|
Nusi: Minden csak most kezdődik el/8.
- Ki vagy Te? – kérdezte Booth ahogy kinyitotta a szemét, és konstatálta, hogy nem egyedül van – ezúttal egy sötét helyiségben.
- Most mondhatnám, hogy a lelkiismereted, de akkor olyan kis szentimentalista lennék – kacagott fel az illető, és az ügynök ereiben megfagyott a vér.
- Nem… nem – hebegte. – Ez lehetetlen! Nem lehet, hogy… hogy… - Booth teljesen hátrahőkölt, ahogy meglátta az eléje táruló idegen sziluettjét.
- Jobban van már? – lépett oda Wendell Cam mellé.
A Jeffersonian gárdája ugyanis ott toporgott Brennan irodája előtt, de kívülről csak azt láthatták, hogy Angela is bent van. Hiába, a hangszigetelt üvegnek is vannak hátrányai…
- Fogjuk rá – lépett ki a grafikus. – Meg van róla győződve, hogyha nem engedi magához közel Booth-ot, akkor most minden rendben lenne, és mindenki boldogan élhetné a saját kis életét.
- De ez badarság! – karolta át szerelmét Hodgins. – Akkor is itt vagyunk egymásnak, ha örömünk van, pláne meg akkor, amikor valamelyikünknek bánata… ezért vagyunk olyan jó csapat – puszilta meg Angela arcát.
- Mint egy kis család… - toldotta meg Wendell, s most senki sem szólt rá a túlzott szentimentalitás miatt.
- Ha már a családnál tartunk… ugye Brennek és Booth-nak is majdnem lett családja – fogta halkabbra a hangját Angela. – Mármint Sully és Hannah személyében – tette hozzá magyarázatképpen, amikor észrevette a többiek arcára kiülő tanácstalanságot. – Ha nem is ők lettek a tökéletesek a főszerepre, talán beugoratnának, mint egyfajta második szereposztás – vigyorodott el, és jelentőségteljesen előhúzta a farmerzsebéből a telefonját.
- Úgy érted Brennant Booth helyett hozzuk össze Sullyval?! – kiáltott fel halkan Hodgins, de a grafikus csak horkantott egyet.
- Jack, néha túlságosan is korlátoltnak érzem a fantáziádat… mármint azt, ami a másik ember romantikázására irányul – csípte meg játékosan barátja arcát Angie. – De nem erre gondoltam – komorodott el. – Észvesztő, hogy ez egyikőtöknek sem jutott eszébe – rázta meg a fejét, és kissé eltávolodott a kis csoporttól.
- Mi? Most miről van pontosan szó? – kapkodta a fejét Wendell, s a Cam-Sweets-Hodgins trión járatta a szemét, hátha ők több mindent le tudnak szűrni Angela mondandójából.
Legalább Jack…
- Ne Rám nézzen, én nem látok a fejébe! – hárított azonnal Cam, Sweets azonban elgondolkozva nézte a grafikust.
- Van egy olyan érzésem, hogy nem fogunk örülni annak, amit most intézett el – jegyezte meg a pszichológus kissé szarkasztikusan, ahogy Angela sugárzó mosollyal visszatért melléjük.
- Nos, ha nem is vagyok a labor királya, egy tapsot mindenképpen megérdemelnék – húzta ki magát büszkén a nő, és Hodgins vállára támaszkodott. – Sikerült elintéznem, hogy Sully és Hannah visszajöjjön, és segítsen rendbetenni az összekuszálódott dolgokat! – kiáltott fel győzelemittasan, de a többiek sajnos nem tudtak maradéktalanul osztozni az örömében.
- TESSÉK?! – tért magához elsőként a sokkból Cam. – Sully és Hannah visszajön? – csípte meg magát, hátha álmodik.
De ez könyörtelenül a rémes valóság volt.
- Akkor édesem a problémák nemhogy elsimulnak, hanem hurrikán méretűvé dagadnak – húzta el a száját Hodgins is.
- Ennyi erővel már Jaredet is kommandóztathattad volna! – pirított rá ismét Angelára Cam, de a fiatalabbik nő csak nevetve megvonta a vállát.
