|
Claire: Örök veszteség/5.
Bár biztosak voltak az eredményben, azért Angela újra és újra ellenőrizte az adatokat, míg Brennenre vártak. Már negyed óra is eltelt mire mindannyian elfogadták, hogy a lány valóban öngyilkos lett. De Brennen még nem volt sehol.
- Na jó. Bemegyek hozzá az irodájába és elmondom neki az eredményeket. - döntött Booth - Biztosan még mindig a papírok felett ül, ahogy ismerem. Sosem képes abbahagyni a munkát.
- Jól van. Nemsokára háromnegyed 9. Azt hiszem mára úgyis befejeztük a munkát. Szerintem mindenki megérdemel egy kis pihenést. - próbálta elterelni a gondolatait Cam. - A jelentések várhatnak holnapig.
- Egyetértek. - sóhajtott egy nagyot Angela. - Menjünk haza. - azzal már ki is kapcsolta az Angelatront.
- Jól van… Hát akkor én megkeresem Bonest. Holnap találkozunk. - köszönt el az ügynök, ahogy kiléptek az iroda ajtaján.
- Szia Booth! - köszönt el tőle a két nő és a kijárat felé vették az irányt.
Booth elgondolkozva sétált Brennen irodája felé. Még mindig ki volt néha akadva, amikor Tempe ezt csinálta. Talán túl komolyan veszi a munkáját
- Bones, te soha nem….- kezdett bele a mondatba, amikor belépett az irodába,de rögtön el is hallgatott. Odarohant a földön fekvő nőhöz.
- Bones!... Bones!.... Gyerünk.. ébredj! - próbálta élesztgetni - Úristen!....Mi történt veled? - kezdett kétségbe esni, amikor észrevette, hogy Brennen vérzik.
Felkapta az elhagyott testet és rohant vele a kocsihoz. Nem tudta, hogy mi történhetett. Kétségbe volt esve és egyre jobban eluralkodott rajta a pánik. Valahogy kinyitotta a kocsi ajtaját és óvatosan beültette az eszméletlen Tempet. Becsukta az ajtót, aztán már rohant is a vezető oldal felé. Bevágódott a kocsiba és indított. Azonnal a kórház felé vette az irányt, miközben bekapcsolta a szirénát. Egyre idegesebb lett, amikor valami az útjába állt. A kórháznál végül leparkolt, finoman kivette a kocsiból a társát és bevitte az épületbe.
- Segítsenek! Gyorsan! - kiabált türelmetlenül.
- Uram, kérem nyugodjon meg! Mondja el mi történt…
- Nem tudom! Maga szerint mi a fenének jöttem ide??? Azért mert fogalmam sincs mi a baj!!! Hát nem érti? Segítenie kell…. - ordított és a kétségbeeséstől már egy könnycsepp gyűlt a szemébe.
- Jöjjön. Erre hozza… - utasította az egyik ápoló.
Booth éppen letette a hordágyra, amikor belépett az orvos.
- Uram, kérem menjen ki, amíg megvizsgáljuk a hölgyet.
Booth még egyszer visszanézett az előtte fekvő Bonesra, aztán kiment. Kinnt leült és nekidöntötte a fejét a falnak. Nem tudta, hogy felhívja-e a többieket. Remélte, hogy nem komoly és akkor nincs értelme feleslegesen iderángatni őket. Majd ha Bones újra fent lesz és kiderítették mi történt. Akkor telefonál. Most úgy sincs ereje ehhez. Úgy érezte, még a kezét sincs ereje megmozdítani. Az aggodalom teljesen elborította a gondolatait. Ebből egy női hang zökkentette ki…
- Uram… - Booth felnézett. Egy ápoló állt előtte egy kórlappal.
- Ne haragudjon…, a hölgy, akit behozott…. szükségünk lenne az adataira….
- Persze.. természetesen… - húzta ki magát Booth.
- Ön a férje? - kérdezte.
- Nem, Bones a társam.
- Akkor tehát Bones.. A keresztneve?
- Nem, nem…félreérti.. A Bones csak … becenév. A neve Dr. Temperance Brennen.
- És akkor, amit még ön tudhat.. Munkahelye?
- A Jefferson Intézet törvényszéki antropológusaként dolgozik. Mit értett azon, hogy amit tudhatok? - nézett értetlenül Booth az ápolóra.
- Hát gondolom a személyes adatoka majd a többi hozzátartozó..
- Én is tudom. - vágott közbe.
- Hát jó… Mikor született?
- 1976. október 11.
- Anyja neve?
- Ruth Keenen… - kezdte, de végül meggondolta magát. - Christine Brennen. - Helyesbített. Tudta, hogy Bones számára az édesanyja így létezik.
