Tapintható volt a fezsültség a két ember között. Élvezték, hogy egymáséi lehetnek. A nő teljesen elengedte magát, hagyta, hogy kényeztesse a férfi. Időről időre forrón csókolták egymást. Mélyen és szenvedélyesen. A nő halkan suttogta a férfi nevét és magához húzta. Minden egyes érintésébe beleremegett. Tempe már nem gondolt a holnapra. Nem számított semmi. Még az sem, hogy másnap talán megbánja, amit tett. De ő nem szokta megbánni az ilyesmit… újra belefúrta arcát a férfi mellkasába és szenvedélyesen suttogta a nevét: Michael.

- Bones! - kiabált Booth és dörömbölt a nő ajtaján. Brennen szándékosan nem nyitotta ki az ajtót. Még nem volt olyan állapotban, hogy a férfi elé mert volna állni. Egy negyed órával ezelőtt még a wc fölé hajolva szenvedett a hányingertől, ami rátört miután felkelt. Zokogott a fájdalomtól és a felismeréstől, ami ma reggel érte utol. Szenvedett, mert ő nem akarta ezt, és szenvedett, mert nem tudta hogyan tovább. Olyan hihetetlen és mégis valóságos volt minden. És rémisztő. Minden meg fog változni az életében, de egyáltalán nem tudja hogyan. És miért? Miért pont most? Lassan elmúlt a hányinger és mikor Booth kopogott az ajtaján, már elkezdte rendbe szedni magát. felöltözött és hideg vízzel megmosta az arcát. Úgy érezte magát, mintha előző este túl ment volna a határokon. Pedig az egy hónappal ezelőtt történt.
Akkor nem figyelt oda. Most már késő. Tudta, hogy esély sincs arra, hogy legalább egy részét rendbe hozza a dolgoknak. Kisírt szemei még mindig pirosak voltak, de remélte, hogy nem annyira feltűnő. Mégis tudta, hogy Booth az első pillanatban észreveszi, ahogy ránéz. De nem volt készen arra, hogy most szembenézzen még egyszer a történtekkel. Úgy döntött, hogy majd később elmond mindent. Mert azt már most tudta, hogy csak Boothra számíthat, ha eljön az ideje.
Mikor összeszedte magát, lassan az ajtóhoz lépett és kinyitotta. Booth már türelmetlenül dobolt az ujjaival, ahogy a falnak támasztotta a tenyerét.
- Na végre! - kiáltott fel, ahogy kinyílt előtte az ajtó és már be is vágódott a lakásba, sorolva, hogy mi történt.
- A folyóban találtak egy holttestet. Nagyon rosszul nézhet ki, mert Rád van szükség.
Amint befejezte, felnézett a nőre. Olyan hirtelen rohant be a lakásba, hogy még meg sem nézte mi van Bonessal. Ahogy Tempe gondolta rögtön észrevette, hogy valami nem stimmel. Aggódva nézett rá és kezével finoman megérintette Bones arcát.
- Mi történt? Mi a baj?
Tempe elhúzódott az érintéstől.
- Nincs semmi. Igazán semmi. Csak nem tudtam elaludni egész éjjel. - hárított.
Booth elfogadta a választ, de továbbra is furcsán nézett a nőre, akinek hirtelen nagyon sietős lett és már ki is lépett az ajtón. A férfi csak bámult utána, aztán követte.
A kocsiban elmondta a részleteket.
- Ha vége ennek a napnak, beülök a TV elé, főzők magamnak valami finomat és el sem mozdulok a meccs elől. - fejezte be a monológját, belegondolva, milyen fárasztó napjuk lesz.
Erre felcsillant Brennen szeme is.
- Kamatoztatod a tehetséged a főzés területén?
Booth csodálkozva nézett rá. Nem értette a nő hirtelen reakcióját, aki eddig még csak közbe sem szólt.
- Ha gondolod, akkor együtt is csinálhatunk magunknak vacsorát. És megnézhetünk utána valamit. - ajánlotta fel, látva mennyire érdeklődik Bones.
- Benne vagyok! - lelkesedett Tempe.
Nem volt kedve egyedül maradni a gondolataival este. Kapóra jött az ajánlat.
Booth nem igazán tudta hová tenni ezt az egészet, de örült, hogy együtt töltik az estét. Egyre szívesebben töltötte idejét kettesben Bonessal.
Mióta volt a műtétje és félig meddig rájött, hogy szereti a nőt, minden percet értékelt, amikor együtt voltak. Már azt is észrevette, hogy milyen közel kerültek egymáshoz. Ami eddig természetesnek tűnt most már más értelmet nyert.
De hát ez várható volt. Mindent megosztottak egymással. Mindent tudtak egymásról. Tudta mit eszik szívesen, hogyan issza a kávéját, hogyan fog reagálni, ha viccelődik vele és hogyan néz, amikor eltűnődik valamin. Minden egyes mozdulatát ismerte már. Vagy mégsem? Ezt a mostanit nem tudta hová tenni. érezte, hogy valami nincs rendben, valami megváltozott. De nem tudta mi és Bones nem mondott semmit. Remélte, hogy majd előbb utóbb rászánja magát és elmondja. Akkor talán tud majd segíteni. Ha nem, akkor is a támasza lesz, ahogy eddig. Hiszen ő a társa. Már több, mint társ - barát. valaki, aki fontos neki és megvédi mindentől, amitől kell. Csak egy valamitől nem tudja megmenteni. És ezt tudta is nagyon jól. Nem tudja megmenteni a csalódástól, a fájdalomtól. Csupán annyit tehet, hogy benne ne kelljen csalódnia és ő ne okozzon Neki fájdalmat. És ő mindig ott van mellette. Néha ez segít a legtöbbet.
Óvatosan rápillantott a nőre, aki gondolataiba mélyedve bámult ki az ablakon. Gondolatban végigsimította az arcát és begyűjtötte a mosolyt, amit ilyenkor szokott kapni.
Valami nincs rendben. Csak ez motoszkált benne.
Tempe igyekezett eközben kizárni a gondolataiból a történteket. De nem tudta elterelni gondolatait. Minduntalan visszatértek ugyanoda. Aztán eszébe jutott Booth. Vajon mit fog szólni, ha elmondja neki? Tud-e majd egyáltalán tenni valamit, tud-e segíteni? Abban biztos volt, hogy nem fog örülni. Felelőtlennek fogja tartani. És mégis úgy érezte, hogy csak Ő az, aki tud segíteni. Ő a szív kettőjük közül. Ő ért az ilyesmihez. De vajon miután elmondta és túlestek a kínos beszélgetésen, melléáll-e majd? Megpróbál-e tenni bármit is, ami segítheti őt? Bár még azt sem tudta, hogy miben kell segítenie. Nem ért ő az ilyenhez.
Ahogy errefelé terelődtek a gondolatai, megérezte, hogy Booth őt figyeli. Feléje fordult és belenézett megnyugtató tekintetébe. Ebben a pillanatban már biztonságban érezte magát. Elmosolyodott. A férfi is elmosolyodott, majd visszafordította a tekintetét az útra. Olyan érzés fogta el Brennent, mint amilyet akkor érzett, amikor Booth megmentette. Kétségbeesés után jött a megkönnyebbülés. Ma este elmondja. Elmondja és talán meg fogja érteni.
Ahogy kiértek a helyszínre már elmúlt a bizonytalanság. Egyébként is a munkára kellett odafigyelnie.
A holttest nagyon rossz állapotban volt. Tempenek újra felfordult a gyomra és hányingerrel küszködött, az oszlás bűzétől. Igyekezett tartani magát és bár nehezen, de közelebb hajolt. Lassan, miközben felhúzta a gumikesztyűt végignézett a maradványokon. Undorral húzta félre a ruhafoszlányokat. A medencecsontból egyértelműen megállapította a nemét és igyekezett a többivel is gyorsan végezni.
Már nem bírta tovább. Felugrott és visszarohant a kocsihoz. Áldotta az eszét, hogy elfelejtette magával hozni a táskáját. Így nem kellett megmagyaráznia miért menekült el olyan hirtelen. Nem bírta tovább a szagot. Elérte azt a határt, amikor már nem merte kockáztatni, hogy feltűnjön a rosszulléte. Az a rövid idő, amíg megfogta a táskát és visszasétált a testhez, elég volt, hogy újra kibírja azt az iszonytató szagot egy darabig. Kivette a táskájából a bizonyítékgyűjtő felszerelést és igyekezett gyorsan végezni. Booth kicsit furcsállta az elrohanását, bár amikor megjelent Brennen a táskával, indokoltnak vélte távozását. De valahogy továbbra is furcsállta a viselkedését.
- Az összes maradványt, a talajmintákat és vízmintákat szállítsák a Jefferson Intézetbe. - szólalt meg végül Tempe, és már fordult is vissza. Booth utána nézett, majd elkiáltotta magát:
- Gyerünk emberek! Mindent azonnal szállítsanak a Jeffersonba! Mozgás!
Ezután már rohant is az elsiető nő után.
- Bones! Állj már meg! - próbálta utolérni. - Mi van? Mi a baj? Olyan furcsa vagy.
Brennen próbált értetlenül nézni rá, majd megszólalt.
- Nem mehetnénk inkább… - tétovázott a kocsi felé tekingetve - Még át kell néznem egy pár dolgot a laborban.
- De, persze. - hagyta rá a férfi.
Brennen megfordult és beült a kocsiba. Booth vonakodva követte.

