|
Angela: Végzet & Lélek/4.
A kocsiban hatalmas csend lett. Dr. Saroyan a történteket emésztette, Booth pedig a hallottakat. Közben a kocsi mögött feltorlódott kisseb sor dudálni kezdett.
- Haza vigyelek?
- Nem. Ott kell lennem. Látnom kell!
- Biztos? Kimentelek valahogy. Azt mondom, behívtak egy ügy miatt…
- Nem Camille. Ott kell legyek. Temperance számít rám és én sose hagynám cserben. Mi a szerepem az esküvőn?
- Pont az, mint minden tanúnak. Segítesz, hogy a vőlegény ne rezeljen be az utolsó pillanatban. Bár az előbbi kijelentés után, lehet, hogy még sem te vagy a legideálisabb jelölt a posztra.
- Ebben biztos lehetsz.
- Selley. – nézett mélyen, szemébe a nő – Ugye nem az jár a fejedben, hogy tönkre teszed ezt az esküvőt?
- Nem tudom Camille. – lehajtotta a fejét és már csak suttogott – Őszintén nem.
Cam nem tudta mit feleljen így gáz adott és a városháza elé hajtott. A férfi kiszállt a kocsiból és elindult az épület felé, de a nő karon ragadta.
- Várj! Azt akarom, hogy tudd, mit teszel mielőtt késő lesz.
- Tudom Cam. Pontosan tudom.
- Nem hiszem. Dr. Brenen a legpacifistább embert is képes meggyőzni az igazáról. Ő tudós a tényekben hisz. Sullynak évekbe telt, míg megértette vele, hogy az elkötelezettség és a kapcsolat, ami köztük van, nem fogja tönkre tenni. Emlékezz mi történt, mikor megmondta, hogy el akarja venni. Azt hittük örökre Guatemalában marad. Ráadásul, ha jó emlékszem pont te voltál aki Sullyt utána küldted. Nem?
- De. De rájöttem, hogy hatalmas hiba volt.
- Azt hiszem késő bánat Selley. Már nem tehetsz semmit! Ha most azt mondod neki, hogy mégis szereted, akkor mindent tönkre teszel! Mindent! Elveszted örökre. Dr. Brenen végre képes volt megnyílni egy férfinek. Lehet, hogy veled boldogabb lenne, sőt talán csak veled lenne az, de akkor is késő már. Ha elbizonytalanítod a sérülékeny lényt, aki kimerészkedett a külvilágba az ajtók újra bezárulnak előtte és soha többé nem jön majd ki. Érted mit mondok? Nem teheted ezt! Ha szereted, a legjobb lenne, ha elengednéd. Had találja meg Sully mellett a boldogságot, ha őt választotta.
- Hát ez az Cam! Nem választotta! Nem is választott, mert nem tudja, mit érzek iránta. Nem érted? Ha megmondanám, neki legalább adnék egy esélyt, hogy másképpen dönthessen!
- Nem! Magadnak adnál egy esélyt! De őt tönkre tennéd. És ha valóban őt szereti? Mi lesz, ha elmondod, mit érzel, és ő nemet mond? Erre nem gondoltál? Ha Sullyt választja helyetted? Hogyan dolgozhatnátok együtt utána? Nem Selley! Ezerszer is nem! Kérlek, ha szereted, ha valóban szereted, engedd el.
A férfi lehajtotta a fejét. A nő érvei erősebbek voltak és őszintébbek, mint hitte. Valóban megtörténne, amit mond. Eszébe jutott a valódi élete és mindaz, amin át mentek a nővel együtt. Amikor meghalt a karjai között, amikor a nő rákos lett, az életmódváltás, ahogy egyedül maradtak, ahogy a nő, aki mindig vibrált és még teresen is folyamatosan dolgozott végül szomorú családanyává változott. Ahogyan feladott érte mindent és irodai kukac lett a kedvéért. A szemei előtt ott vibrált a múlt. A közös múltjuk és minden hiba, ami miatt úgy érezte félre siklott az életük. Sokáig ált ott lehajtott fejjel. Végül, amikor a gondolat megszületett a fejében már csak a száraz tényekkel állt szemben. Felemelte a fejét és a nőre nézett. A könnyei elborították az arcát és a fájdalom mely ezúttal a lelkiismeret völgyéből indult el marni kezdte a szívét.
- Igazad van Camille. Én csak tönkre tettem mindent. Azt hittem boldog velem, de lehet, hogy csak túlságosan szeretett ahhoz, hogy bevallja már régen nem az.
- Ezt most nem értem. Miről beszélsz?
- Nem számít Cam. Már nem számít. El kell engednem és én el fogom. Talán Sullynak több szerencséje lesz és Temperancenek valóban boldog élete mellette. Lehet, hogy ez az ő végzete. Talán mindig is ez volt csak én közbe avatkoztam.
- Miről beszélsz? Mi az, hogy közbe avatkoztál?
- Tudod Cam volt egy látomásom vagy talán álmom, már magam sem tudom néha, a közös életünkről. Én vettem el, volt két csodálatos gyerekünk és a hegyek között éltünk. Kívülről minden csodálatos volt, de észre se vettem, hogy mi ketten már nem is voltunk önmagunk. Az élet kegyetlen dolgokkal állított szembe minket és mi rosszul vettük az akadályokat együtt. Ő értem változott meg és a persze a betegsége miatt én pedig őérte. Az életünk szép volt, de többé már nem boldog. És én észre se vettem egészen mostanáig.
