December 13. 

A hangos csörgés szinte kettészelte a szobát. Booth felriadt a hangra. Szemei felpattantak és azonnal megállapította, hogy ismét a saját lakásában van. Felült az ágyon és körbenézett. A csörgés abba maradt. Booth csak ekkor fogta fel, hogy a mobilja, ami megint ott pihent az éjjeli szekrényen a ludas. Ahogy felé fordult a szeme megakadt a ruhászsákon. A fürdőszoba ajtaján lógott felakasztva. Ugyanott ahol tegnap a másik. De cetli nem volt rajta. Ezúttal nem. Valami különös deja vu öntötte el és bekapcsolta a tévét majd leolvasta a dátumot 2011.12.13.
A telefon újra csörgött. A tévét kikapcsolta és a telefon után nyúlt.
- Booth. – szólt bele az ismeretlen szám láttán.
- Max vagyok. Csak tudni akarom, hogy hol találkozunk?
- Mi? Miért is kéne találkoznunk?
- Booth, kérlek! Felejtsük el, ami történt. Nem te vagy a hibás ezt most már én is tudom. De értsd meg. A lányomról van szó. Sajnálom, amiket a fejedhez vágtam. De képtelen vagyok elfogadni, hogy nincs többé. Én nem…
A szoba hírtelen forogni kezdett. A telefon kiesett a férfi kezéből. Mindkét kezével az ágytámlába kapaszkodott. Nem kapott levegőt. A mellkasa szorítani kezdett és kis híján elájult.
- Booth ott vagy még? Válaszolj! Booth!
A vére megfagyott, az arca elsápadt. Mélyeket próbált lélegezni és a telefon után nyúlt.
- Igen. – suttogta a telefonba elcsukló hangon.
- Jó. Már azt hittem… Nem fontos. A ravatalozó előtt akarsz találkozni vagy érted menjek?
- Gyere.
- Tíz perc, és köszönöm, hogy megérted.
A lélegzés még mindig nehéz volt, a levegő lett nehéz, úgy érezte. A torka száraz volt a szíve hideg. Nem tudta megérteni, ami történik. A gondolatai egy másik univerzumba menekültek a valóság posványa elől. Már csak sodródott az eseményekkel.
Felkelt és a zsákhoz ment. Ahogy a cipzárt lehúzta egy fekete öltöny bújt elő. Elkapta a hányinger és a vécé fölé görnyedt. Reszketni kezdett. Miután végzett a mosdóhoz lépett és megmosta az arcát, majd a tükörbe nézett. A fején egy összekapcsozott seb éktelenkedett a haj vonala alatt. Az egyik szeme be volt dagadva, a másik alatt óriási karika, borostás volt. Megérintette. A jelek szerint legalább egy hete nem vágta le. A szája felszakadt. Most vette csak észre a kötéseket a bordáin keresztbe és a bal lábán.
- Mi a fene történt? – kérdezte a tükörképét.
Kopogtak. A férfi ajtót nyitott. Max állt ott fekete öltönyben, vörös szemekkel.
- Látom megint verekedtél. Nem kéne ezt tenned magaddal.
- Nem? Akkor mit kéne tennem?
- Beletörődni.
- Ezt ne!
- De igen Booth! De igen. Tempe soha nem akarná, hogy így gyászold meg. – mondta a férfi miközben bement a lakásba.
- Honnan veszed?
- Ismerem… Ismertem a lányom ahhoz, hogy tudjam. Szeretett téged fiam. Még akkor is, ha nem tudta elmondani. Én tudom. Ahogy azt is, hogy nem te vagy a hibás. Kész csoda, hogy túlélted a balesetet.
- Miféle baleset?
- Booth! Hagyd abba! Ne kínozd magad! Tempe barátai az intézetben már megállapították hogyan történt. Hagyd abba az önpusztítást! Nem te vagy a hibás érted? Nem lehetett volna elkerülni az ütközést. És ha be vagy kötve te is ott maradsz.
- Mit állapítottak meg?
- Mindent. Tudom, hogy az, az örült üldözött titeket. Tudom, hogy az utolsó pillanatig küzdöttél ellene, ahogy azt is, hogy bár súlyosan megsérültél mégis a lányomat akartad menteni. Angela rekonstruálta az eseményeket. Hidd el nem tudtad meg akadályozni, ami történt. Senki se tudta volna. Én sem, te sem. Érted fiam? Nem a te hibád! – nézett a könnyes szemmel Booth szemébe majd megölelte.
- Akkor sérültem meg igaz? Ezért vagyok bekötözve.
