|
PÜT: A kezdet/12.
- Bones! Bones! Nyisd már ki! – dörömbölt türelmetlenül az ajtón Booth, de választ nem kapott. Már éppen készült elővenni a kulcsot, amit nem is olyan rég kapott a nőtől vészhelyzet esetére, mikor is meghallotta, hogy a zár kattan és az ajtó kinyílt.
- Booth, mit keresel itt hajnalok hajnalán?
- Csak kíváncsi voltam, hogy tudsz-e aludni. – mosolyodott el az ügynök, ahogy végigmérte kissé kócos és eléggé álmos tekintetű társát, amint ott állt előtte egy szál pólóban.
Bones csak vágott egy fancsali grimaszt és a konyha felé vette az irányt.
- Amúgy van egy ügyünk! – csukta be maga mögött az ajtót Booth – Nem akartam így rád törni, de mivel telefonon nem tudtalak elérni... Hát... Nem volt más választásom.
A nő a mobilját kereste... És valóban, ki volt kapcsolva. Valószínűleg lemerült este és nem vette észre. Angelával elmentek egy kicsit szórakozni munka után. Barátnőjének szüksége volt egy kis lelki vigaszra. Bár Brennan nem igazán tudta, hogy segített-e a tanácsaival, vagyis inkább az érveivel, ami a párkapcsolatokat illeti... De legalább jól érezték magukat, azt sem tudja, hogy mikor keveredhetett ágyba, de biztos elég későn, vagy inkább „korán”, mert a feje kezdett hasogatni, amit a kialvatlanságnak és az elfogyasztott tequilaknak tudott be.
- Tudod mit? Menj, kapd össze magad! Én addig főzök egy kávét, úgy látom rád fér.
Bones nem ellenkezett, amúgy sem volt most kedve vitázni...
Egy negyed óra múlva már az autóban ültek. Nagy volt a csend, amit Booth tört meg egy idő után…
- Ennyire jól sikerült az este, vagy ennyire rosszul? – vigyorgott kajánul.
- Semmi baj nem volt az estémmel, csak kicsit fáradt vagyok, ennyi. Ha már beszélgetni akarsz, inkább azt áruld el, hogy hol van a hulla. – mondta mogorván a nő.
- A város külterületén, egy roncstelepen. A tulaj akadt rá egy autó csomagtartójában. Éppen be akarták zúzni, csak túl sok szárnyas állat repkedett a csomagtartó körül és elég nagy volt a bűz is.
- Értem. – konstatálta Bones a tényeket, majd fejét jobbra fordítva nézett kifele a városra, jelezvén, hogy nem kíván tovább beszélgetni az úton.
Az ügynök vette is a célzást és ő is inkább belemerült saját gondolataiba, miközben az utat figyelte.
* * *
- Ááá! Dr. Brennan! Booth ügynök! – örvendezett nekik Hodgins, aki már Cam-mel együtt a hulla körül tevékenykedett – Ez a hulla egy igazi kincs lelőhely!
- Talán nem kellene ennyire lelkesedned, Hodgins. – hurrogta le Booth – Ez az áldozat is valakinek a hozzátartozója volt.
- Persze Booth! Én nem a hullának, hanem a lakóinak örülök ennyire! Találtam Sarcophagiane, Stomoxys Calcitrans és Teba….
- Állj! Most lehetne úgy, hogy én is megértsem? – állította le az ügynök.
- Szóval a rovarok és bogarak lárváinak köszönhetően órára pontosan meg tudom állapítani a halál időpontját. Most már érhető voltam?
- Ja.
- Vagy ha nem is a halál időpontját, de azt igen, hogy mikor hozták ide a holttestet. – javította ki Cam a bogaras tudóst.
- Azt hiszem, most egyet kell, hogy értsek Dr. Saroyannal. A halál oka egyértelműen a koponyasérülés, amit egy tompa tárgy okozhatott, amibe még nem halt volna bele, de az ütés pont eltalált egy artériát, amin keresztül perceken belül elvérzett. Viszont itt nincs annyi mennyiségű vér, ami igazolná, hogy itt történt a gyilkosság.
