Brennan arca égett a két pofontól. Piros színben játszott és lüktetett a fájdalomtól, talán be is dagadt egy kicsit.

- Figyelmeztettem! Ha bármi olyat mond, ami Seeleyt segíti, akkor a játéknak vége!
- Addig úgy sem öl meg, ameddig Booth ide nem ér!
- Maga azt hiszi, hogy nagyon okos. – szűrte ki a szavakat, összezárt fogai közül.
- Okos vagyok, ez tény.
- De fogalma sincs arról, hogy az emberek milyenek is valójában!
- Mire akar ezzel célozni?

A kérdezett leguggolt a nővel szemben és úgy válaszolt:

- Hiába társak Seeleyvel, közel hat éve, maga egyáltalán nem ismerő őt.
- De ismerem őt! Igenis ismerem! – csattant fel hangosan. – Ő azaz ember, aki a legközelebb áll hozzám! „Meg természetesen Angela. De őt nem akarom most bele keverni ebbe.”
- Majd meglátjuk! – szemeit résnyire szűkítette. – Seeley nem fogja időben megtalálni magát!

Túl kevés információt hagytam hátra. Képtelenség, hogy magára találjon.

- Higgye el, hogy Booth lesz az aki tartogat még meglepetéseket!
- Maga mindenképpen halálra van ítélve. Akár ide ér időben, akár nem.

Brennan válaszra nyitotta ajkait, de szavak visszafolytak torkán, nem tudott mit feleljen erre. Lassan tudatosult benne az utolsó mondat. Megértette, hogy minden féleképen halálra van ítélve. Lehorgasztotta fejét, szemeit szúrni kezdték a könnyek, próbálta visszatartani a sós nedvességet. De túlcsordultak és lágyan legördültek szabályos arcán, nyomott hagyva maguk után.

Elgondolkozott eddig életén… Elgondolkozott azon, hogy vajon tényleg itt ér véget az élete… Úgy érezte elvesztette a reményét és az élni akarását… Broadsky elérte tervét, elbizonytalanította a nőt. A férfi csatát nyerve maga biztosan elhagyta a börtönt. A nő csak könnyekkel csillogó szemekkel figyelte, ahogy fogva tartója elhagyja a helyet. „Vajon van még remény számomra…” Remény vesztett gondolatait Booth képe törte meg. Booth, amint mély barna szemeivel őt nézni, olyan átható tekintettel, mintha olvasna társában. Olyan valóságosnak tűnt, Brennan úgy látta maga előtt a férfit, mintha ahogy a gerendához volt kötve. A férfi szemeiben szomorúság csillant, amiért társnője nem hisz benne. Amiért Tempe elvesztette reményét és a férfibe vetett bizalmát. Pedig ha Brennan nem is vallotta be magának, de Boothban mindig hitt. Mindig is bízott a társában és most sem lesz másképp.

De megingott… A jelenés megszűnt, Booth alakja eltűnt, mint a kámfor.
Brennan teljesen egyedül maradt. Nem maradt semmi amiben még kapaszkodhatott volna. Feladta a küzdelmet, bele törődött abba a ténybe, hogy már csak egy napja van hátra. Meg fog halni, nem sokára… Vajon mi van a halál után? Számtalanszor vizsgálta a holtakat, de egyik sem árulta el neki, hogy mi lesz ha megszűnik a tudat, ha már a test sem él… Örök kérdés, amire senki sem tudja a választ, csak az aki többet nem lehet az élők között…
Ilyen kilátástalan helyzettel a rég múlt emlékeibe menekült. Amikor legelőször megpillantották egymást. A legelső csókra amit az esőben váltottak. A legelső ügyük ami csúnyán végződött. Aztán egy év múlva újra egymáshoz sodorták őket. A nehézkes indulás után, apránként, lépésenként csiszolódtak össze. Óvatosan közeledtek egymáshoz, megismerve a másikat és megtanulni bízni egymásban.
Most már akár az életét is rá merte volna bízni a társára. A lelke mélyén érezte, hogy Seeley mindent megtesz, azért, hogy megtalálja. Mindent megtesz azért, hogy újra egymás mellett legyenek.
Ezek az emlékek és gondolatok mosolyt csaltak arcára. Lelkében felégett a vágy, hogy tegyen valamit, hogy ne csak sajnáltassa magát.
„Nem ülhetek itt tétlenül! Nekem is tennem kell valamit!” Határozta el magát. Legelsőnek a kötéllel próbálkozott, ki akarta szabadítatni legalább az egyik kezét. Ám a kötél túl erősen tekeredett csuklóira. Akárhogy igyekezett képtelen volt kiszabadítani magát, semmire sem ment vele. Csak azt érte el, hogy felsértette bőrét a durva kötél, vörös vére kiserkent a horzsolásokból. Abba hagyta a ficánkolást. Agya vadul kattogott, kereste a megoldást. Gondolatai túl gyorsan cikáztak át agyán, egyikre sem tudott koncentrálni, amilyen gyorsan megjelentek olyan gyorsan tova is repültek.

A nap lenyugodott… A pajtában halványan fény derengett. Brennan lassan már az orráig sem látott el, de tisztán látta, hogy a nap utolsó sugara megcsillant valamin. Elméje feldolgozta az információt és rögtön beugrott a rozsdás sarló képe. De már túl késő volt ahhoz, hogy ma megkeresse, teljes sötétség borult rá, képtelen volt akármit is megtalálni ebben a sűrű feketeségben.

Órák telhettek el, vagy talán csak percek, de érezte, ahogy szemhéja egyre elnehezül… Nem akart elaludni, de fáradtsága győzött az elméje felett. Elszenderedett… Álmában Booth mellett állt, egymásra néztek és mosolyogtak, majd Booth szólalt meg elsőként:

- Megtalállak, ha az életembe is fog kerülni!

Tempe bólintott, hitt neki. Tudta, hogy igaz amit Seeley mond. A férfi a kezét nyújtotta felé, Brennan pedig elfogadta, érezte, ahogy a társa megszorítja kézfejét…

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2011.04.20. 17:16 szipi Továbbra is fantasztikus a történet! Köszönet érte!