Az első dolog, ami eljutott a tudatáig az iszonyatos, szinte már elviselhetetlen zúgás volt. Nem tudta különválasztani a környezetének hangjait, hogy rájöjjön, mi folyik körülötte. Lehet, hogy nem is kívülről érkezik minden zaj, hanem keveredik saját vérének lüktető zakatolásával a fülében. Valami, vagy talán valaki rángatta a testét, cibálta, mint éjjeli vihar a fa ágait. Nem tudott semmit tenni ellene. Végtagjai ernyedten engedelmeskedtek az ismeretlen erőnek. Azután a vonszolás abbamaradt, de megmozdulnia, vagy a szemét kinyitnia még ekkor sem volt képes.
Életben van, ez biztos. Biztos, mert lélegzik, és hallja, ahogyan a szíve dübörögve áramoltatja vérét az ereiben. Miután erre ráeszmélt, megpróbált arra összpontosítani, hogy minden lehetőt megállapítson jelenlegi helyzetéről. Az agya csak apránként dolgozta fel az információkat. Fekszik. Az oldalán fekszik egy sima, forróságot árasztó felületen. Arra gondolt, hogy ha a hőt érzékeli, a fájdalmat is éreznie kell. Lassan, egyesével sorra vette testrészeit. Nem tapasztalt fájdalmat. Ezt különösnek találta. Ha nem érte sérülés, mitől került ilyen állapotba?
Többet kell tudnia. Már az is megerőltető volt, hogy kitalálja, melyik érzékszervét hívhatná még segítségül. Szaglás. Most csak a levegővételre koncentrált, és egyszerre megérezte az illatokat: rózsa és frissen lenyírt fű. Alma, mustár és kávé. Ekkor a szél megfordult, és az orrát új szagokkal töltötte meg. A tűző napon megolvadt kátrány. Kipufogófüst. Nehézkesen kapcsolta csak össze, de végül sikerült: a park. Éppen indulni készültek hazafelé. Cam vezetett. Nyilván felborítottak egy szemeteskukát. De mi is volt az oka, hogy Cam nem tudott megfelelően kihajtani a parkolóból? Kutatott az emlékezetében, és hangok jutottak az eszébe: gyereksírás, sikoly. Valaki beléjük ütközött.
Ahogy erre rádöbbent, furcsamód úgy tapasztata, hogy még mindig hallja a gyereksírást. Újra a hangokra irányította a figyelmét. A zúgás kezdett kicsit elcsitulni, és már mást is ki tudott venni az összevisszaságból. Michael nem messze lehetett tőle. Ekkor sietős léptek közeledtek felé. Valaki a hátára fordította, remegő kézzel elsimította szeme elől a hajfürtjeit. Két tenyér fogta közre óvatosan az arcát, hogy maga felé fordítsa, és távolról, mintha egy alagút messzi végéből szólna, meghallotta Angela rémült hangját: - Édesem, édesem! Térj magadhoz! Hallasz engem?
A szeme ugyan kinyílt, de éppen csak egy milliméterre. Ezen a kis résen keresztül is csak elmosódott foltokat látott. Angela a szemkontaktust próbálta felvenni vele, hogy ebből lássa, öntudatánál van-e, de ez egyelőre lehetetlennek tűnt számára. Barátnője nem is próbálkozott tovább. Kisvártatva már másvalakihez beszélt: - Angela Montenegro vagyok. Autóbalesetünk volt a Greenbelt Park 10-es piknikező helyénél – rövid szünet. – Egy életveszélyes és egy súlyos – újabb szünet. – Köszönöm.
Angela gyors mozdulatokkal átvizsgálta a testét, sérülések után kutatva, majd újra az oldalára fordította, szokatlan és kissé kényelmetlen helyzetbe rendezve a tagjait, ezután otthagyta. Közben tisztult valamennyire a látása, így ki tudta venni, hogy Angie egy másik fekvő alakhoz ment vissza. Két sérült van, de vajon rajta kívül még ki sebesült meg? És melyikük van életveszélyben? Biztosan nem Angela, és nem is Michael. Csak az lehet az oka, hogy Angie nem foglalkozik a fia sírásával, hogy a kicsinek nem esett baja. Hát persze, a gyerekülés. Azokat arra tervezték, hogy megvédjék a gyerekeket. A földön fekvő alakon piros ruhát látott. Egy kék és egy zöld ruhás térdelt vagy guggolt mellette. A zöld Angela. A kék Michelle, az Akváriumban kapott munkát, és az ott viselt felsőben jött el ma velük. Ezek szerint a másik sérült Cam.
Vér fémes ízét érezte a szájában. Fejsérülése lehet. Talán agyrázkódást is kapott, csak a sokk elnyomja még a fájdalmat. Megkísérelt magyarázatot találni a testhelyzetére. Az egyik karja a háta mögé volt húzva, könyökben behajlítva. A felső lába kinyújtva, az alsó behajlítva hagyva. Egyszercsak felismerte: stabil oldalfekvés. Ezzel lehet biztosítani az eszméletlen sérült szabad légzését. Emlékeiben felbukkant egy arc: egy alacsony, sötét hajú, bajuszos férfié, az elsősegély-tanfolyam oktatójáé. Szinte hallotta, ahogy mély hangján viccelődve magyaráz. Még így, sok-sok év elteltével is pontosan fel tudta idézni a szavait. „A stabil oldalnak hat kizáró oka van, ami hét: gerinctörés, szegycsonttörés, sorozatos bordatörés, nyílt hasi seb, medencetörés, combcsonttörés, és a hetedik, az előrehaladott terhesség. Ez utóbbinál nem nem szabad a sérültet stabil oldalba fektetni, hanem egyszerűen nem lehet.”
Ezeket ellenőrizte tehát rajta Angela. Nem ő van életveszélyben. De a terhességéről nem tud, hiszen az nem előrehaladott. Viszont az orvosoknak tudniuk kell, nehogy olyan gyógyszert adjanak neki, ami esetleg árt a babának. Barátnője közben visszajött mellé, és a nyaki ütőerén ellenőrizte a pulzusát. Muszáj szólnia neki. Az anyai ösztön, ez a mindennél erősebb, génjeibe kódolt buzdítás a kicsinye védelmére, most felébredt benne, és segített megtennie azt, amire pusztán önmagáért képtelen volt. Kinyitotta a szemét, és rekedt suttogás hagyta el a száját: „Ange…” De Angela épp hátrafelé nézett, Michelle-lel beszélt valamiről. Ezért felemelte a kezét, és megfogta a csuklóját: „Ange…”
- Édesem, hálistennek, hogy magadhoz tértél! A mentő már úton van, pár perc múlva ideér, és akkor végre szakértő kezekben lesztek.
- Ange – suttogta erőtlenül –, terhes vagyok… – Nem bírta tovább, lecsukódtak a szemei, és ismét elvesztette az eszméletét.

Súgó 7 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2011.06.28. 19:05 olvasó Vaaaaaaaaa, de legalább Michaelnek nincs baja és remélem a másik kisbabának sem lesz. Nagyon jó rész volt ((ja.... és a KV???  , bár nehéz lett volna belerakni)

2011.06.28. 17:08 Kathy Nagyon tetszett ez is! Remélem minél előbb folytatod, már várom!