- Remek. – mondta lehangolóan Hodgins.
- Vagy te máshogy gondolod Dr.Saroyan?
- Nem, én is erre a következtetésre jutottam Dr. Brennan.
- Az áldozat fehér nő, - folytatta az antropológus – 30 év körüli. A medencecsontja alapján korábban már szült. Többet majd a laborban tudok mondani.
- Akkor ezt mind vigyék a Jeffersonba! – kiáltotta el magát Booth – Az autó csomagtartóját se hagyják itt!
Jefferson Intézet
- Szia Angela! – üdvözölte Booth a nőt, ahogy a laborba értek.
- Jajj! Ne olyan hangosan Booth! Nem vagyok süket! – csitítgatta az ügynököt, miközben a fejét fogta.
Booth csak vigyorgott, kezdett tisztán látni.
- Most már értem Bones morcos hangulatát. Nem tán kirúgtatok a hámból tegnap este?
- Booth, a hám egy szerszám, amit a ló igába fogására használnak és nem lehet belőle kirúgni.
- Édesem, Booth nem úgy értette. – nevette el magát Ange az ügynökkel együtt.
- Nekem mindegy. De most dolgom van, várnak a maradványok…
Estére már azonosították is az áldozatot. A neve Julie Davis, 31 éves. A 12 éves lánya jelentette az eltűnését 4 napja, ami megegyezik a halál időpontjával. Mivel más hozzátartozót nem találtak, az áldozat gyermekét intézetbe vitték.
Másnap reggel
- Jane, ő itt Booth ügynök az FBI-tól és Dr. Brennan. Az édesanyádról szeretnének veled beszélni. – majd a szociális munkás magukra hagyta a három személyt.
- Megtalálták az anyukámat? Hol van? Ő miért nincs itt? – ostromolta őket kérdésekkel a bájos, de kicsit sápadt kislány.
- Sajnálom Jane, de édesanyád meghalt, részvétünk. – fogta meg Booth együttérzően a lány kezét, akinek potyogni kezdtek a könnyei. Kérlelve nézett a két felnőttre, mintha csak azt mondaná a tekintete, hogy ugye csak vicc az egész és az anyukája ott van kinn az ajtó mögött. De szólni nem tudott, csak zokogott.
Booth magához ölelte a lányt. Bones csak ült szembe velük, arca rezzenéstelen volt, de legbelül ő is zokogott. Saját magát látta 15 éves korában, amikor eltűntek a szülei… Intézetbe került, ugyan úgy, mint most Jane. Egyedül maradt, nem volt senkije, nem számíthatott senkire, csakis magára. Teljesen átérezte a helyzetét, de mégsem tudott neki mit mondani. Ebben ő sosem volt jó. De Booth… Ő mindig tudta… Tudta mi az, amivel megvigasztalhatja az embereket. Még őt is, bár ezt neki sosem mondta…
Lassan Jane is megnyugodott egy kicsit…
- De mégis, mi történt az anyukámmal?
- Sajnálom, de meggyilkolták. Meg tudod mondani, hogy hová ment az édesanyád, mielőtt eltűnt? – Booth még mindig átölelte, hogy érezze, nincs egyedül.
- Pontosan nem tudom – szipogott a kislány – 5 napja érkeztünk a városba. Charlestoneban élünk mióta az eszemet tudom. Rokonunk nincs, mert anyukám állami gondozott volt és nem tudta kik az igazi szülei. A nevelőszüleiről meg sosem beszélt. Így csak mi voltunk ketten, egymásnak… - újra elpityeredett.
- Értem és nagyon sajnálom Jane. De azt meg tudod mondani, hogy miért jöttetek Washingtonba? – próbálta tovább faggatni Booth, Bones csak ült szótlanul, hallotta miről beszélnek mellette, de a gondolatai teljesen máshol jártak.
- Ez az egész az én hibám – tört ki újabb zokogásba a lány.