- Hűha! Ez rosszul hangzik. Mikor láttál te ilyen álmot? Ez is a kóma alatt történt? Mert én végig ott voltam veled, de nem emlékszem, hogy effélét mondtál volna nekem…
- Te voltál velem? Na és Temperance?
- Ő Guatemalában volt. Ha nincs az a baleset és nem kapsz, agyrázkódást talán sose találják meg a tumort. Mire ő visszatért Sullyval te már újra dolgoztál. Nem is emlékszel rá?
- Hát nem így. Cam kérhetek valamit tőled?
- Persze.
- Kimentenél? Nem tudom végig nézni, hogy máshoz megy hozzá.
- Ezt megértem. És most? Haza vigyelek?
- Nem, fogok egy taxit. Köszönöm. - mondta a férfi, majd leintett egy taxit és elhajtott. Észre sem vette, hogy közben a távolból odaért a menyasszonyi kocsi és a kiszálló nő látta elhajtani a sárga autót benne, az utasával együtt.
Nem sokkal később a taxi megállt a férfi háza előtt és Booth kiszállt.
Felnézett az épületre melyben a lakása volt. Nem volt kedve bemenni. Elővette a slusszkulcsot és kikapcsolta a mobilját majd beszállt a saját kocsijába és elhajtott. Először nem is tudta merre vagy hova menjen. Aztán arra gondolt, hol érezte magát utoljára boldognak. A válasz egyszerű volt. A nőnél. Így hát elhajtott Bones lakásához. Még épp idejében érkezett ahhoz, hogy lássa Sullyt, ahogy fülig érő szájjal öleli meg Hodginst és száll be Angela mellé a hátsó ülésre. A férfi boldognak látszott és remekül festett a különleges öltönyében.
- Sok szerencsét haver. – suttogat Booth a felhúzott ablak mögül miközben, az őt észre sem vett autó, és a sofőrje, elhatottak.
A férfi gázt adott és tovább ment. Eszébe jutottak az emlékek ismét. Valami furcsa különös érzés lett úrrá rajta. Menekülni akart. Az emlékek elől, az élete elől, a fájdalom elől, a városból. Egyetlen hely jutott eszébe csupán. A hegy ahol éltek. Elindult hát hogy visszatérjen a régi életéhez, mely nem létezett többé.
Órákkal később meg is érkezett a hegyre. Menet közben mikor megállt tankolni vett egy üveg whiskyt. Felhajtott a hegy tetejére majdnem oda ahol a házuk állt. Most egy nagy semmi volt a helyén. Megállította a kocsit és kiszállt, hogy körbe nézzen. De bármerre is nézett az ürességet látta mindenütt. Egyedül érezte magát. Kinyitotta az üveget és inni kezdett miközben leült egy farökre és azon töprengett hogyan tovább. Az percekből órák lettek és besötétedett. Az üveg lassan már kifogyott és a féri visszaült a kocsiba. Eléggé ittas volt, hogy vezetni kezdjen így csak ledöntötte a háta mögött a támlát és a szélvédőn át a csillagokat nézte. A választ kereste. A választ, amit istentől remélt. Eszébe jutott mikor a nővel a csillagokat nézték a sivatagban. Micsoda este volt. Váratlanul hasított belé egy gondolat és bekapcsolta a mobilját, amely örültek módjára rezegve csipogni kezdett és smsek tucatjainak érkezéséről értesítette. Booth olvasni kezdte őket. A barátai voltak. Némelyikük aggódott, a többiek dühösek voltak, amiért nem ment el a városházára ma. Az utolsó előtti feladója Temperance volt. Az üzenet hét szóból állt. „Miért hagytál magamra? Azt hittem társak vagyunk.”
- Nem. Nem vagyunk társak. Mi szeretők voltunk és szerelmesek. – a telefon kijelzőjéhez beszélt, amit a homlokának támasztott. Egyedül volt az üres kocsiban a hegy tetején. Nem volt hát oka többé, hogy kemény maradjon és elsírta magát. Szívéből elszabadult a bánat lelkében felszakadt a bűntudat. Elvesztette. Végül mégis elvesztette. A világ magára hagyta. Nem akart vissza menni a városba, sőt a hegyről sem akart lejönni. Az emlékek nem engedték. Ennyi maradt csupán az emlékek. Ahogy az éjszaka felváltotta az estét, a férfit elnyomta az álom. Az álom mely elringatta és engedte, hogy a nővel legyen és átélje újra, az első éjszakájuk édes varázsát, amikor Temperance minden testi valójával az övé lett és belé kapaszkodott.
Az utolsó smst már nem olvasta el pedig Cam küldte és mindössze három szó volt benne: „Mégse ment hozzá.”
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Hatalmas nagy, leírhatatlan gratula!
Nagyon nagyon jó lett! Újabb kiváló példa Booth önfeláldozására és szerelmére. Egyszerűen imádtam. Nagyon élvezhető, őszinte, izgalmas, megható, és csodaszép volt ez a rész.
És a karakterek mégis megvannak 
És persze nagyon KK