Amint ajka az ajkához ért, Booth körül megszűnt a világ. A nő puha szájának érintése letompította az érzékeit, nem számított, hol vannak épp, mit csináltak egy fél órája, vagy akár csak egy perce. Csakis egyvalami számított: az áramütésszerű vibrálás, ami lassan szétáradt a testében, miközben csókjuk egyre mélyebb lett. Nem látott, mert szikrázó fénypontok táncoltak a szeme előtt, nem hallott, mert az adrenalintól dübörgött a vér a fülében. De érezte a csók édes ízét, ahogy a nyelvük összeért, érezte a törékeny kezet a tarkóján, amely most mégis erős volt, ahogy húzta őt magához, egyre közelebb. Érezte, hogyan válik gyengéd csókjuk egyre szenvedélyesebbé, és érezte, tökéletesen érezte benne a szerelmet.
Mikor a csók véget ért, és újra megtalálta a hangját, a nő szemébe nézett: - Ezt nem lett volna szabad megtennünk, Hannah.

JARED

72 órával korábban

- Na és, mi a terved mára?
- Mindjárt indulok a laborba.
- Bones, láttál te már egyáltalán naptárat közelről? Tudod, vannak benne azok a színessel jelölt napok, amit úgy neveznek: hétvége.
- Tisztában vagyok vele, Booth. De most érkezik egy rendkívüli lelet Michiganből, és felkértek a szövetmarkerek vizsgálatára.
- Felkértek, hát persze… – morogta bosszúsan Booth. – És nem mondhattál volna egyszerűen nemet a felkérésre? – kérdezte, miközben a nő már befejezte a reggelit, és felállt az asztaltól, hogy elpakolja a tányérokat.
- Eszembe sem jutott nemet mondani.
- Ez a válasz egy egészen másik kérdéshez tartozik, Bones – sóhajtotta. A nő megállt a mozdulat közepén és ránézett.
- Most témát váltottunk?
- Nem, dehogy – mondta gyorsan Booth. Bones folytatta a rendrakást. – Menj csak, vár a fantasztikus michigani csontváz. Ami még hétfőn is pont ugyanilyen halott lesz – azonban az utolsó mondatot már csak a nő hátának mondta, miközben ő kisietett a konyhából. – Ha a lányunk első szava a koponyarekonstrukció lesz, nem állok jót magamért – dörmögte bele Booth a kávésbögréjébe.

Van, hogy semmi sem úgy alakul, ahogy az ember előre eltervezte. Hiába tett meg érte mindent, hiába próbálta kiküszöbölni a váratlan helyzeteket, valami mégis közbeszól, és az irányítás kicsúszik a kezünkből. Ezt a valamit egyesek Sorsnak nevezik, mások Szerencsének, vannak, akik véletlennek, vagy az univerzumból érkező jeleknek, megint mások nagy szavakkal Istennek, Mindenhatónak. Ám egyvalamit senki sem tehet meg: nem tagadhatja a létezését. Hiszen ha mindent az ellenőrzésünk alatt tarthatnánk, nem lennének félreértések, lekésett találkozók, feledésbe merült üzenetek, elveszett dolgok. Nem történnének balesetek, tragédiák. Azonban nem lennének csodák sem, akkor pedig az életünk ugyan kiszámítható, de egyúttal szürke lenne. Ha képtelenek volnánk még a leglehetetlenebb helyzetekben is bízni, sőt hinni abban, hogy minden jóra fordulhat, nem is élnénk. A kétségbeesés elpusztítana minket.
Washington D.C. egyik csendes utcájában, egy napfényes kicsiny lakásban egy szerelmespár nem gondolt minderre. Hiszen megvolt mindenük, amire szükségük volt a boldogsághoz: a nőnek a férfi, a férfinek a nő. Nem törődve semmivel, élvezték, amit egymásnak adhatnak, amit a másiktól kaphatnak. Amikor a nő elindult, hogy elhozza még néhány hátrahagyott holmiját a régi albérletéből, azt ígérte a férfinek, hogy délre otthon lesz nála. Csókkal köszönt el tőle, és az ajtóból még egyszer visszamosolygott: - Sietek, Jared.
A férfi nem kelt fel rögtön, aludt még egy órát, azután ment, hogy letusoljon. A víz hangja elnyomta a telefon csörgését. Később sokat emésztette magát emiatt. Ha nem alszik vissza. Ha magával viszi a telefont a fürdőszobába. Ha gyorsabban végez. Ha előbb lehallgatja a hangüzenetet. „Ha”… a bűntudat rövid, de annál súlyosabb szava. Sokan, sokszor mondták neki a történtek után, hogy nem az ő hibája volt. De bármennyiszer is hallotta, mindig több maradt a „ha”.
Amikor észrevette, hogy volt egy nem fogadott hívása, és meghallotta a rögzítőn szerelme rémült hangját, elsápadt. Padme veszélyben volt, és azt kérte, hogy azonnal menjen érte, ám azóta már órák teltek el. Jared kocsiba vágta magát, a nő után hajtott, de hiába. Nem találta a háznál, a főbérlője azt mondta, nem is találkozott vele. Nyoma sem volt az autójának, Jared keresztül-kasul bejárta a környező utcákat, kérdezősködött, de senki sem akadt, aki látta volna. Egyvalamit tehetett: felhívta azt az embert, akiről tudta, mindig segít neki. A bátyját.

