Reggel lett. A többiek lassacskán ébredeztek, de Booth továbbra is csak a képet tartotta a kezében, és merengett. Nem szólt senkihez, nem nézett senkire, folyamatosan csak a képet nézte.

- Figyelj Booth, beszélnünk kell. - invitálta Angela egy kis beszélgetésre Bootht.
- Rendben, felőlem mehetünk. - egyezett bele a férfi.

Egy kicsit távolabb vonultak, majd Angie szónoklatba kezdett.

- Figyelj ide. Brennan meg fog gyógyulni, nyugodj meg. Minden a régire vált. Ha elég erős volt ahhoz, hogy túlélje az életveszélyt, ez ahhoz képest semmi nem lesz. Túl fogja élni. Ez már biztos. És utána már nem tagadhatja egyikőtök sem, hogy mit érez a másik iránt.

Booth nem tudta mit feleljen erre, ezért pár másodpercig tétovázott, de utána megszólalt.

- Tudom, nem fog meghalni, az orvosok már mondták. De miből gondolod, hogy közöttünk…
- Na ide figyelj, ez már sok. Azok után, hogy nem aludtál egy estén keresztül és csak bámultad a fotóját, még azt kell gondolnom, hogy nincs köztetek semmi?? - vágott a szavába Angie.

Kis hatásszünetet tartott a válaszadás előtt, majd megszólalt:

- Hát, lehet, de Bones érzéseivel nem vagyok tisztában.
- Ő is szeret téged Booth! Csak ezt még egyenlőre magának sem meri bevallani. - mondta, de a szövegével egy pillanatban egy orvos jött ki a kórteremből, és elindult feléjük. Booth azonnal felpattant a székről, és az orvoshoz rohant.
- Most azonnal be kell mennem hozzá. - erősködött a férfi az orvossal szemben.
- Jól van nyugodjon meg épp ezért jöttem, hogy beengedjem önöket. Először csak egyesével mehetnek be.
- Booth, te menj. Te érdemled ki ezt. - szólalt meg Cam.
- Köszönöm… - suttogta, majd elindult az ajtó felé, és lassan belépett a kórterembe.

Odabent teljesen más környezet várta, mint a váróban. Pulzusa felszökött, Bren láttán. Felhőtlen öröm játszódott le benne. Jó volt újra látni őt. Még nem volt eszméleténél, de Booth nem is várta el tőle. Főleg nem egy ilyen helyzet után. Leült az ágy mellé, és lassan felemelte kezét, és megfogta. Közelebb hajolt lassan, a kezét is feljebb emelte, hogy finom csókot tudjon adni rá. Miután ez megtörtént, szép csendesen visszatette az ágyra, de továbbra sem engedte el. Szorította, mint egy kisgyerek a kedvenc játékát. Nem akarta kiadni a kezéből. Ragaszkodott hozzá. Egyszer csak elkezdett beszélni.

- Bones. Nem tudom hallasz-e, szeretnék elmondani valamit neked. A gyilkos aki a lányt megölte, ugyanaz volt, mint aki téged elrabolt. De igazából nem is ezt szerettem volna tudatni. Tudod, mióta megláttalak azon a napon, mikor először találkoztunk, valami elragadott. Valami furcsa érzés lett úrrá rajtam. Most, évek múltával azt hiszem kimondhatom, ez a szerelem. Az igaz szerelem. - itt egy kicsit elakadt a szava, hiszen még magának is különös volt ezt így kimondani - Tudom, neked ez nem jelent semmit, de egyszer meg fogod érteni. Ebben biztos vagyok… Tudod, sok éven át együtt dolgoztunk. Jóban- rosszban. Mindent megtettünk a másikért. És azt hittük, ez a társak kötelessége, ezért más partnert kerestünk. Pedig ez… - folytatta volna, amikor egy nyögés megtörte a szónoklatot. Ez a hang Bonestól jött. Booth örömében majdnem megölelte Brent, de mivel azzal csak ártana neki, ezért nem tette. Nem veszélyeztetheti az életét. Egy kis szusszanás. Nem sok, de Booth számára ez jelentette a legtöbbet, a  legörömtelibb dolgot.

- Bo…oth… - nyögdécselte tovább Tempi, mire Boothba teljes mértékben visszatért az életkedv, a boldogság. - Ne…ha….hagyj….itt…. - folytatta Bones. Booth rögtön megnyugtatta a csókjával, amit finoman a homlokára ejtett.
- Bones, nyugodj meg, nem hagylak el… soha… mindörökké melletted fogok állni, megígérem.

Bones erre már nem tudott felelni, hiszen újra álomba merült, de valószínűleg értette mit mondott. Booth fél óráig mellette ült még, és beszélt, mire ismét felébredt. De ezúttal teljes szavakat mondott, és úgy látszott, véglegesen ébredezett…

- Booth, mi történt?
- Bones! Végre felébredtél! Hallottad, amit beszéltem, miközben aludtál? - kérdezte csilingelő hangon Booth.
- Nem, de mi történt velem? Vágásnyomokat látok magamon, és iszonyúan fájnak a lábaim és a kezeim.

