|
Esli: Mindent előről/4.
Ismerkedjünk!
A délután mindenki számára a megszokott munkájával telt el. A Jefferson intézet emberei, javában azonosítgatták őskori leleteit. Egy ember aztán mégse a megszokott munkáját végzi, mivel neki most pihengetnie kell egy kórház szobájában. A nagy pihenést egy kopogtatás zavarta meg.
- Jó napot Booth ügynök. – lépett be Sweets az ajtón.
- Hello… ööö… a pszicho doki igaz? – gondolkozott el kis betegünk.
- Dr. Sweets, de ha a kötetlen kapcsolat a kedvére való hívjon nyugodtan Lance-nek.
- Akkor Sweets. – döntötte el magában Booth kis pszichológusunk legnagyobb bánatára, hogy már megint nem tudja elérni, hogy úgy szólítsák, ahogy azt szerette volna.
- Remélem magán emberként jött, mert a dokikból már elegem van. – panaszkodott a férfi.
- Ebben az esetben, mint barát vagyok itt.
- Na, az jó. Úgy sincs kivel beszélgetnem.
- Hogy érzi magát?
- Hát nagyon nem jól. Már úgy mennék innen. Az első gyógytornámon is sikeresen túl vagyok. Az orvosok szerint hamar visszatérek a régi kerékvágásba. Vagyis fizikailag. Ami zavaró ez az amnézia. Idegesít, hogy az elmúlt 5 év történéseiről semmit nem tudok. Az emberek, akik itt voltak, mind olyan ismerősek és mégse emlékszem rájuk. És ez tényleg nagyon bosszantó. – húzta el a száját Booth.
- Az emlékezést nem szabad erőltetni. Higgye el ha nem görcsösen próbál emlékezni, sokkal egyszerűbben fog menni és így nem is erőlteti túl magát odabent. J - fogta kicsit poénosra Sweets.
- Remélem, egy jó barát is ezt mondaná. – figyelmeztette, kis betegünk, nehogy véletlenül átlépjen a pszicho dumába.
- Hát persze.
- Mesélnél a többiekről? – kérte meg a férfi.
- Úgy gondolom, hogy ezt tőlük kell kérnie. Mindenkinek van magán ügye és nem nekem kéne elmesélni. Ha a többiek úgy érzik, megosztják önnel, akkor megteszik. Inkább kíváncsi lennék, hogy maga mit gondol a többiekről.
- Hát első látásra, mind nagyon kedvesek. A bogaras fickó, Jack, kicsit furcsa. Látom a szemében, hogy nem bízik senki munkájában csak a saját dolgaiban. Angela, véleményem szerint egy kakukktojás. Hiába él, vagy dolgozik tudósokkal. Ő nem igazán oda való. Igazi szabad szellem. Ezt látni az öltözködéséből és a beszédstílusából is. Temperance egy szintén különleges ember. A felszínen azt mutatja, hogy mennyire erős és kemény, de mélyen a szemébe nézünk, megtaláljuk azt a kislányt, akit még gyerekként elhagytak a szülei. – osztotta meg első benyomását Booth.
- Honnan tudja, hogy Dr. Brennan-t elhagyták gyerekkorában? – kérdezte izgatottan Sweets. Igencsak meglepődött az előbbi mondaton.
- Nem tudom. – merengett el az ügynök.
- Valóban jó emberismerő. Amiket mondott, az mind igaz.
- Abban is igazam van, hogy Jack és Angela egy párt alkotnak ugye? – kíváncsiskodott tovább a férfi.
- Igen.
- És mond csak. De csak úgy köztünk. Temperance meg én… szóval tudja… Mi nem voltunk soha együtt? Nem értem miért, de mióta elment csak rá tudok gondolni. Rá akarok a leginkább emlékezni. Úgy érzem, hogy egy erős kötelék van köztünk.
- Sajnálom Booth ügynök, de nem élhetek vissza azzal, hogy jelenleg emlékezet hiányban szenved. Azt tudom tanácsolni, hogy hallgasson a szívére, történjen bármi, a szíve mindig az igazat fogja magának sugallni. Ezt már tudom. Régóta figyelem magát és Dr. Brennan-t. Persze a maguk engedélyével.
- Aha. Szóval azt mondja, hogy hallgassak a szívemre. Jó rendben. – Booth megfogadta. Sweets nem sokáig maradhatott látogatóba, mert sajnos hívta őt is a kötelessége, vagyis a betegei. Így hát kis betegünk, újra egyedül maradt, legalábbis ő azt hitte így lesz. Meglepetésére újabb vendég került beljebb a szoba ajtaján.
