nyílt ki. Mégis hallotta, hogy megjött. Már nem volt dühös, nem érdekelte az egész, csak megkönnyebbült, hogy maga mellett tudhatja. De nem omolhat a nyakába, mintha mi sem történt volna, hiszen akkor Booth sosem érti meg, mennyire nem volt helyes, amiket a fejéhez vágott. Hogy egyáltalán nem helyes, amit mostanában tesz. Nem lehet csak úgy szemet hunyni felette.
Kattant a zár, ahogy becsukódott az ajtó. Halk léptek közeledtek a szoba felé, aztán elhallgattak.
Tempe hátrafordult. Booth ott állt az ajtóban, csurom vizesen. Ekkor már nem tudott semmi másra gondolni, mint hogy aggódik érte, és hogy szereti.
Nem mert megszólalni. Félt, hogy folytatódik a veszekedés, ami a férfi elrohanásakor abbamaradt. Pár percig csak álltak, és nézték egymást. Booth egyre jobban reszketett a hidegtől.
- Bocsáss meg. - szólalt meg végül - Kérlek, ne haragudj, nem kellett volna…
Nem bírta folytatni, elszorult a torka. Pontosan tudta, hogy nincs mentség a tettére és, hogy mennyire nem érdemli meg, hogy megbocsásson neki Bones.
- Menj és zuhanyozz le. Jót fog tenni. - szólalt meg végre hidegen Tempe. Próbálta elrejteni az érzékenységét, de Booth így is kiérezte a hangjából azt a cseppnyi szeretetet, amitől megkönnyebbült.
Elszakította a tekintetét és elindult a fürdőszoba felé. Behúzta maga mögött az ajtót és elkezdte levetni a vizes ruhákat. Miután levette az öltönyét és hátrafordult, Tempe állt az ajtóban. Egy pillanatra megállt a mozdulattal.
- Hol voltál? - kérdezte a nő, és ebben a kérdésben már csak az őszinte érzelmek érződtek.
Booth a szemébe nézett és a haragot kereste. Azt, amit megérdemelt volna, de helyette csak fájdalmat, bánatot és… szeretetet talált. Eddig is tudta, de igazán csak most értette meg, hogy mennyire számít, hogy mennyire szereti őt Bones. És hogy csak miatta érezheti mindezt, különben még mindig bezárkózna, és érzelmek nélkül próbálna élni.
- Tempe...
- Miért nem jöttél haza?
- Én nem… nem tudom… bocsáss meg nekem. Csak… - nem tudta mit mondjon.
Egy pillanatra ismét megkereste a kék szempárt, hogy erőt gyűjtsön, pedig ezek csak semmit sem jelentő, hétköznapi szavak, de mégis…
- Gondolkodtam. - vett erőt magán - Nagyon sokat hibáztam. Soha nem akartalak megbántani. Szeretném, ha tudnád, hogy mennyire fontos vagy nekem. Bocsáss meg … Kérlek…
Egy pillanatig azt hitte ezzel lezárult a beszélgetés. Egy pillanatig Tempe is úgy gondolta, megkapta a választ, az őszinte megbánást és csak egyszerűen visszasétál a szobába. De mégsem tette. Helyette odalépett Booth-hoz és finoman elkezdte kigombolni az ingét. A férfi bőre jéghideg volt.
- Úristen, te teljesen átfagytál…. - és egyre sürgetőbben igyekezett levetni róla a vizes inget.
- Nem, dehogyis….. semmi bajom… - kapott a gombokhoz zavarában Booth.
Egy pillanatra összeért a kezük. Tempe keze meleg volt, és furcsa érzés kerítette hatalmába őket. Mintha nem lenne joguk megérinteni a másikat. Mintha meg lenne tiltva és most egy néma egyezséget szegnének meg. Booth rájött, hogy napok óta nem voltak ennyire közel egymáshoz.
- Add a kezed. - fogta meg Tempe a jéghideg ujjakat.
Úgy kapaszkodott a kezekbe, mintha soha többet nem érinthetné meg. Booth-nak jól esett a gondoskodás. Mennyire szeretheti őt Bones, hogy képes félretenni a haragot.
Tempe elengedte a kezét és megérintette a férfi arcát. Ugyanolyan hideg volt az érintés, mint a teste. A bőre még nedves volt az esőtől.
- Zuhanyozz le. - mondta gyengéden - Addig csinálok neked vacsorát, és meleg teát.
Aztán már fordult is meg, de Booth gyorsabb volt és elkapta a kezét.
- Köszönöm. - nézett a nőre, majd megszorította finoman a kezét.
- Szívesen. - válaszolta Tempe, majd lassan kihúzta a kezét a férfi finom szorításából és elindult kifelé.
Booth nézte, ahogy kilép az ajtón, és becsukja maga mögött. Nem érdemelte meg ezt a gondoskodást. De ettől csak még jobban szerette Bones-t.
***
A gép hangosan pittyegett. A program találatot jelzett. Megvan a címe a férfinak, mostmár csak egy dolog van hátra. Eltenni láb alól…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Ez a történet annyira szomorú, érzelmes, életszerű, mély, tiszta, emberközeli, hogy imádom olvasni. Egy teljesen más oldalát mutatod be a karaktereknek, mint amit kívülről látunk, és ez tetszik, mert közben látszik belőle, hogy ettől még mindig ők azok. Nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra, és nem csak a cliffhanger miatt 
Ez annyira jó! Nagyon jókat irsz! Alig várom már a folytatást!
HATALMAS:KK!!!!!!!!