- Ez nem igaz, miért lennél te a felelős érte? – nézett az ügynök értetlenül rá.
- Mert ha nem lennék beteg, akkor ez az egész nem történik meg. Akkor nem jöttünk volna ide és az anyukám még mindig élne…
- Milyen betegségben szenvedsz, Jane? – kapcsolódott végre be a beszélgetésbe Brennan is.
- Krónikus Myeloid Leukémia.
- Az gyerekeknél nagyon ritka – vágta rá Bones.
- Igen és nekem mégis ez van. A csontvelő transzplantáció segítene, de anyukám nem volt megfelelő donor… Ezért kellett a városba jönnünk. Hogy megkeresse az apámat…
- És hogy hívják az apádat? – kérdezte szinte egyszerre Booth és Bones.
- Azt nem tudom, anyukám sosem mondta el. Soha nem is beszélt róla, mintha nem is létezne, egészen mostanáig. Ahogy a városba értünk megszálltunk egy kis motelben, majd délután elment, hogy megkeresse őt és beszéljen vele... És azóta nem láttam... –könnyei újra potyogni kezdtek.
- Megvan ki az áldozatunk, de a gyilkosról vagy a helyszínről még mindig nem tudtunk meg többet. – állapította meg Booth a Jefferson épülete felé tartva. Bár inkább csak próbált beszélgetést kezdeményezni társával – Biztos nem lehetett egyszerű neked ez az egész.
- Ezt meg hogy érted? – értetlenkedett a nő.
- Mármint, a hely ahol voltunk... Biztos felidézte a nem túl kellemes emlékeket... És...
- Ne gyere nekem ezzel Booth! Én nem ebben az intézetben voltam... És amúgy sem akarok ilyenekről beszélgetni. A múlt az elmúlt, nincs értelme rágódni rajta. És látod, itt vagyok. Én vagyok a világ legjobb antropológusa, lassan megjelenik a harmadik könyvem is. És egyedül is ment, nem volt szükségem mások segítségére. – próbálta leplezni érzéseit.
- Na persze... Nem éppen erre gondoltam, de hagyjuk. Akár mennyire is próbálod titkolni, tudom, hogy nem volt egyszerű és sajnálom, hogy keresztül kellett menned...
- Nincs szükségem a sajnálatodra.
- Csak azt szerettem volna, ha egy kicsit beszélgetünk róla, de veled nem lehet beszélgetni, csak vitázni.
- Beszélgessünk, de ne rólam! Köztünk munkakapcsolat van, tehát ami beszédtéma lehet köztünk, az az aktuális ügyünk.
- Nincs törvényi szabályozás a társak egymás közti beszédtémájára. De úgy látom a múltad érzékeny pont számodra... Mindegy... Remélem Hodgins legalább talál valamit a szutymóban, ami alapján elindulhatnánk valamerre.
Bones már megbánta, hogy ennyire ingerülten reagált. Meglepődött saját magán is, hogy mennyire felkavarta ez az ügy. De mégsem lehet az, hogy a nagy Dr. Temperance Brennan sebezhetőnek tűnjön. Még egyszer nem. Valahol még meg is sajnálta Bootht... Tegnap sem volt vele a kedvesség megtestesítője, a mostanit meg inkább hagyjuk is... De ezt neki nem kell tudnia...
Jefferson Intézet
- Mondjátok, hogy találtatok valami használható nyomot! – lépett fel Booth az emelvényre.
- Na ki a labor királya?? – vigyorgott idétlenül Hodgins.
- Mid van, mesélj! De hagyd a tudományos maszlagot és csak a lényeget mondd! – figyelmeztette az ügynök.
- A homok és kavics szemcsékkel, amit az áldozat cipőjében találtam sokra nem mentem. Szinte egész Washington területén ilyen térköveket használnak, legalábbis sok helyen...
- Azt hittem tényleg találtál valamit. – szakította félbe Booth.