- Hát, hogy is mondjam… “Talán jobb is, hogy nem hallott semmit? Lehet. Nem vagyok benne biztos, hogy ő is szeret.” - elraboltak,….majd, majd, - nehéz volt erről beszélnie, nagyon is, legszívesebben hanyagolta volna ezt a témát, de tudta, hogy Bones erre kíváncsi, hiszen mégiscsak vele történt meg. - majd megkéseltek, és elvesztetted az emlékezetedet. Ugyanaz a férfi tette, aki a lányt ölte meg.

- Ahh… - közölte röviden az indulatait Bren. - Legszívesebben megölném. - idegeskedett.
- Azt már nem kell megtenned. - mondta Booth.
- Miért nem? Ezek után megérdemelné.

- Mert, tudod én már megtettem… - hősködött, de fájt neki, hogy nem ő volt az első ember, akit meg kellett ölnie. De ezt nem bánta meg, hiszen Érte tette. Ha nem teszi meg, akkor Bones bánta volna. És ezt nem hagyhatta.

- Booth... Nem is tudom mit mondjak. Megmentetted az életemet. Ezt nem fogom annyiban hagyni, nyugodj meg. Köszönöm neked. - ismerte el Booth tettét, amibe kissé bele is pirult. - Egyébként meddig kell még itt lennem? Már jól vagyok teljesen. - erősködött.

- Bones, még szerintem egy jó ideig itt leszel.

- Mi? Egy jó ideig? De hát nekem dolgom van! Ott a munkám, a gyilkosságok, a maradványok! Nem fekhetek itt feleslegesen, mikor vár rám a sok azonosítatlan áldozat! - harciaskodott, a munkájáért, amit előszeretettel űzött.

- De Bones! Miért tennéd kockára az épségedet?
- Nem tudom ez mit jelent, de én egészséges vagyok. És szerintem az orvos többet fog tudni mondani, mint te.
- Ebben látod igazad van. - helyeselt, a csibészes mosollyal a szája szélén.

Még pár percet beszélgettek, majd belépett az orvos.

- Doktornő, már jól vagyok, nem mehetnék haza? - támadta le Bren a dokit.

- Sajnálom, hölgyem, de még pár hétig itt kell lennie, amíg nem gyógyulnak be teljesen a sebei. De nyugodjon meg a férje azok után, hogy egész éjszakán át az ön képe felett ült, és el nem mozdult egy percre sem, azok után biztosan önnel marad. Még könnyeket is ejtett. Csak gratulálni tudok, hogy ilyen jó férje akadt.

Bren köpni-nyelni nem tudott, annyira meglepte ez a hír, de végül megszólalt:

- Ő nem a férjem. - közölte már szokásosan, majd Booth felé fordult - De Booth, ez igaz? Egész este itt voltál csak miattam? És még sírtál is? - kérdezte szívében örömmel, hiszen tudta, hogy szereti, csak ezt nem merte elmondani neki, mert mi van, ha nem szereti viszont? “Te jó ég. Képes volt egész este itt ülni a képem felett? Alvás nélkül? Nem értem. De hát nem szeret, akkor miért ejtett könnyeket értem? Teljesen összezavart. Elmondjam neki mit érzek? Nem, nem, szó sem lehet róla. Majd a vacsorán esetleg… Tényleg, a vacsora!”

- Igen Bones, bár nem nagyon dicsekednék azzal, hogy sírtam. - szerénykedett.
- Dehogynem Booth, ez nekem sokat jelent! Nagyon sokat! Egyébként mi lesz a vacsoránkkal? - kérdezte széles mosollyal a száján.

A doktornő elrendezte a dolgát, majd gyorsan ki is ment, nehogy zavarja a beszélgetést.

- Hát Bones, elég későn fog sor kerülni rá, de miután meggyógyultál, azonnal megejtjük. Nyugodj meg. A többiről pedig majd én gondoskodom… “Nahát, ez volt az a kérdés, amire nem számítottam tőle. Örülök, hogy megkérdezte, de még elő is kell készülnöm, és teljesen kiment a fejemből.”

- Rendben, alig várom! - fejezte ki örömét Bones.
- Huh, hogy elrepült az idő! Már 3 órája itt vagyok. A többieknek is adok időt, hogy bejöjjenek, nekem most mennem kell.
- Rendben Booth, menj.

Azzal Booth felállt a székről, és lassan kieresztette a kezét Brenéből, amit már 3 órája fogott. Ez a tény őt is meglepte. Nem mert neki egy puszit sem adni, ezért lassacskán kiment a kórteremből, majd átadta a helyét a következő látogatónak, Angelának…

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2011.04.03. 16:52 Evy én már olvastam az elejét,de ez a befejezés nagyon tetszett!Sőt!Nem csak a befejezés,hanem az egész!!!Imádom!remélem hamar jön a folytatsá!!♥♥