Hamarosan már az FBI-nál ült és mindent elmondott, amiről úgy gondolta, hasznos lehet. Seeley higgadt és céltudatos maradt, Jared most különösen hálás volt ezért, hiszen ő maga alig volt képes visszatartani tomboló dühét. A bátyja körözést adott ki Padme kocsijára, és elküldte a fényképét minden kollégájának, akinek köze van a környékhez. Ugyan a szükséges 24 óra még korántsem telt le, feltetette az eltűnt személyek listájára, mit sem törődve a hivatalos szabályokkal. Valószínűleg eltölt majd ezért néhány kellemetlen percet a főnöke irodájában, de Seeley ennél sokkal többet is megtett már érte.
- Elvisszük a hangfelvételt Angelának, ő csodákra képes – szólt, miután mindennel végzett. A Jeffersonianhoz hajtottak. Ámbár hétvége volt, a laborban mégis a megszokott nyüzsgés fogadta őket, ez Jarednek még ebben a zaklatott állapotában is feltűnt. Az emelvényen tucatnyi alak sürgött-forgott, de az Intézet kék köpenyét csak ketten viselték: Cam és Brennan. Ahogy észrevették őket, Brennan már húzta is le a kesztyűjét, hogy hozzájuk siessen. Cam nem hagyhatta udvariatlanul magukra a vendégeiket, így csak intett nekik. Jared visszaintett, majd tekintete a közeledő kismama gömbölyödő pocakjára vándorolt.
- Rég láttalak, Jared.
- Én is téged, Tempe. Csak úgy ragyogsz!
- Igen, ezek a most érkezett leletek egyedülállóak! – lelkendezett a nő csillogó szemekkel. – A segítségükkel képesek lehetünk megállapítani a történelmi jelentőségét annak, hogy…
- Khm… - Booth jelentőségteljesen megköszörülte a torkát. – Bones!
- Mi az, Booth? – nézett rá Tempe, egy árnyalatnyival összébb húzva a szemöldökét. – Oh… úgy értette, hogy a baba miatt?
- Pontosan úgy. De nem baráti látogatásra jöttünk.
- Mi történt? – kérdezte Tempe, szemét ide-oda járatva a két férfi között.
- Padme eltűnt – adta meg a választ Jared. – Bajban van. Van egy hangfelvételünk, Angelát keressük, hogy kielemezze.
- Az irodájában kell lennie, gyertek – szólt a nő, és hátra sem nézve elindult a helyiség felé.
- Várj már, Bones! Hová rohansz? Azt hittem, csontokat elemzel!
- De hát, Padme bajba került – most Tempén volt a sor az értetlenkedésben. – Segíteni fogok, hogy megtaláljuk – jelentette ki eltökélten.
- Köszönöm – szólt Jared halkan.
- Nincs mit. A bátyád mindig azt mondja, hogy semmi sem üti a családot.
- Igazán? – mindketten Booth-ra néztek.
- Figyelj Bones, egyelőre semmit nem tehetsz. Most Angie-re van szükség, meglátjuk, mit hoz ki a felvételből. Attól, hogy többen állunk felette, nem lesz gyorsabb. Szóval menj csak vissza a csontjaitokhoz nyugodtan.
- Biztos?
- Menj, változtasd meg a történelmet! – mosolygott rá Booth. – Szólni fogok, ha van valami.
- Rendben – válaszolta Tempe. Jared ekkor már félúton járt az iroda felé.