- Ha hagynád, hogy befejezzem, akkor... Na mindegy! Találtam még valamit! Lonicera japonica Halliana! Még mielőtt újra félbeszakítanál, elárulom, hogy ez egy ritka lonc fajta. Legalábbis erre. Washingtonban 3 helyen található mindössze. Na akkor ki a labor királya??!! – örömködött ismét Jack – A Mount Rainier Nemzeti Parkban, az Olimpiai Nemzeti Parkban, valamint egy befolyásos ember kertjében.
- Kiről van szó? – lett egyre kíváncsibb az ügynök.
- A kolumbiai nagykövet, Antonio Ramos kertjében.
- Remek. Akkor a parkokkal kezdünk! Az embereimmel átfésültetem mindkét területet. De van egy olyan érzésem, hogy egyik helyen se lesz szerencsénk. És ha igazam van, akkor nehezebb lesz a dolgunk, mint azt reméltem.
- Ezt hogy érted Booth? - nézett kérdőn Brennan.
- Úgy, hogy a nagykövet diplomáciai mentességet élvez. Közvetett bizonyítékokkal nem sokra fogunk menni, még a kapuig sem jutunk. – mondta lehangoltan az ügynök...
Pár órával később...
- Tudtam, hogy ez lesz! – mérgelődött Booth – Sehol semmi. Mindkét park olyan tiszta, mint a patyolat.
- Akkor ennyi? Feladod? – nézett rá Bones.
- Nem, dehogy, de nem tudom, hogy lehetne a nagykövet közelébe férkőzni. Egy növény darab nem elég, hogy házkutatási parancsot kérjek, vagy DNS mintát.
- Az áldozat körmei alatt találtunk bőrfoszlányokat, de az adatbázisban nem volt egyezés.
- Persze, hogy nem! A nagykövet egész családjára vonatkozik a mentesség. Nincs hozzáférésünk.
- Átnézzük újra a maradványokat, hátha elsiklottunk valami felett, bár kétlem. – próbálta vigasztalni az ügynököt Brennan.
- Én is lefutattok még pár tesztet! – rohant le Hodgins az emelvényről.
- Én meg megyek, beszélek Caroline-al, hátha sikerül valamit kitalálni...
Mindenki végezte a saját dolgát, de előrébb nem jutottak. Napok teltek el. Annyit derült csak ki, hogy a gyilkos fegyver egy márványszobor lehet. De semmi más, ami összeköthetné az áldozatot a Ramos család bármely tagjával is.
* * *
Booth Brennan irodájában volt. Tejesen tanácstalanok voltak az ügyet illetően. Hiába volt minden. Caroline sem tudott segíteni. Csak ültek szótlanul, gondolataik elkalandoztak...
- Ha én lennék Hodgins, most azt mondanám, hogy én vagyok a labor királya... – rontott rájuk kopogás nélkül Angela - ...De azt hiszem, megvan a megoldás! Nézzétek mit találtam... – azzal fogta Brennan gépét és gyorsan pötyögni kezdett rajta – Íme!! Na mit szóltok hozzá?
A két érintett csak meredten nézte a monitort, nem igazán érették, hogy lendíthetne ez az ügyön...
* * *
A nyüzsgő város lassan elcsendesedett. Megjelentek az este első fényei. Az egyik kis utcában fekete limuzin parkolt le. Egy fekete szmokingos férfi szállt ki a hátsó ülésről. Feszülten igazgatta a ruházatát és a nyakkendőjét, mintha élete nagy napjára készülne... Majd csak várt... És várt...
Pár perc múlva a ház ajtaja kinyílt... A férfinek leesett az álla, még talán levegőt is elfelejtett venni. Ott állt előtte ő... Gyönyörű volt, hosszú, sötétkék selyem estélyi ruhája finoman hozzásimult testéhez, tökéletes alakját nem elrejtve a szemek elől. Haja bal oldalon volt csak feltűzve, hullámos fürtjei lágyan simogatták fedetlen vállait...
- Indulhatunk, Anthony?