- Nem tud esetleg róla, hogy lenne valamilyen betegsége? Allergia vagy bármi…
- Nem, nem tudok róla. És ezt értse úgy, hogy biztosan nincs semmi.
- Köszönöm. - azzal meg is fordult és elindult befelé.
- Várjon! - szólt utána Booth. - Bones terhes…
Az ápoló egy pillanatra visszafordult, aztán belépett az orvoshoz.
Booth már nem bírt gondolkodni. Csak figyelte, ahogy egyre több ápoló és orvos megy be. Érezte, hogy valami baj van. És fogalma sem volt, hogy mi lehet. Minden idegszála megfeszült, ahogy az ajtót figyelte. De nem jött ki senki. Ránézett az órájára. 9 óra 5 perc. Még egy negyed óra sem telt el, azóta, hogy behozta Bonest, de ő már nem bírt magával. Legszívesebben azonnal berontott volna, hogy megtudja mi történt.
Újra hátradőlt a széken. A szemét becsukta, keze ökölbe szorult, ahogy arra gondolt, hogy bármi baja eshet Bonesnak. Iszonyúan féltette. Újra megnézte az időt. 9 óra 8 perc. Csak három perc telt el.
Lehunyta a szemét. Eszébe jutott, amikor Tempe ott állt előtte a színpadon és énekelt. Akkor vidám volt és gondtalan. Teljes ellentéte annak, ahogy tegnap érezte magát. Ahogy zokogott. Booth elhessegette a tegnap képét és csak az előző emlékére koncentrált. Szinte hallotta a hangját. Igen…. már tisztán hallotta, ahogy elkezdi a dalt… ”Come home in a morning light, my mother says: When you gonna live your life right….” és ahogy ránézett akkor.. emlékezett minden egyes pillanatra… és a dal tovább szólt a fejében Tempe hangján… ”The phone rings, in the midddle of the night my father yells: What you gonna do with your life?....” És mit kezdjek most én az életemmel? Tette fel a kérdést magának Booth is. Már nem érezte az idő múlását. Emlékeiben elmerülve újra Bones szemébe nézett. Azokba a gyönyörű szemekbe. A nő még mindig énekelt. De a dallam és a helyszín lassan megváltozott. Már egymással szemben ültek és együtt énekeltek. De ő csak Bren hangjára figyelt…”…and I’ve been drinking now… just a little too much… and I don’t know how, I can get in touch with you… Now there’s only one thing for me to do, that’s to keep on trying... to get home to you….”
Felidézte, ahogy akkor ültek egymással szemben. ”Tovább próbálkozom” visszhangzott a fejében. ”Addig várok rá, amíg kell…. nem számít meddig….” gondolta. Csak most ne történjen semmi. Csak most jöjjön rendbe minden….
Mikor újra kinyitotta a szemét, már teljesen átjárta a szívét a félelem. Ránézett az órájára. 5:43. Elaludt volna? Nem.. az nem lehet… Újra ellenőrizte az időt. Az óra továbbra is ugyanazt mutatta. Ezek szerint annyira elmerült a gondolataiban, hogy a végét már újra álmodta. Egész éjjel fenn volt és az emlékei közt járt… csak pár pillanatra aludhatott el a fáradtság miatt. De vajon mi történhetett, hogy még mindig nem jött ki senki? Türelmetlenül dobolt az ujjaival. Mennyit aludt? Talán tíz percet. Neki egy pillanatnak tűnt az egész. De miért nem történik még semmi? Az ajtóra szegezte a szemét. Azt várta, hogy majd attól, hogy erősen nézi, kinyílik az ajtó. De semmi. Újra lehunyta a szemét, de nem akart elaludni. Most már történnie kell valaminek.
Az ajtó kattanására azonnal felkapta a fejét. Ahogy meglátta az orvost, felugrott. Ő kényelmesen becsukta az ajtót és végre ránézett az ideges férfira.
- A doktornő rokona?
Kis habozás után Booth bólintott.
- Sajnálom. A felesége elvesztette a magzatot. Megpróbáltuk visszafordítani a folyamatot, de már késő volt….
Booth maga sem tudta miért, de szívenütötte a dolog. Elsápadt és elködösült a tekintete. Az, hogy az orvos azt hitte Bones férje, azt nem is érzékelte, vagy inkább csak elengedte a füle mellett. Már nem is igazán fogta fel, amit az orvos mondott. Mint alvajáró indult el az ajtó felé.