- Őneki már írtam egy SMS-t – vigyorgott, és élvezettel nézte, ahogy a többiekben lassan összedől minden, amit eddig oly’ biztosnak hitek.
Hiába, ha egyszer Angie beindul, még a Jóisten sem tudja megállítani…
*****
Temperance végetlenül magányosan, s a sírástól kissé megnyugodva feküdt a kanapén. A szemeit lehunyva tartotta, mert az álmok birodalmában olyan életet élt, amelyet senki sem vehetett el Tőle.
- Bárcsak itt lennél, Booth… – suttogta magának, és a kis dohányzóasztalra nézett, ahol egy régebbi, közös fényképük volt az ügynökkel.
Ugyan akkor még csak szimpla társak voltak, de úgy gondolták, hogy a kollegális viszony tökéletes köztük, s a több száz megoldott ügy méltán rászolgál arra, hogy egy közös fotó erejéig megörökítsék őket.
Brennan elgondolkozva nézegette a képet. Olyan boldognak tűntek rajta mindketten… s a fájdalom újult erővel markolt a szívébe.
- Helló kicsim! – érkezett váratlanul egy ismerős hang az ajtó felől és a doktornő megdöbbenve fordította oda a fejét.
Az iroda bejáratánál ugyanis nem más, mint az apja, Max állt.
- Apa? – kérdezte Tempe hitetlenkedve, titkon attól rettegve, hogy ez már a képzelete szüleménye.
- Itt vagyok… itt vagyok – ült le lánya mellé Max, és megölelte a törékeny nőt.
- Apa… apa… - zokogta Temperance, és kapaszkodott bele a férfi vállaiba. – Én vagyok… a hii-báás… mi-miattam… - lobbant fel a lelkében újra a fájdalom, ahogy megpróbálta kétségeit megosztani a másikkal.
- Csss – simogatta meg a nő hátát Max. – Nyugalom, nyugodj meg, édes drága kis Temperance-m – kezdte el ringatni az antropológusnőt, de közben a szíve majd megszakadt, amiért így kellett látnia. – Nem lesz semmi baj sem, édesem! Azért jöttem, hogy segítsek…
Brennan normális esetben visítva tiltakozott volna, hogy nem, köszöni, nem kér az apja alvilági üzelmeiből, de ez a helyzet egészen más volt. Megadóan bólogatott, és újra befészkelte magát Max ölébe.
Mintha megint kislány lett volna. Mintha az elmúlt évek szörnyűségei meg sem történtek volna, s ők még mindig egyetértésben élnének… mintha egy álom lett volna.
De nem volt az.
Max Brennan elgondolkozva simogatta lánya haját. Sosem látta szenvedni, mert nem engedte, hogy a többi ember lássa, milyen érzelmekre képes. Hideg álarc mögé bújt, s sosem vette le, csak Booth előtt. De most nem volt itt az ügynök, hogy megnyugtassa…
- Nem lesz semmi baj sem, ígérem! – szólalt meg önkéntelenül is a férfi, mintegy önmagának téve egy ígéretet. – Ígérem… - suttogta, és ő is belefeledkezett a beálló csendbe.
Két nap telt el, de Booth felől semmilyen hír sem érkezett. Ahogy teltek a percek, órák, Brennanben úgy fogyott egyre a remény. Egyik énje makacsul kitartott amellett, hogy a férfi vissza fog jönni, de a másik… a másik újra fel akarta vetetni vele a maszkot, hogy megkímélje a fájdalomtól, amit ez a veszteség okozni fog. S egyre inkább tűnt úgy, hogy ez az énje fog győzedelmeskedni.
Ugyan az intézetben mindenkim a tőle telhető legjobbat próbálta nyújtani, de úgy látszott, még ez sem elég a nyomozáshoz.
Angela és a többiek megdöbbenve nézték Tempe rohamos leépülését. Noha a kisbaba miatt oda kellett volna figyelnie a rendszeres táplálkozásra és a nyugalomra, de a doktornő ezekre adott a legkevesebbet. Naphosszat a Jeffersonian falai között bolyongott, évezredes hullákat azonosított, vagy a közös képet nézegette. Vagy egyszerűen csak bámult maga elé, miközben csendesen kizárta a világot.