Észre sem vette volna, hogy éhes, ha Seeley nem hoz neki egy szendvicset. Nem tudott másra gondolni, csak Padméra. Hogy ne legyen útban, leült a kanapéra, és onnan figyelte Angela munkáját. Digitalizálta a hangot, átfuttatta néhány szűrőn, majd felerősítette és elkülönítette egymástól a háttérzajokat. Összevetette a Jeffersonian Hang-adatbázisával, a kapott eredményeket pedig a városrész térképével. Fokozatosan szűkült a terület. Jared több hangot is felismert: harangzúgás – Angela megjelölte a környék templomait; villamos zaja – pirossal kiemelte a járatok útvonalát; vasajtó csapódása – kizárta a környéken nyilvántartott műemlék jellegű épületeket.
Végül sikerült néhány utcányira behatárolnia a helyszínt, ahonnan Padme telefonált. Jared ekkor már ott állt mellette, túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy egy helyben üljön. Indulni akart, tenni valamit, hiszen Angela munkájából látta, eddig rossz helyen keresgélt.
- De hiszen ez több háztömbnyire van az albérletétől! Egészen a városrész túlsó felében – döbbent meg. – Miért mehetett arrafelé?
- Figyelj Jared – kezdte óvatosan Angie –, az sem biztos, hogy Anacostiából telefonált. Lefogadom, hogy tucatnyi olyan helyet találok D.C.-ben, ahol stimmelnek ugyanezek a hangok.
- Nem. Padme azt mondta, hogy oda megy, és én biztosan tudom, hogy így is történt.
- Ennyire megbízol benne?
- Az életemet is a kezébe tenném – felelte szenvedélyesen Jared.
- Jelenleg úgy tűnik, az ő élete van a te kezedben.
- Épp ezért most visszamegyek, és ezekben az utcákban fogok kérdezősködni – rámutatott az Angela által körülhatárolt területre, majd a bátyja felé fordult, aki épp akkor lépett be az irodába. – Indulok Seeley. Köszönök mindent.
- Indulunk – javította ki rögtön az FBI-ügynök. – Megyek veled és segítek keresni. Veszélyes az a környék. Nem is értem, miért ment oda Padme.
- Végleg maga mögött akarta hagyni a múltját – válaszolta Jared nagyon halkan.

Ketten járták az utcákat, ketten mutatták meg mindenkinek a nő fotóját. Jared érezte, hogy most, a legnagyobb szükségben nincs egyedül. Sokat köszönhet a bátyjának. Az ő ötlete alapján jutottak aznap este új információhoz. Mikor Seeley felvetette, hogy menjenek el újra a nő főbérlőjéhez, Jared időpocsékolásnak vélte, de bátyja ragaszkodott hozzá. Eleinte bosszús volt, bizonygatta, hogy a nő délelőtt már mindent elmondott neki, de az igazság az volt, hogy nem mondott semmit, ezt Jarednek is be kellett látnia. Hiszen nem is találkozott Padméval.
- Értsék már meg, idetelefonált a lány, de aztán nem jött el! Nem láttam sem őt, sem a másikat!
- Milyen másikat? – kérdezte egyszerre Jared és Seeley.
- Hát a barátnőjét, azt a Natalie-t. Úgy volt, hogy együtt jönnek. Jobb dolgom is lett volna szombaton délelőtt, mint arra várni, hogy idetolják a helyes kis arcocskájukat…

Nem hallgatták tovább a nő zsörtölődését.
- Tudod, ki ez a Natalie? – kérdezte Seeley.
- Persze – vágta rá Jared. – Ketten bérelték a lakást. Ő is… – nem akarta kimondani, mi volt a munkájuk. Annak már vége. – Együtt dolgoztak.
Jared tudta, hogy a bátyja megértette. Tudta, hogy most vissza fognak menni az FBI-hoz, hogy leellenőrizzék Natalie-t. Tudta, hogy a baj annál is nagyobb, mint ahogy eddig hitte. Tisztában volt szerelme korábbi életével, munkájával, de neveket nem fog tudni mondani. Nem lesz nyomuk, amin elindulhatnának, csak azt tehetik, hogy újra végigmennek a környéken, de ezúttal két fiatal, szerencsétlen sorsú nő fényképével. És hisznek benne, hogy még időben megtalálják őket.

Súgó 11 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2011.08.08. 10:37 Sophie Nagyon jóóó  Imádom  annyira jók a karakterek. Meg a sztori meg a csavarok meg a szövegek, szóval:  KK