- Szia. – köszönt lágyan a látogató.
- Szia Temperance. – csillant fel a férfi szeme.
- Ez kicsit furcsa. – mosolyodott el a nő.
- Mi a furcsa?
- Csak az, hogy a keresztnevemen szólítasz.
- Miért? Hogy szoktalak? – kíváncsiskodott.
- Általában csak akkor használtad a keresztnevem, ha valami nagyon komoly dologról volt szó és ezzel, akartál nyomatékosabb lenni. De mióta ismerlek csak Bones-nak hívsz.
- Bones? Furcsa. Nem épp nőnek való név. – gondolkozott el a férfi.
- Hát én is így gondoltam, de úgy tűnik, akkoriban nem így gondoltad. De már megszoktam. – derült mosolyra újra az arca.
- Pedig a Temperance egy nagyon különleges név. Csakúgy, mint a személy, aki birtokolja. – úgy tűnt Booth romantikus énje felszínre került. Talán az 5 év alatt ez végig a felszín alatt rejtőzött? Hiszen sose láttuk, még ennyire nyíltan beszélgetni az érzéseiről. Ez a gondolatmenet Brennan-t is megzavarta. Ő sem volt hozzá szokva ehhez a Booth-hoz. Nem tudta, hogy álljon hozzá.
- Köszönöm. Hogy érzed magad? – terelte kicsit a szót Bren.
- Jobban, most, hogy itt vagy. Remélem, hamar kiengednek, mert nem bírom a bezártságot és már úgy mennék a rosszfiúk után. – mesélte izgatottam a férfi.
- Még ha ki is engednek, kétlem, hogy visszajöhetnél dolgozni. Amíg nincs minden rendben veled addig, nem fogják engedni, hogy szolgálatba állj. Az agyműtéted után is 2 hónapot vártak.
- Hohó. Agyműtét? – kérdezett kikerekedett szemekkel. Brennan tudta, hogy olyat mondott, amit talán nem kellett volna.
- Nos, igen. Volt egy kisebb műtététed. Cerebrális, pilocilikus astrocitóma.
- Ez durván hangzik.
- Agytumor. Szerencsére, minden rendben volt, bár az altatásra, kicsit rosszul reagáltál így 4 napig kómában voltál.
- Ezek szerint nem most vagyok először kómában. És mond csak utána is volt amnézia?
- Igazából némi személyiség zavar lépett fel. Pár napig úgy gondoltad, hogy az álombéli helyen vagy.
- Ezt nem igazán értem.
- Mikor kómában voltál én meséltem neked. Sweets szerint, amit álmodtál, az annak a képnek a kivetítése volt, amit én olvastam fel.
- Emlékszem…- mosolyodott el a férfi. Brennan tágra nyílt szemekkel kérdezett.
- Komolyan?
- Az álmomra. Emlékszem rá. De csak arra. A feleségem voltál…- ennél a gondolatnál ismét elmosolyodott. Tetszett neki, ez az álom.
- Ez csak a történetemben volt így. – magyarázta zavarában Brennan. Bár az emlék az ő szívét is melegséggel töltötte el, akármennyire is akarta volna tagadni.
- Az lehet, hogy történet volt, de akkor igazán boldognak éreztem magam. Hiányzik ez az érzelem. – Brennan nem igazán tudott mit mondani. Tudta, hogy abban a történetben szerelmesek voltak, Booth pedig most vallotta, be neki hogy hiányzik ez az érzés. Magának se akarta beismerni, hogy neki is hiányzott az, az élet. Hiába is tagadta, hogy a szív az érzelmek központja, mégis most úgy érezte, nem racionális elméje szeretné e pillanatban átölelni és csókolni az előtte fekvő férfit. Nem tudta, megmagyarázni, hogy mégis mi ez.
- Talán, még sose mondtam ki, de csodálatom ember vagy. – Booth megfogta Brennan kezét, aki az érintésbe beleremegett.
- Booth…- kezdte, de nem igazán tudja, mit mondjon folytatás képen.
- Nem kell mondanod semmi. Mit szólnál, ha újból megismerkednénk egymással?
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Gratula!!!!
Ez nagyon kedves idáig, bár én részemről (még ha a többiek megköveznek is érte) várom, hogy valamire emlékezzen, vagy felépítsék újra a kapcsolatukat, hiszen őket a munka hozhatja össze, az tette igazi társsá (az egymásra utaltság és a bizalom). Munkáról pedig emlékek nélkül még nem lehet szó ugyebár.
: KK
Kíváncsian várom a következőt, ja persze..."követelem"