Miután elzárták az árvíz sújtotta területet a ház többi részétől, Booth és Brennan visszaültek a kanapéra.
- Ezt megúsztuk – jelentette ki vigyorogva Booth.
Észrevette, hogy Brennan nem válaszol. Nem is figyelt, olyan volt, mint akit hipnotizáltak. Éppen nagyon belemerült saját gondolataiba, amelyek Booth körül forogtak. Amíg a vacsora kötötte le őket, vagy az üvegszilánkok, vagy az elárasztott fürdőszoba, addig egyiküknek sem jutott eszébe, hogy elmenjenek aludni. Brenannek nem is volt kedve. Másnap reggel Booth elmegy. Nem akarta, hogy elmenjen. Tudta, hogy minden nap találkoznak, de mégis. Azt akarta, hogy maradjon. Úgy érezte, hogy ha ma elmegy, ugrott a lehetőség. De mit tehetne? Egy dolog jutott az eszébe, de nem merte megkockáztatni.
- Bones? – Booth elhúzta Brennan arca előtt a kezét – Élsz még?
- Mi…hogy…ja! Igen, figyelek, bocs, Booth – rezzent össze Brennan – Mit is mondtál?
- Ez ijesztő volt. Olyan voltál, mint aki transzba esett.
- Nem, semmi bajom, csak elbambultam – mentegetőzött Brennan.
- Hát eléggé – húzta a száját Booth. Azon gondolkodott, hogy min gondolkodhatott Brennan. Vajon azon, hogy ő min gondolkodik? Megrázta a fejét. Már ő sem tudta követni magát.
- Mi van Booth? – nézett rá aggódóan Brennan. – Miért ráztad meg a fejed?
Na tessék, most ugyanazt csinálom, mint ő, mondta magában Booth.
- Semmi, csak gondolkodtam.
- Min?
- Azon, hogy min gondolkodtál. Vagyis, hogy én. Azaz nem. Azon gondolkodtam, hogy te vajon azon gondolkodtál-e, hogy én min gondolkodom.
- Nem tudom, ez mit jelent. Einstein érthetőbb, mint te.
- Persze, hogy érthetőbb! – csattant fel Booth. – Einstein nem volt beléd zúgva.
Brennan szemei akkorára nyíltak, mint a Jupiter. Booth eltátotta a száját. Mit mondtam?! – gondolkodott magában – Ezt tényleg kimondtam? Nem hiszem el! Ezt jól megcsináltam! Hogy magyarázom ki ezt? Egyáltalán hogy mondhattam ki?! Kicsúszott a számon. Booth egy hatalmas mentális pofont kevert le magának. Bonest csak három dologgal lehet kikergetni a világból: 1. a pszichológiával, 2. a pitével 3. egy váratlan szerelmi vallomással, és e három közül a harmadik a legkritikusabb. Most mit tegyen? Mondja azt, hogy nem, ez nem igaz, csak véletlenül mondta? Nem. Ezt nem hinné el, ugyanis ilyesmit nem mond csak úgy az ember. Előbb hiszi el azt, hogy a romantikus érzelmű torokatkái fogpiszkálóval ingerelték a hangszálait. A legjobb lesz, ha egyszerűen elmondja az igazat.
- Bones, én… – alig bírta kimondani – szeretlek.
Booth nagy nehezen mégis kierőlködte azt a bizonyos szót. Annyiszor megtette már, de ez most mégis más volt. Sokkal nehezebb. Még nem volt felkészülve rá, hogy kimondja, de leginkább Bones nem volt még felkészülve rá, hogy ezt hallja.
Brennan megdermedt. Már elsőre is alig bírta elhinni. Racionális énje visítva próbálta vele elhitetni, hogy ez csak véletlen. Csak álmodik. Booth nem mondott igazat. De mikor másodjára hallotta, már nem volt kétség. Booth azt mondta, szereti. A felismerés óriás méretű kalapácsként sújtott le az érzelmeket fogva tartó börtönre. Azt se tudta, mit érezzen. Örüljön, féljen, reménykedjen, omoljon össze? Ilyen mértékű belső bizonytalanság mellett egyáltalán nem törődött az arcmimikával. Arca kővé vált. Orrlyukai kitágultak, szemöldöke felszaladt a homloka közepéig. A szája akkorára nyílt, hogy simán le lehetett volna nyomni rajta egy konténert. A Jupiter-méretű szemek közel álltak a kipottyanáshoz.
Booth egyre növekvő aggodalommal figyelte a földi lényre egyre kevésbé hasonlító arcot. Te jó ég, gondolta, remélem nem kapott szívrohamot!
- Bones? – szólalt meg Booth.
Brennan összerezzent. Az arca újra a régi lett, de a szíve hevesen kalapált. Most mi legyen? Mi lesz, ha Booth elhagyja? Mi lesz, ha fájdalmat okoz? Ha összetöri a szívét. Ezt nem lenne képes túlélni. Elméjének egyik része ezekkel a kérdésekkel bombázta a másik részét. A másik fele viszont próbálta meggyőzni a racionális, hidegszívű nőt, hogy nyissa meg Boothnak a lelkét.
Erre vártál nem? Ezt akartad – győzködte Tempe.
Semmi sem tart örökké. Ez tény. És mikor elmúlik, csak ürességet, meg egy emberi roncsot hagy maga után – érvelt Rance.
De akkor sosem lehetsz boldog – ellenkezett Tempe.
A végén úgyis szomorú leszel – jelentette ki Rance.