Már nem is tudott sírni, a könnyei elapadtak.
- Édesem – ült le mellé Angela a harmadik nap délelőttjén. – Édesem, ez nem lesz így jó… - fordította maga felé barátnője arcát. – Nem akarom, hogy úgy járj, mint Padme Amidala a Star Wars-ban – próbált szúrósan nézni a másikra.
- Nem tudom, ez mit jelent – suttogta Brennan, de erre az egyetlen mondatra mintha kissé elmosolyodott volna.
- Na, látod, megy ez… - mosolygott Angie. – Már csak Booth miatt is figyelj oda magadra… és a kislányodra is – csúsztatta a kezét az egyelőre még alig-alig gömbölyödő pocakra. – próbáld meg kicsit összeszedni magadat, mert… - ám mielőtt befejezhette volna a mondatot, váratlanul két másik ember bukkant fel a folyosó végén.
Ugyan Angela ötlete volt minden, de most mégis, ő volt az, aki a legjobban megijedt. Mi lesz, ha mégis Jacknek lesz igaza, s ezzel csak ártott a nyomozásnak?!
Ám a kételyeit nem most akarta megvitatni érzelmileg ingatag barátnője füle hallatára. Csendesen felállt, hogy Temperance véletlenül se nézzen fel, és elindult a frissen megérkezett segítők felé.
- Jó újra itt! – szólalt meg a férfi, amikor a grafikus odaért hozzájuk. – Nem is hittem volna, hogy ennyire hiányzott ez a hely… - nézett körbe mosolyogva.
- Tökéletesen igazad van – hagyta rá a szőke nő is, teljes egyetértésben.
- Sajnálom, hogy iderángattalak benneteket, de most mégis, Rátok van a legnagyobb szükségünk – szólalt meg Angela, miután a mindkét érkező őt fürkészte.
- Mégis mi a baj? A telefonban csak annyit mondtál, hogy Temperance miatt jöjjek…
- Nekem meg csak Booth nevét említetted…
- Nos, Hannah, Sully – karolt beléjük Angie -, igazat mondtam mindkettőtöknek, ne nézzetek Rám így. Valóban Brennan és Booth miatt vagytok itt… mert a helyzet súlyosabb annál, mint gondoltuk volna. Booth valahol elrabolva fekszik egy kietlen vidéken, míg Brennan… - nézett vissza a doktornőre -, nos, ő jelen esetben halálra aggódja magát a gyermeke apjáért… - mosolyodott el, ahogy társai arcát meglátta.
Hiába, ő tényleg a meglepetések mestere…
- Mit tudunk? – dobolt az asztalon a kezével Max, és hol Sullyra, hol Hannahra tekingetett.
- Amit elmondtam… vagyis szinte semmit sem – dobta le dühösen a túlságosan is vékony mappát Cam az asztalra. – Kezdem úgy érezni, tényleg lehetetlen megoldanunk ezt az ügyet… mintha valaki tudná minden egyes lépésünket!
- Valaki az FBI-tól rabolta el a leendő vejemet – szögezte le Max gyorsan. – Ugyan, ne nézzetek már így Rám! - méltatlankodott. – Booth úgyis a vejem lesz, és ne feledjétek az egykori igazgató kis mocskos tetteit… szóval, az FBI sem az a szentfazék, aminek mindenki beállítja.
- Én sem fogalmazhattam volna magáról szebben, Keenan - lépett be Caroline az irodába, majd ugyanolyan döbbenettel meg is állt. – Hát maguk meg mi a fészkes fenét keresnek itt?! – nézett a csendes megfigyelő pozícióban leledző Sully-Hannah párosra.
- Segíteni jöttek – sietett a megmentésükre Angela. – Vagyis, én hívtam őket… - ült egyre lejjebb a székben, jogosan tartva az ügyésznő kitörni készülő haragjától.
- HOGY MI A…. – kiabált Caroline, de egy nem várt vendég megzavarta a patáliát.