- Természetesen Roxanne. – tért vissza az ámulatból a férfi – Gyönyörű vagy ma este, drágám!
- Te sem panaszkodhatsz szívem!
Azzal beültek az autóba.
- John, a Wheeler road 5. – adta meg az útirányt a férfi.
- Értettem uram! Alig negyed óra alatt oda is érünk...
* * *
- Szabad a meghívójukat?
- Parancsoljon! – nyújtotta át az öltönyösnek a díszes lapot.
- Mr. És Mrs. Henderson, üdvözlöm Önöket Mr. Ramos jótékonysági estjén, amit a beteg gyerekek részére rendezett. Érezzék jól magukat!
- Köszönjük! – egymásba karolva lépkedtek egyre bentebb a palotának felérő házban – Csak én
érzem ezt egy kicsit ironikusnak, drágám?
- Ha bebizonyosodik, hogy Jane vérszerinti rokona a Ramos családnak... Nos akkor nem, nem csak te érzed így szívem!
- Csak halkan Roxanne! Ne essünk ki a szerepünkből! – figyelmeztette a férfi.
- Jajj Tony! Tudod, hogy nem kell aggódnod! Remekül megy ez nekünk, főleg neked! – karolt bele még szorosabban Boothba Bones.
A férfi vette a célzást, de sem a hely, sem az idő nem volt rá alkalmas, hogy vitába szálljon vele...
- Figyelj! Szépen körbejárjuk a termeket, te próbáld megtalálni a lehetséges gyilkos fegyvert. Közben én a Ramos család tagjait figyelem és azt, hogyan szerezhetnénk tőlük DNS mintát.
- Ez így nem fog menni. Már órák óta itt vagyunk. Nem is tudom, miből gondolta Angela, hogy így előrébb jutunk.
- Úgy Bones, ahogy nem is olyan régen elkaptuk Billie Morgan gyilkosát is. Emlékszel? Lecsukattuk Nick és Peter Arno-t is. És az sem volt egy sétagalopp.
- Főleg neked nem. Komolyabb bajod is eshetett volna.
- De neked köszönhetően nem történt meg. – mosolygott a nőre, de közbe észre vett valamit – Most magadra hagylak egy kicsit.
- De hova mész? – nézett rá kérdőn Bones.
- Azt hiszem, tudom hogy szerezzem meg Ramosék DNS-ét. Addig elleszel, ugye? Csak ne légy túl Bones-os! – mondta halkan az ügynök, majd kicsit hangosabban... – Megbocsátasz drágám? Mindjárt jövök! – majd arcon csókolta társát, aki észre sem vette, hogy elpirult.
- Friss a kapcsolatuk drágám?
- Hogy? – Brennan észre sem vette, hogy egy idősebb nő lépett mellé.
- Csak láttam, ahogy elpirult. És a tapasztalatom az, hogy egy nő a kapcsolat 4. hónapja után már nem jön zavarba, ha arcon csókolja a párja.
- Nos, a mi kapcsolatunk különleges. Már két éve vagyunk házasok, de minden nap olyan, mint az első találkozásunkkor. Tudja a mi életünk nem mondható hétköznapinak. Velünk mindig történik valami. - De, talán ha nem történne, se lenne másként... – merengett el - ... az életemet is rábíznám, ő a társam...
- Mármint a férje, igaz?
- Hát persze, csak mi nem szeretjük ezt a férj-feleség szóhasználatot. A mai világban már nincs értéke ezeknek a szavaknak.
- Tudja sok ember nem így gondolkodik. Azt hiszik, hogy ez feljogosítja őket a birtoklásra és a többi dolog már nem is számít... De maguk mások... Látszik, hogy valóban szeretik egymást és nem színészkednek, mint itt sokan mások...
- I-iigen, nagyon. – Brennan el sem hitte, hogy az elhangzott mondatok az ő száját hagyták el. De hát azt nem ő, hanem Roxanne mondta és ezek szerint, nagyon jól játssza szerepét, még ha szegény asszonyt félre is vezette... Vagy nem...