Temperance már-már a tudathasadás szélén állt, mikor Booth megfogta a vállát, és finoman megrázta.
- Bones? Jól vagy? Legalább válaszolj! Csinálj úgy, mintha élnél, mert megijesztesz.
Látod, máris bántalmaz! – lendült támadásba Rance – Már csak ez hiányzik: egy férfi, aki erőszakoskodik.
Hülye vagy? – tiltakozott Tempe – Csak aggódik. Pont egy ilyen férfire van szükség.
- Bones, szólalj már meg! Sokkot kaptál, mert közöltem, hogy szeretlek? Nem voltál felkészülve egy ilyen traumára… Rendben, felfogtam, nem viszonzod az érzéseimet, de tudod ezt nem tetszhalottsággal szoktuk közölni általában.
Csak adj neki egy esélyt!
Jól van, elismerem, hogy ez antropológiailag helyes kijelentés – sóhajtott Rance, és ezzel megadta magát.
Temperance saját magával kiegészülve visszatért a földi halandók közé, és Seeley aggódó arcával találta szembe magát.
- Bones! – ismételte Booth.
- Tényleg szeretsz? – szegezte neki a kérdést Brennan. A választól – bármi legyen is az – jobban félt, mint egy sorozatgyilkostól.
- Igen – felelte Booth. – Persze ha te nem viszonzod, tökéletesen megértem, és nem is foglak zaklatni, és nem is akartam még elmondani, mert tudom, hogy még nem vagy rá felkészülve, és korai lenne elkötelezned magad egy kapcsolat mellett, de ha időre van szükséged, nem baj, addig várok, amíg csak akarod, mert megértem, hogy… – darálta Booth, és még folytatta volna, ha Brennan nem fojtja belé a szót.
Előrehajolt, és megcsókolta a férfit. Booth meglepődött: mindenre számított, de erre nem. Viszont ez mindennél jobb volt, mint amire számított.
- Ó, szóval így állunk? – kérdezte incselkedően Booth.
Brennanbe belehasított az aggodalom. És most mi lesz? Tényleg megéri vállalni a kockázatot? Belenézett Booth meleg, barna szemeibe. Az ő arca tükröződött vissza benne. Talán mégis megéri. Elmosolyodott. Erre Booth is megeresztett egy macsós vigyort.
- Azt hiszed, a féloldalas mosolyoddal leveszel a lábamról? – cukkolta Brennan.
- Már megtettem, nem? – válaszolta Booth, és megcsókolta Brennant, aki örömmel viszonozta. A kétségei lassan elpárologtak. Inkább átadta magát annak az érzésnek, amit már hosszú ideje nem tapasztalt.
Booth úgy érezte, kilométerekkel a föld felett szárnyal. Az elfojtott érzelmek úgy törtek elő belőle, mint a láva a vulkánból. Végigdőltek a kanapén és Booth egyre vadabbul és szenvedélyesebben csókolta a nőt, aki végig viszonozta, már nem tiltakozott, ugyanakkor agya legmélyén ott motoszkált benne, hogy valami nem stimmel. Nem Booth-szal volt a baj, és nem is az érzéseivel. Már egészen biztos volt benne, hogy amit most tapasztal az olyasmi, amit senki más mellett nem érezhet. Az a valami, ami befészkelte magát az elméjébe, egyre feljebb tört, és Brennan egyre határozottabban érezte, hogy valami gond van.
Booth ebből mit sem érzékelt, a vágy egyre fokozódott benne. Ahogy végigsimított Brennan vékony derekán, keze megállt a blúza aljánál, és elkezdte szép lassan kibújtatni belőle.
Brennanben ebben a másodpercben tudatosult, hogy mi volt a baj. Tűként hasított belé a felismerés, olyan hirtelen, hogy szinte tényleg fájt.
- Ne, Booth! – állította meg a férfit, és felült. – Ne most, most nem lehet.
- Miért nem? – kérdezte Booth csalódottan. Azon agyalt, hogy vajon mit csinálhatott rosszul.
Brennan fancsali képet vágott.
- Az a helyzet, hogy… a menstruációs ciklusom olyan szakaszba ért, amikor közösülés szempontjából böjtre vagyok ítélve.
Booth kelletlenül felnyögött.
- Tudod néha nagyon bosszantóak tudnak lenni a biológiai folyamatok.
- Nem én találtam ki – védekezett Brennan.
Erre Booth elvigyorodott.
- Ezt érzékeltem.
Brennan is elmosolyodott, és nekidőlt Boothnak. Ő erre átkarolta, és egy puszit nyomott a homlokára.
Mindkettejüknek eszébe jutott az az éjszaka, mikor a gyilkos elfogására várva elaludtak a kanapén, és Brennan rádőlt Boothra. Booth el is mesélte az álmát Brenannek, aki iszonyatos kínok közt végighallgatta, de mikorra Booth befejezte, már nem tudta tovább elfojtani a röhögést, és az kirobbant belőle. Csilingelő nevetésétől visszhangzott az utca, az aludni vágyó szomszédok legnagyobb bosszúságára.
VÉGE
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Hát Booth hadarásán, Tempe-n meg Rance-n és az egész szitun úgy szétröhögtem magam 
De mind e mellett annyira jól leírtad Bones gondolatait meg vívódását... Ez zseniális volt. És bár nem tudom pontosan mi is az a KMF, de 
Wáá
Egyszerűen imádoom 
Kár, hogy vége.. 
Következőő ficcet 
Grat