- …az elkövetkezendő pár órában még nem fog felébredni. - fejezte be az orvos, de Booth már csak az ajtón kívülről hallotta a hangját. Tempere koncentrált. Csak őt látta. Úgy vágott át az 5-6 ápolón és 2-3 másik orvoson, hogy szinte észre sem vette őket. Végig társára szegezte a tekintetét, aki látszólag békésen aludt. Kezei a teste mellet, fájdalomtól elgyötört teste a szokásos kórházi öltözetben. Booth csendesen mellé ült. Kezét tenyerébe fogta, megcsókolta és utána a kezében tartotta végig.
A kórházi személyzet minden tagja, aki valamikor is a szobában volt, most már dolga végeztével elhagyta a helységet.
Booth egyedül maradt a társával. Aki most rájuk nézett, azt hihette volna, hogy tényleg férj és feleség ez a két ember. Booth arcán egy kósza könnycsepp gördült végig. Megtörten nézte az alvó nőt. Tudta, hogy mennyire meg fogja viselni, ami történt. Nagyon fájt neki, hogy át kell majd élnie a csalódást és mindent, ami ezzel jár. Eszébe jutott az áldozat. És nagyon rettegett tőle, hogy Bones is eljut arra a pontra. Bár tudta, hogy ő nem akarta annyira a gyereket, mert hirtelen jött neki ez az egész, de remélte, hogy a fizikai fájdalmon kívül érzelmeit megint racionalitása űzi el. És most az egyszer örült is volna ennek.
Talán egy-két órája ült már mellette és a kezét simogatta, amikor érezte, hogy Tempe egy kicsit megszorítja a kezét. Várakozóan kutatta Booth az arcát. Bones lassan felnyitotta a szemét és ránézett az ügynökre.
- Booth… - suttogta. Alig jött ki hang a torkán.
- Cssss…. - simította végig az arcát Booth. - Itt vagyok… - Booth szinte elveszett a szempárban. - Nincs semmi baj….
- Mi.. Mi történt? - próbált beszélni Tempe, de nem tudta, hogy valóban kimondta-e a szavakat.
Booth megértően nézte. Ő hallotta azt a pár halovány szavacskát, amit Bones suttogott.
Újra egy könnycsepp gyűlt össze a szemében. Nem tudta, hogy kezdjen bele. Nem merte elmondani, de tudta, hogy nem hazudhat. Egy pillanatra elkapta a tekintetét. Összeszedte minden erejét, hogy össze tudja rakni a mondatokat az agyában.
Mikor újra felnézett, érezte a nyugtalanságot a nő fáradt szemeiben.
- Tegnap este… - kezdett végre bele suttogva - Tegnap… az irodádban találtam Rád… behoztalak a kórházba… és… az orvos azt mondta… - tagolta Booth, minden egyes megszakítás után mély levegőt véve - … azt mondta… - újabb mély levegővétel után nyelt egyet és kimondta - … elvesztetted… a babát…
Kezét még mindig Bones arcán nyugtatta. Figyelte, ahogy a gondolat, a szavak értelme eljut odáig, hogy Bones már érti, miről van szó, mit próbált finoman elmondani. Aztán egy könnycsepp jelent meg a kék szemekben és lassan legördült a puha arcon. Booth hüvelykujjával letörölte.
- Ne… ne mondd el senkinek… - préselte ki magából a szavakat Brennen.
- Rendben…
Boothnak furcsamód eddig eszébe sem jutott, hogy bárkit felhívjon. És most nem is tudta, mit mond majd a többieknek, miért nem megy Bones dolgozni egy ideig. Nem tudta, hogy hogyan magyarázhatná meg ezt az egészet, anélkül, hogy elmondaná az igazságot.
És azt sem tudta, hogy ebben a pillanatban mit tegyen. Látta a fájdalmat a könnytől csillogó szemekben és majdnem a szíve szakadt meg, hogy nem tud tenni semmit.
Aztán Bones lecsukta a szemeit és erőtlenül megszorította Booth kezét.
- Vigyél haza… - suttogta.
Boothnak eszébe sem jutott ellenkezni. Lassan végigsimította Tempe arcát és elengedte a kezét. Aztán könnyedén felkapta a nő erőtlen testét és szorosan magához ölelve kisétált vele a kórházból.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Engem ez a páros igazán meg tud hatni... Az idézetek nagyon tetszettek, Booth is a helyén volt (Brennan mellett)... Na és most mi lesz? Várom a folytatást!
és KK
és 
annyira jóó lett... 
A sírás határán voltam, nagyon szomorú lett, szegény Tempe :( Úgy sajnálom, tudom, hogy csak egy történet, de akkor is... :( Remélem a végére minden jóra fordul. Grtulálok hozzá, és KK :D