- Ugye nem unatkoztál nagyon szívem? – ölelte át Booth a nőt.
- Nem, dehogy! Jót beszélgettem... Öö..
- Margaret – nyújtotta a kezét az idősödő asszony.
- Örülök, hogy megismerhettem Margaret! – csókolt kezet Booth.
- Ő a férjem, Anthony.
- Vagyis a társa, igaz?! – mondta Margaret. De Bones nem szólt, csak mosolygott.
- Valamiről lemaradtam esetleg Roxanne? – Booth kérdőn nézett a két nőre.
- Dehogy Tony! – bújt hozzá közelebb és a csokornyakkendőjével kezdett el játszadozni.
- Most magukra hagyom Önöket és megkeresem az én kevésbé jóképű és kedves férjemet. – nevetett egyet – További szép estét!
- Magának is Margaret! – mondták szinte egyszerre.
- Mi volt ez? Beavatnál?
- Jajj, semmi Booth! De eszembe jutott valami! Vagyis először mondd, mire jutottál?
- Szeretnéd tudni, mi? – incselkedett a férfi.
- Ne már, most komolyan!
- Megvan Antonio és Juan Ramos DNS-e is. Jó hely ez a „szivarszoba”. Na és a te ötleted?
- A dolgozószobába kellene valahogy bejutnunk. Ha valaki tárgyalást vagy privát beszélgetést akarna folytatni, akkor biztos oda vezetné a vendéget, nem?
- Ezt hogy logikáztad ki?
- Racionálisan végiggondolva ez a logikus... És... Sokat tanultam tőled is a két év alatt. – sütötte le a szemét a nő.
- Ne már! Most komolyan beismerted, hogy valamit te is tanultál már tőlem? – nézett kacérkodva Bonesra.
- Ez csak ténymegállapítás volt, semmi más! De most keressük meg azt a szobát.
- Aha, még hogy ténymegállapítás...Izmos tanítja agyast! Haha!
- Ez lesz az! – mutatott Bones az egyik ajtóra.
- Várj, majd én megyek előre! – húzta vissza a nőt.
Lassan kinyitotta az ajtót és beléptek a sötét szobába. Szerencsére senki nem volt benn. Nem volt kicsi a helyiség. Az ablak előtt íróasztal bőrfotellal. Az asztal másik oldalán is díszelgett két szék bőrborítással. A szoba közepén dohányzóasztal, mellette egy dívány. Valamint a szemközti falon egy igazi kandalló díszelgett.
- Mintha nem is e világban járnánk! Ez a fényűzés, ez már túlzás! Hééé! Bones, te most mit csinálsz? Tudom ám, hogy te valójában nagyon pajzán vagy, de itt még sem kéne... – szólt a nőre vigyorogva, mikor meglátta, hogy a szoknyája alatt keresgél. De a nő nem válaszolt, hanem sokatmondó tekintettel jelezte a férfinek, hogy fejezze be.
- Ááá! Csak a csodalámpádat kerested? – vette szomorúan tudomásul.
Brennan körbe világította a szobát, de semmi. Majd a kandalló tetején megpillantott egy kis szobrot, közelebb ment hozzá és amint rávetődött lámpájának fénye, rögtön más színben pompázott.
- Megvan Booth! Ez lehetett a gyilkos fegyver! De akkor hogy tüntették el azt a rengeteg vért.
- Várj Bones! Ez itt elég újnak tűnik – mutatott Booth a kandalló előtt lévő szőnyegre. Megemelte... Most már nem volt kétségük. Itt ölték meg Julie Davis-t.
- Veszek mintát és mehetünk is.
Még mielőtt távoztak volna, az ügynök odament az íróasztalhoz.
- Mit csinálsz Booth? Erre most nincs idő! – lépett mellé a nő.
- Ugyan már! Én nem engedhetem meg magamnak, ő meg észre sem veszi, hogy eggyel kevesebb kubai szivarja van... Várj! Úgy hallom jön valaki!
- Ugye mondtam, hogy mennünk kellene?!