- De attól nem lesz jobb, ha esténként leiszod magad és részegen verekszel. Hidd el nekem. Az, az örült már megfizetett érte. A halála lezárta ezt a rémálmot, amiben éltünk. Vége van. Szedd össze magad fiam. Legalább a temetésre. Nem láthat így a lányom.
- Miből gondolod, hogy lát?
- Tudom és mielőtt Tempe meghalt még te is tudtad. Te is abban az úrban hiszel, mint én. És isten nem engedné, hogy a pokolba kerüljön.
- Azt biztos nem. De ha olyan igazságos, miért tette ezt velünk?
- Mert ő mindig a jókat hívja először és Temperance jó volt.
- A legjobb dolog, ami valaha történt velem. – hajtotta le a fejét a férfi.
- Akkor most menj, öltözz fel Tempe tiszteletére, hogy békében temethessük el.
Booth bólintott és felöltözött.
Nem sokkal később elindultak a temetőbe, a kocsiban fagyott, szomorú némaság uralkodott. Már majdnem odaértek, mikor a férfi megszólalt.
- Honnan veszed, hogy szeretett?
- Mindenki tudta. Abból, ahogy rád nézett. Aztán mikor lefújta az esküvőt a városházán, mert te nem voltál ott. Akkor este mielőtt a balesett történt mi beszéltünk tudod? Halottam a hangján hogy valami nyomasztja. Miután letette bementem a Jeffersonba és Angela elmondta, hogy Tempe arra készült, hogy elmondjon neked mindent. Bár több időt kapott volna. Sajnálom fiam, hogy nem tudta már megtenni.
Eközben az autó a ravatalozóhoz ért. Max megállította a kocsit. A két férfi bement.
A szertartás lezajlott. A barátok sírtak, akinek még maradt könnye. Azután a négy férfi felemelte a koporsót és sírhoz vitték, hogy utolsó útjára engedjék a nőt.
Booth némán meredt maga elé. A füle zúgott a látása homályos volt. Az idő fagyosan csípett és a szél kegyetlenül jegesen fújt. Ő mégse érezte. Nem érzett semmit belőle. Csak azt látta, ahogy a fadoboz mely fogva tartja mindazt, ami a nőből maradt, aki élete szerelme volt, a földbe süllyed, majd eltűnik a szeme elől a sírban. Földet szórt rá és virágot dobott, de néma maradt. Nem tudott megszólalni. Akart volna mondani ő is valamit, de nem tudott. Aztán lassan mindenki fázni kezdett, és ahogy a temetésnek vége lett, elszállingóztak a rokonok, majd a barátok is. Már csak hárman álltak a sír körül. Angela, Max és Booth.
- Isten veled barátnőm. - zokogta Angela mire Max átölette és a kocsihoz kísérte ahol Hodgins már aggódva várta a nőt, aki lemaradt mikor elindultak a kicsivel, hogy ne fázzon.
Selley magára maradt a sír mellett.
- Miért? – kérdezte a sírhantot – Miért hagytál itt? – felnézett az égre – Miért vetted el?
A sír mellé térdelt, szinte összecsuklott, becsukta a szemét és átölelte a fejfát. A szívéhez szorította a táblát melyen az ált: „Dr. Temperance Brenen (1974-2011) Odaadó testvér. Szerető barát. A legjobb társ.” A gondolatai forró szívet tépő táncot jártak és végre megtalálta a hangját.
- Bár újra kezdhetném. Bár újra velem lehetnél. Annyi mindent kéne még elmondanom. Mennyi elvesztegetett pillanatot hagytam ki. Ha lehetne, bármit megtennék, hogy boldog lehess, hogy újra velem lehess. – megint szédülni kezdett és a könnyei egymás után, lepotyogtak a friss hóba. Percekig talán órákig ölelte a fagyos szélben a fejfát, miközben a hó újra esni kezdett és az egykoron meseszép nő porhüvelyével együtt, a férfit is a hideg, puha takaróval ölelte át.

Súgó 7 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2011.09.21. 16:11 Sophie Istenem milyen gyönyörű...Tudod nagyon csúnyán leckézteted szegény ügynökünket... Mit is mondjak...? Sírok... De azért csak KK

2011.09.21. 15:36 bandrea Egyszerűen szóhoz sem jutok!!!!Mindenre számítottam csak erre nem!Remélem mire Boozh legközelebb felébred,valami jobb dolog fog történni!!! Gratulálok!!!Ez az egyik kedvenc történetem!!!Remélem holnap folytatod,mert halálra aggódom magam,hogy mi jöhet még ezután!!! Fantasztikus!!!Nagyon jó!!!