|
o.n.: A kéz, amely a bölcsőt ringatja/4. (befejező rész)
Csendben felkelt, megkerülte az ágyat és a lány mellé lépett. A vállára tette a kezét.
- Mi baj van? Fáj valamid? Szóljak esetleg a nővérnek?
- Nem kell. Nincs semmi gond – válaszolta könnyes szemmel a lány. – Semmi. Sajnálom, hogy felébresztettelek – megfogta a csuklóját. Tempe keze megrándult, de a szorítás nem engedett. Vivien talán nem is tudta, mit csinál, az arca kétségbeesést tükrözött. Teltek a másodpercek, de mi sem változott, odahúzta hát a széket és leült rá. Valahogy el kellett kezdenie a beszélgetést, mert nem maradhat így egész éjjel. És meg is ijesztette a csuklójára bilincsként rákulcsolódó hideg ujjak érintése.
- Nem aludtam. Hány hetes vagy? – tette fel a kérdést, amit aznap oly sokszor hallott.
- Mindenórás.
- Nem tudom, ez mit jelent.
- A doki azt mondta, most már bármikor megszülethet a baba. Én pedig még mindig nem tudtam eldönteni, hogy örökbe adjam-e. Napok óta ezen rágódok minden éjjel.
- Logikus döntés lenne, ha megtennéd.
A lány végre elengedte a kezét, és felkönyökölt az ágyon, hogy jobban a szemébe nézhessen. Tempe a másik kezével megdörzsölte a fájó csuklóját.
- Furcsa pszichológus vagy te – mondta Vivien.
- Miért mondod ezt?
- Eddig mindegyik arra próbált rábeszélni, hogy tartsam meg a babát. Az érzelmi kötődés, meg a többi ilyen duma, tudod. Te vagy az első, aki megérti, hogy átgondolom a másik lehetőséget is.
- Pedig ez a körülményeket figyelembe véve ésszerű megoldás lenne. Ebben a társadalomban te kiskorú vagy, nyilván továbbtanulási terveid is vannak. Egyedülálló szülőként nem sok esélyed lenne. Mindazonáltal, sok olyan törzs létezik, ahol a nők már nálad jóval fiatalabb életkorban is anyává válnak.
- Na, azt elmondhatnád a szüleimnek is – hanyatlott vissza a feje a párnára. – Az anyám szerint túl fiatal vagyok a gyerekvállaláshoz. Haragszik rám, azt mondja, szégyent hoztam rá. Mindig is azt akarta, hogy orvos legyen belőlem… – újra könnybe lábadt a szeme. Inkább más irányba terelte a beszélgetést. – Na és te? Te miért nem alszol?
- Félek – felelte Tempe őszintén.
- Pedig neked aztán nincs mitől tartanod. A te babád jó helyre születik.
- Hogyhogy olyan biztos vagy ebben? Hiszen semmit sem tudsz rólam.
- Attól, hogy nem beszélgetek veletek, még jelen vagyok ám – mosolyodott el a lány. – Látom például a köntösödön, hogy jó anyagú, és az öblítő illatán is érezni, hogy minőségi. A frizurádból ítélve rendszeresen jársz fodrászhoz. Tehát jók az anyagi körülményeitek, stabil munkád van, amit folytathatsz majd a szülés után. A férjed pedig nagyon kedves ember, és odavan érted. Irigylésre méltó helyzet.
- Igazán jó megfigyelő vagy – ismerte el. Vivien egy aprót nevetett.
- Ha az lennék, sokkal előbb rájöttem volna, hogy terhes vagyok – mondta keserűen, de Tempe nem figyelt rá. Olyasvalami jutott eszébe, ami megoldhatta a gyilkossági ügyet. Vagy halálos veszélybe sodorhatta őt a babával együtt. Gyorsan végiggondolta a lehetőségeket. Ha téved, és segítségért kiált, Booth hamar itt lehet, addig minden bizonnyal ki tudna tartani. Végigmérte a lányt, és önmagát saccolta erősebbnek, de nem esett abba a hibába, hogy lebecsülje esetleges ellenfelét. Ám a lehetőség, ami felmerült benne, túl nagy kísértést jelentett. Vivien azt mondta, nem aludt az előző éjjel sem, tehát tudhat valamit.
