hullaviasz: Halálos klotyókaland/9.

A kommandósok napok óta figyelték a tanárokat, és mindenhová észrevétlenül követték őket, de semmi. A csapat a laborban tűkön ült, nem tudtak más munkára koncentrálni, úgyhogy inkább nem erőltették.

Egyszer aztán hívták Bootht. A többiek feszülten vártak, amíg telefonált.

- Láttak egy gyanúsan settenkedő alakot – számolt be a többieknek Booth, miután letette a telefont. – Már harmadszorra ólálkodott az egyik tanár körül. Lefotózták és átküldték a képét, azt kérik, hogy azonosítsátok.

- Meglesz – felelte Angela.

Pár percig ügyködött a gépen, majd megszólalt:

- A neve Nathan Warren, 22 éves. Tengerészgyalogos. Nemrég hazaküldték pár hónapra viselkedészavarok miatt.

- Ha tengerészgyalogos, akkor biztos van elég ereje megölni az áldozatokat – jelentette ki Brennan. – Nézd meg az iskoláit!

- A kínzóintézet kezelhetetlen osztályába járt – mondta győzedelmes arccal Angie.

- Bingó! – csettintett Booth – Ő lesz a mi emberünk. Szólok a srácoknak, hogy ő az.

- De várjanak, amíg megtámadja az áldozatát! – figyelmeztette Brennan.

Booth bólintott, és már tárcsázott is. Gyorsan ledarálta az infókat a kommandósoknak, aztán letette.

- Már csak idő kérdése, hogy elkapjuk – mondta tettetett lazasággal.

Csakhogy az egésznek ez volt a legnehezebb, és legidegőrlőbb része: a várakozás. Napok teltek el így. Aztán egy hét. Már lassan nem is tudták, mennyi ideje várakoznak. Este tizenegy körül mindenki hazament, kivéve Bootht és Brennant. Az aggodalom és az izgatottság miatt úgysem tudtak volna aludni, így hát bentmaradtak a Jeffersonban. Brennan irodájában ültek a kanapén, szótlanul, órákon keresztül.

Mikor már két óra is elmúlt, Booth Brennanra pillantott. Már aludt. Nem bírta tovább, leküzdötte az álmosság. Olyan békésnek és védtelennek tűnt, ahogy elbóbiskolt, hogy Booth legszívesebben magához ölelte volna, de már a gondolatra is elvörösödött. Na meg milyen vörös lett volna az arca akkor, ha tényleg megteszi… hiszen Brennan akkora pofont adott volna neki, hogy bányászhatta volna ki a fogait az orrából. A gondolatra elmosolyodott. Aztán nem bírta tovább nyitva tartani a szemét. Egy széles mosollyal az arcán aludt el.

Hajnali négy körül Brennan felébredt arra, hogy WC-re kell mennie. Először azt se tudta, hogy hol van. Az emlékek csak lassan rohanták meg, mert még félig aludt. Lassan lemászott a díványról, óvatosan, nehogy felébressze Bootht.

Álomittasan, szinte csukott szemmel vánszorgott a WC felé, csakhogy nem vette észre az üvegajtót, és egy hatalmas csattanással nekicsapódott. Megtántorodott, és majdnem elesett.

- Ez meg hogy került ide… – motyogta még mindig félálomban, pedig az ébresztő nem volt épp kíméletes.

Booth felriadt a zajra.

- Mi történt? – kérdezte álmos, repedtfazék hangon.

- Semmi felelte Brennan szédelegve – csak nekimentem az ajtónak.

Azt várta, hogy Booth kiröhögi, ő maga is mosolygott, de ehelyett Booth felpattant, és odasietett Brennanhez, aki majdnem elesett, de Booth még épp idejében elkapta.

- Jól vagy? – kérdezte aggódva.

- Igen – felelte Brennan nem túl meggyőzően. – Csak szédülök. És egy kicsit fáj a fejem.

- Hadd nézzem – mondta Booth, és kisimította Brennan hajfürtjeit az arcából.

Gyengéden a halvány fény felé fordította Brennan fejét és megtapogatta a homlokát.

- Jujj. Itt egy hatalmas púp. Ez meg hogy sikerült? Egész véletlenül nem nekifutásból mentél neki? – kérdezte mosolyogva.

- Nem tudom – felelte Brennan – Nem vettem észre. Még nem voltam teljesen magamnál. Az agykapacitásom nem volt 100%-ig használható.

- Ezt le kéne nyomni valamivel – szögezte le Booth – mondjuk egy kanállal.

- Itt maximum vegyszeres kanál van – felelte Brennan.

- Megteszi az is, ha lemossuk – válaszolta Booth, és megeresztett egy vigyort.

Átbotladoztak az intézeten, és végül találtak egy kanalat, lemosták, és Brennan a homlokához szorította, hogy lenyomja vele a púpot.

Visszaültek a díványra, és nemsokára megint elnyomta őket az álom.

Másnap reggel Brennant felébresztette az ablakon át beszűrődő fény. Egy kis időbe telt, míg felfogta, hogy hol van. Olyan furán fekszem, gondolta, te jó ég! Ekkor jutott el a tudatáig, hogy miért érezte magát furcsán. Boothon feküdt! Nyilván éjszaka rádőlhettem, amíg aludtam, töprengett. Szerencsére Booth nem vette észre, úgyhogy csak szép lassan felemelkedem, lemászom a díványról, és hagyom, hogy aludjon.

Így is tett. Ám akármilyen óvatos is volt, Booth felébredt. De Tempe nagy megkönnyebbülésére nem láthatta, hogy milyen pozícióban voltak éjszaka.

- Ne haragudj – szabadkozott Brennan, miközben fülig elvörösödött – Nem akartalak felébreszteni.

- Semmi baj – felelte Booth, és újra lehunyta a szemét. Egy apró mosoly jelent meg az arcán. Azt álmodta, hogy Bones alvás közben rádőlt, és egész éjszaka rajta feküdt. Olyan valóságosnak érezte az álmát, mintha tényleg megtörtént volna. Szinte érezte, hogy hol dőlt rá a nő. Persze mindez csak álom volt, de igen élénken élt még az emlékezetében. Ó, ha tudná…