Bent a laborban Wendell vizsgálta tovább a maradványokat. Találtak egy tetoválást a lapockáján megmaradt bőrfelületen, ami alapján azonosították az áldozatot. Rachel Burn. Tempe az irodájában nézte át az összegyűjtött anyagot. A közelébe sem ment a maradványoknak. Rábízta Wendellre. Úgyis kellett neki egy kis plusz munka, na meg megbízott a munkájában. Legalább nem kellett a hányingerrel küzdenie. Helyette az adatokat ellenőrizte és nézte át.
A nőnek volt férje, rendes családja. Egy éve házasodtak össze. Az orvosi papírjai szerint egészséges volt. Nem sokkal az esküvő után teherbe esett, azonban a baba nem maradt meg. Depresszióra írtak fel neki gyógyszereket, amiket egy hónappal ezelőttig szedett. A pszichológus jelentése szerint már felgyógyult eléggé ahhoz, hogy elhagyja a szedését. Azóta nem írtak a lányról semmit. 3 hete tűnt el. A férje jelentette az eltűnését. A bejelentés szerint reggel elhajtott az autójával a szüleihez, azonban oda már nem érkezett meg. Délután a férj hívta a szülőket, hogy utána menjen, de a szülők nem is tudtak az érkezéséről. A kocsiját megtalálták egy híd közelében. Semmi nem utalt idegenkezűségre. Nyomtalanul tűnt el. Tempe szomorúan nézegette a fényképét. Megviselhette az, hogy elvesztette a gyermekét. Egy apró élet veszett el.
Tempenek ez még nem jelentett semmit. Szép lány volt, kedves arcú. Visszacsúsztatta a képet a kapocs alá és becsukta az aktáját.
A következő lépés a férj kihallgatása.

Súgó 6 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2011.09.05. 15:40 Moncsy Érdekes indul, kiváncsi vagyok a végkifejletre, ami remélem azért még odébb van :D Viszont az az este érdekelne, mi lesz-hogy lesz :) KK