- Látom, most is hatalmas az egyetértés – dobta lazán az íróasztalra a napszemüvegét Jared, és a döbbent társaságra meredt. – Én is örülök a viszontlátásnak, elhihetik – eresztett meg egy csibészes fél mosolyt, főleg Angie felé, amitől Hodginsban teljesen felment a nem létező pumpa is.
- Maga? – ült le elkeseredve az ügyésznő. – Hát már maga is itt van, Booth?!
- Igen, kedves Caroline… nem hagyhattam ki ezt a csodálatos alkalmat, hogy most az egyszer én menthessem meg a bátyámat. Ha már ő megtette értem több tucatszor – foglalt helyet Hannah mellett.
- Igaza van Max – törte meg a csendet az eddig hallgató Sully, mialatt Cam beszámolt Jarednek a férfi álláspontjáról. – Az FBI-ban van valaki, akinek nagyon nem tetszhetett Tempe és Seeley románca…
- Ennyi erővel magát is zavarhatná – szúrta közbe Caroline, mire Sully felnevetett.
- Így van, zavarhatna – dőlt hátra. – De nem zavar, mert régen voltam szerelmes Temperance-be, nem most. Sőt, örülök annak, hogy boldog, mert megérdemli – nézett a doktornő kollégáira.
Akik itták minden szavát.
- És maga? – bökött az ügyésznő Hannah-ra. – Maga szerelmes volt Seeley-be, de mégis kikosarazta. Ki tudja, most mégis ráébredt, hogy rosszul cselekedett…
- Nem egy tárgyaláson vagyunk, Miss Julian – emelte fel a kezét védelmezően a lány, belefojtva a szót a másikba. – Én nem is egy argentin szappanopera kezdetén. Való igaz, szerettem Seeley-t, de lássuk be - mutatott végig magán -, nem lennék képes arra, hogy elcipeljem valahová. Még megemelni sem tudnám, nemhogy elrejteni az FBI elől…
- Van benne némi ráció – értett egyet Hodgins is. – Habár a Sírásó is nő volt, úgy hiszem, ebben az ügyben kizárhatjuk a női gyanúsítottakat.
- Miért is? – kapta vissza a hangját Caroline.
- A tettes egyedül dolgozik – vázolta fel Cam. – Egy nő esetében ez kivitelezhetetlen lenne, tehát akit keresünk, az minden kétséget kizáróan – férfi.
- Nos, akkor alaposan bele kell túrnunk dr. Brennan múltjába – jegyezte meg sötéten az ügyésznő, észre sem véve az ebben a pillanatban belépő doktornőt.
- Temperance! – ugrott fel egyszerre Jared, Sully és Hannah is, majd mindhárman szorosan megölelték a még fáradtabbnak és elcsigázottabbak kinéző kismamát.
- Miért kell a múltamban kutakodni? – kérdezte a lelkes fogadtatást figyelembe sem véve Brennan. – Megvan a lehetséges tettes? – támaszkodott rá apja karjára.
- Lehetséges – hagyta rá Caroline.
Valahogy nem akarta, hogy megint neki kelljen kimondani az igazságot. Sully azonban megmentette…
- Mindenki egyetért abban, hogy a tettes egy férfi, aki ráadásul egyedül van… lehet, hogy itt, az FBI épületében dolgozik, és romantikus érzelmeket táplál, vagy táplált irántad, s ezért… - ám a doktornő szeme váratlanul felcsillant.
- Andrew… - suttogta, és lerogyott Max mellé.
- Tessék? – kérdezte egyszerre Hannah és Sully.
- Andrew Hacker az FBI frissen kinevezett igazgatója – pattant fel Cam, és máris a telefonjáért nyúlt.
- Szerelmes Brennanbe – suttogta Angela, és a kezét a szája elé kapta.
- Azt hiszem, ideje kiadnom a körözést, nem? – állt fel Caroline és elsietett.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
De nagyon jó lett, csavaros és izgi. Lerágtam a körmömet, és ezért most haragszom rád
de azért annyira mégsem xD kiengesztelődök azonnal, ha mondjuk megírod a folytatást
KK!
"Hiába, ha egyszer Angie beindul, még a Jóisten sem tudja megállítani…"
Kedvenc és milyen igaz is 
Nagyon jó rész, grat! És hajrá gyorsan KK