- Oké! Tudod mit? Ne haragudj!
- Mii... – De többet nem bírt kinyögni Brennan, mert a következő pillanatban a férfi szorosan nekitámasztotta az íróasztalnak, két kezébe fogta a nő arcát és szenvedélyesen megcsókolta...
A következő pillanatban az ajtó kinyílt és lámpák fénye világította meg a szobát...
- Maguk meg mit keresnek itt? Ide nem jöhetnek be a vendégek! Ha pásztorórázni akarnak, menjenek egy motelba! – förmedt rájuk Antonio Ramos, aki két férfi kíséretével jelent meg az irodában...
* * *
- Igyunk arra, hogy egy újabb, nem egyszerű ügyet sikerült megoldanunk! – emelték poharukat.
- Én tudtam, hogy így lesz!
- Honnan?
- Mert te nem szoktad feladni! De én végig azt hittem, hogy a lány apja lesz a gyilkos. Közben pedig nem is tudott semmiről.
- Nem, Antonio Ramos intézett mindent miután megtudta, hogy a fiának viszonya van a szobalánnyal Julie-val. Megfenyegette, hogy börtönbe juttatja egy „állopás” üggyel, ha nem hagyja el a házukat. Később derült ki hogy terhes. És ez mind ki sem derült volna, ha Jane betegsége közbe nem szól. Ha Juan otthon lett volna és nem az apjával találkozik Julie, akkor talán még ma is élne... Jane pedig nem maradt volna egyedül...
- Tudod Booth, meglátogattam őt az árvaházban... – hallgatott el egy pillanatra Brennan – Napokon belül kiderül, hogy Juan megfelelő donorja lesz-e a lányának. És azt is megtudtam, hogy ő és a felesége magukhoz veszik Jane-t.
- Ez nagyszerű! Remélem meggyógyul és jó élete lesz, bár az édesanyja hiányát ez nem pótolja, de talán könnyebben fel tudja dolgozni... – Booth észrevette, hogy a nő szomorúan csak néz maga elé – Sajnálom Bones! – Érintette meg a vállát.
- Nem kell! Nem igazán érdemlem meg. Te csak segíteni próbálsz sokszor, én meg... Gorombán viselkedek veled. Sajnálom, hogy a múltkor úgy neked estem. Csak nem szeretek a múltamról beszélgetni...
- Semmi baj! Megértem! Majd egyszer, ha már készen állsz... Elmeséled... – fogta meg társa kezét, aki nem ellenkezett.
Így ültek egymás mellett hosszú percekig szótlanul belefeledkezve saját gondolataikba. De egyikük sem tudta, hogy a másik hol járhat... Talán az elmúlt két év eseményein... Mikor megegyeztek, hogy a kettőjük közt történt dologról soha többé nem beszélnek, nem mondják el senkinek. Egyedül Angela tudta a titkukat. Megpróbáltak tiszta lappal nyitni. Persze kezdetben nem volt zökkenőmentes a dolog és a mai napig vitáznak... De bizonyos esetek ráébresztették őket, vagyis inkább Bones-t, hogy megbízhat társában. Ő mindig ott lesz mellette, ha szüksége lesz rá... de a múltat még ha nem is beszélnek róla, azért nem lehet nem megtörténté tenni...
Brennan mobiljának hangja hozta őket vissza a valóságba... Booth látta, hogy valami baj van, társa nem szólt semmit, csak sápadtan és könnyes szemmel nézett a férfira...
- Russ-t lelőtték...
Corrected by Olvasó
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
)
És igen, ez megint nagyon, de nagyon nagy alkotás volt! Imádtam végig. A 2 év kihagyás szinte észrevehetetlen volt, olyan pörgős és jó volt a stori, na és a vége.... egyszerűen lenyűgözően tudod vezetni a történetet és visszatérni a lényegre. Egy pillantra megint előttem volt Perez és Bones azon a bizonyos estén. Imádom, ahogy írsz PÜT!
KK mihamarabb!