A szemébe nézett, és arra gondolt, hogy ez a gyereklány olyan kedves, olyan őszintének tűnik, nem lenne képes megölni egy másik embert. Az ösztöne azt súgta, megbízhat benne. Az ösztöne, ami eddig mindig félrevezette – emlékeztette magát gyorsan. De talán most az egyszer mégsem. Hiszen Booth azt tanácsolta neki, hagyatkozzon a megérzéseire, de fogalma sem volt, hogyan nyerhetné el a lány bizalmát. Mit is mondott Booth egyszer régen? „Információt megszerezni élő emberektől egész más, mint egy halom csontból. Előbb valamit adnod kell neked is.”
Oldalra pillantott, a másik két ágy felé. Úgy tűnt, Nora és Adrienne mélyen alszanak. Azonban épp Vivien volt rá a bizonyíték, hogy attól, hogy úgy látszik, nem figyelnek rájuk, még nem biztos, hogy ez igaz is. Tempe vett egy nagy levegőt, és döntött. A lány füléhez hajolt, és olyan halkan, amilyen halkan csak tudott, belesuttogott:
- Nem vagyok pszichológus. A férfi, aki ma meglátogatott, nem a férjem, hanem FBI-ügynök. Suzanne gyilkosa után nyomozunk – felegyenesedett és szaporán dobogó szívvel várta, hogyan fog reagálni Vivien az információra. Izmai megfeszültek, fel volt készülve rá, hogy a lány nekitámad, ezért jól láthatóan összerezzent, amikor végre megmozdult. Vivien papírt és tollat vett elő az éjjeliszekrény fiókjából, és írni kezdett: Tudom, ki hagyta el a szobát tegnap éjszaka. Tempe levegőt sem vett, úgy várta, kinek a neve kerül a papírra.
Mikor elolvasta, gyorsan a saját ágyához ment, és a mobiljáról küldött egy SMS-t Booth-nak. Csak egy keresztnév állt benne: Adrienne. Azután visszaült Vivien mellé. Egymásra mosolyogtak.
- Köszönöm – szólt Tempe.
- Nem – rázta meg a fejét a lány –, én köszönöm.
- Szeretnéd, hogy tényleg beszéljek a szüleiddel?
- Elmondanád nekik azt a törzsi dolgot, meg ezt a másikat? – Tempe bólintott. – Kösz, de nem. Az lesz a legjobb, ha én beszélek velük.
- Ahogy gondolod.
Booth nem akart pánikot kelteni, ezért megvárta a reggelt, és csak akkor hívatta ki a meggyanúsított nőt, egy vizsgálat ürügyén. A kihallgatást ezúttal Perotta vezette le, mert Booth már túl fáradtnak érezte magát. Bones kezét fogva ült a folyosón, várt, és közben küzdött az álmosság ellen, ami le akarta gyűrni, de a jelek szerint nem csak őt. A nő fejét a vállára hajtotta, mikor elbóbiskolt, és Booth nem mozdult, nehogy megzavarja szerelmét, hiszen mindketten nehéz éjszakán voltak túl.
Így talált rájuk Sweets, amikor végeztek a kihallgatással és kijött, hogy tájékoztassa Booth-t is az eredményről. Halkan elmondta neki, amit megtudtak, majd elindult, hogy igyon egy kávét. Booth pedig örült, hogy az ügy hivatalosan Perottáé, így aztán nem kell vesződnie a papírmunkával. Semmire sem vágyott jobban, mint egy kiadós alvásra. Óvatosan megsimogatta szerelme haját, és ébresztgetni kezdte.
- Bones! Bones, ébredj.
- Mi történt, Booth? – kérdezte a nő álmos hangon.
- Vége az ügynek, hazamehetünk.
- Adrienne beismerő vallomást tett?
