|
Bones: Színvallás/6.
Bren ismét felébredt, szörnyű fejfájások közepette úgy érezte magát, mintha már mindegy lenne neki. Nem is próbált felkelni, de nem is tudott. Újabb vágásnyomokat talált magán. A szája be volt ragasztószalagozva, így segítségért sem tudott kiáltani. Nem volt ereje. Szemében könnyek csillogtak, és az az egy dolog, ami még érdekelte, az…Booth. Úgy érezte, csak miatta élne tovább. Semmi más nem foglalkoztatta. Csak ő. Ezekben a pillanatokban értette meg a szerelem fogalmát. Az igaz szerelemét. Hirtelen mindent megértett ezzel kapcsolatban. A szívére hagyatkozott, ami zsinórban csak egy érzést diktált egy személlyel kapcsolatban. Booth. Booth. Booth. Csak rá gondolt, hiszen tudta, hogy nem sokáig marad már életben. Szeretett volna szép emlékek között meghalni. Visszaemlékezett a közös nyomozásokra, az első ügyre, a csókokra, az ölelésekre, a megértésekre. Nem értette, miért más férfiakkal törődött, mikor ott volt egy karnyújtásnyira az, aki mindent megadna neki. Mindent. Szerelmet, szeretetet, megértést, tökélyt. Bánta a múltat, sajnálta a jövőt. Szeretett volna még élni. Szeretett volna gyerekeket. Unokákat. Mindez most szertefoszlott. Egy álom maradt. De legalább megadatott neki az a tudat, hogy rájött még a halála előtt, mi is az az igaz szerelem…
Eközben Boothék beléptek a házba, ahol elrettentő kép fogadta őket. A padló csupa vér, és húscafatok voltak szétszóródva. Egy kínzó teremnek nézett ki. Angela gyomra felforgott, Hodgins ki is vezette. Booth inkább kitörölte az előző gondolatát, és megváltoztatta e történések láttán…“ne legyen ilyen körülmények között Bones. Ne legyen.” senki nem volt abban a szobában, ahol ők voltak. De… ott volt egy ajtó. Óvatosan próbálta a kilincset lenyomni, majd az ajtót kinyitni, azonban az ajtó zárva volt. Nem tudta mit tegyen. Nem lőhette szét a zárat, hiszen az túlságosan nagy hangot adott volna. De hát akkor mit tegyen?? Az idő szorítja, és muszáj valamit tennie….gyorsan… Gondolatába mélyedt, majd eszébe jutott egy ötlet. Nem is az ajtó felől kéne próbálkozni. Azonnal kiviharzott a házból, hátra a lakás mögé, pontosan ahhoz az ablakhoz, ami a szobára nyílt. Bepillantott, és látta, ahogy a férfi Bonest vagdossa. Iszonyatos düh támadt fel benne. A szíve összeszorult, ezért határozottan célba vette az elrablót, és minden dühét kiengedve szíven lőtte. Ezen gyilkosság nem fájt neki, hiszen Érte tette. A szerelméért. Könnyek folytak a szemébe. Bones ismét elájult. De most…talán nem ébred fel többé… Booth azonnal a karjai közé kapta, és már indult is a kórházba. Ilyen gyorsan talán még nem is sietett sehová. Erős férfi, de most mégis a szemébe szöktek a könnyek. Sírt. Sírt a társa után. A szerelme után. Az élete értelme után… A kórházban rögtön az intenzív osztály felé vette az irányt. Ő sem tudta mit tesz, vagy hogy hová megy, fogadják-e, csak futott. Rohant az intenzív felé. Egy orvosba futott.
- Elnézést, kérem, könyörgöm, azonnal műtse meg őt! - ránézett Bonesra. A gyönyörű arca kezdett rózsásabbá válni. Talán élet került belé? Az eszmélete azonban továbbra sem tért vissza. - Haldoklik! Rögtön műtsék meg! Kérem! - könyörgött, szemében könnyekkel.
- Emberek! Gyerünk, egy haldokló nőt hoztak be. Az intenzívre vigyék. - kiáltotta munkatársainak az orvos.
- Köszönöm… - suttogta oda minden elismerését Booth az orvosnak.
Egy hordágyat tolt oda 2 férfi, majd Booth engedelmesen rátette Brent. Követte volna az orvosokat, ám azok visszaküldték, ugyanis nem lehet jelen a műtétnél. Booth egy kicsit elszomorodott, de szíve viszont örömmel telt meg láttán, hogy szerelme most már biztonságban van. “ most már jó kezekbe került. Biztonságban van. Túl fogja élni…” - elmélkedett, majd ismét könnyek kerültek a szemébe. Szerette. Szerelmes volt belé. Ezek nem kifejezések ahhoz képest, amit ő érzett iránta.
2 óra múlva ő még mindig ott ült a kórterem előtt, és várt. Nyugodtan ült kettőjükön gondolkodva. Nem sürgetett senkit. Nemsokára egy orvos jött ki az intenzívről.
- Uram, a hölgy túl van az életveszélyen. Ha maga nem hozza be időben, talán… - mondta az örömhírt Boothnak.
- Hála Istennek! Köszönöm! - hálálkodott Booth és mosoly került az arcára.
- Azonban, még nem mehet be hozzá, csak holnap.
- Miért? De hát most mondta, hogy túl van az életveszélyen.
- Sajnálom, de még nem került abba az állapotba, hogy látogatókat fogadjon. De holnapra láthatja, nyugodjon meg.
- De én most szeretném látni! - erősködött.
- Én ezt megértem, csak nem lehet. Sajnálom. - mondta az orvos, majd el is ment.
Booth elszomorodott, majd leült a várótermi székekre. Elővette a pénztárcáját. Ő sem tudta miért. Kinyitotta, majd megpillantott benne egy fényképet Brennanről. Megállt benne az ütő. Van egy fényképe Bonesról? Nem is emlékezett rá. De örült neki. Kivette, és óvatosan a kezei között tartotta, és csak nézte. Teltek a percek, és ő csak nézte a képet. Ekkor Angeláék érkeztek meg.
- Szia Booth. Hogy van Bren? - vetette fel kérdését azonnal Angie.
- Már jobban, de még nem fogad látogatókat. - válaszolt Booth. Angie Hodgins és Cam leültek Booth mellé.
- Oh… - szomorkodott Angela.
Órák teltek el de még mindig csak délután 6 óra volt. Se egy orvos, semmi. Időközben Sweets is befutott Daisyvel. Daisy most úgy gondolta, jobb ha nem szólal meg. Nem szólt senki senkihez. Mindenki csak ült magába fordulva. Hodgins és Angie, illetve Daisy és Sweets néha-néha összeölelkezett. Már 10 óra volt, de ők továbbra is ott ültek. Booth még mindig a kezében szorongatta a képet, nem rakta le egy percre sem a kezéből. Nézte szüntelenül, nem tudott beteljesülni vele. A többiek már-már elaludtak, de Boothnak még a fejében sem volt, hogy ő egy ilyen fontos helyzetben aludjon. Hetekig ébren maradt volna a kedvese kedvéért. Az orvosok jöttek-mentek, de egyik sem adott olyan hírt Bonesról, amit már ne tudtak volna…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Itt mindenki olyan tehetséges! Csomó jó sztorit írtok mindannyian, ezen is tövig rágtam a körmöm. Csak én nem tudok ilyeneket írni??! xd