- Igen. Nem volt egyszerű, de Sweets végül megtörte.
- És mit mondott, miért tette?
- Suzanne volt a bébiszittere éveken keresztül. Többet volt a gyerekeivel, mint ő maga, már jobban is szerették őt. Azt gondolta, a férjével is viszonya van.
- Volt rá bizonyítéka?
- Nem. De az ellenkezőjéről sem – Booth elgondolkodva ráncolta a homlokát. – Végül azt hiszem, a bizonytalanság miatt kattant be. Ismered a mondást: „A kéz, amely a bölcsőt ringatja, a világot is igazgatja.”
- Ezt most találtad ki.
- Nem is… tudod, gyakrabban kellene nézned a tévémet.
- Booth!
- Jól van na – vigyorgott. – A lényeg, hogy a nő szép lassan bebeszélte magának, hogy Suzanne irányítja a családja életét a háttérből. Ezért kirúgta.
- De hát itt ölte meg a kórházban!
- Így van. Pár nappal Suzanne távozása után Adrienne megtalálta a férje válási papírjait, és azt hitte, ez a bizonyíték a hűtlenségére. Rosszul lett, bekerült a kórházba, és itt Suzanne-nal találkozott. Kivárta az éjszakát, kiment hozzá, veszekedni kezdtek. Adrienne ellökte a nőt, ő meg beverte a fejét a kis asztal sarkába…
- …és meghalt – fejezte be Bones.
- Így történt. Na, akkor indulhatunk? Felmegyek veled, segítek összepakolni.
Tempe szeretett volna beszélni Viviennel indulás előtt, de amíg ők lent voltak, a lánynál megindult a szülés, így már nem találta a szobában. Ott voltak viszont a szülei, akiket még reggel felhívott telefonon. Végül csak eljöttek, hiszen az unokájuk született épp, ott akartak lenni, és segíteni akartak a felnevelésében is. Tempe megüzente velük Viviennek, hogy bármikor szívesen látja, és elmondta nekik, hogy a lány segített lezárni a nyomozást. Booth pedig hozzátette, hogy büszkék lehetnek rá.
Hazafelé tartva kivételesen nem beszélgettek az autóban. Fáradtak voltak. Tempe a házakat figyelte, amik mellett elhaladtak. Szinte minden utcában volt egy, miről eszébe jutott egy régebbi közös nyomozásuk. Borzalmas gyilkosságok emlékei… Mennyivel jobb lenne, ha boldog dolgokat tudna kapcsolni az épületekhez. Talán ez is eljön egyszer. Talán arra fog gondolni, hogy abban az emeletes házban lakik a gyerekük legjobb barátja. Vagy arra, hogy azok alatt a fák alatt sétáltak, amikor azt az isteni finom fagyit ették. Vagy arra, hogy azon az utcasarkon kezd el mindig könyörögni a gyerek, hogy kanyarodjanak be, mert arra van a bábszínház.
Annyira elmerült a gondolataiban, hogy csak hosszú percek után vette észre, hogy már hazaértek, és Booth leállította a kocsit. A férfi őt nézte fürkésző tekintettel.
- Booth én… tudod… - nem igazán tudta, mit mondjon. Vagy hogy mondjon-e valamit egyáltalán. Végül a számára biztos dologra, a tényekre bízta magát. – Paul tegnap megultrahangozta a babát. Minden rendben van vele. Úgy néz ki, hogy lány.
Booth mosolygott. Öröm volt a mosolyában, és az az igéző varázslat, amiben Tempe mindig elveszett. Most is olyasvalami hagyta el a száját, amit önmagának is csak abban a pillanatban fogalmazott meg:
- Szerintem el kellene döntenünk, mi legyen a neve.
Tudta, hogy a férfi is szeretné ezt, hiszen többször előhozakodott már vele. Booth most nem mondott semmit, csak odahajolt hozzá, és megcsókolta.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Nagyon tetszett a befejezés is. 
nagyon te
nagyonjóó volt!! főleg a vége : ) kis aranyosak..
mindenképp írj még!!! 