|
Claire: Örök veszteség/6.
Booth miután beültette Tempet az autóba ő maga is beült. Látta társán, hogy nagyon fáradt és bár nem mutatta, biztos volt benne, hogy fájdalmai is vannak. Úgy döntött, hogy csak az ő lakásáig vezet, hogy Brennen minél előbb pihenhessen. Ahogy felsétált vele, el is aludt a karjaiban. Booth óvatosan lefektette az ágyra és betakarta. Egy csókot nyomott a nő homlokára, de amint ezt tette el is öntötte a gondolat, hogy ezt nem kellett volna, mert nem tudta, mit szólna hozzá Bones. De Ő nem ébredt fel. Booth elmosolyodott, ahogy arra gondolt, milyen szép is az előtte fekvő társa. Aztán el is komorodott, mikor eszébe jutott, honnan jöttek éppen. Az lesz a legjobb, ha hagyja aludni.
Már lassan 8 óra. Nagyon fáradtnak érezte magát. Muszáj legalább egy kicsit, csak egy fél órát aludnia. Hiszen egész éjjel fent volt. A papírmunka megvárja. És különben sem akarta egyedül hagyni Bonest úgy, hogy nem tudja miért ment el. Így hát ledőlt a kanapéra és pár perc múlva már el is nyomta az álom.
Erősen fújt a szél. Hideg, de ugyanakkor langyos is volt. A sötétségben már elkezdett felsejleni a hajnal első napsugara. A horizonton világoskékbe váltott át az ég és megjelentek az első sirályok. A tenger még sötét volt, hullámai egyenletesen ostromolták a homokos partot.
Tempe megborzongott a szél hideg érintésétől. Karjait összefonta a mellkasán, hátha ettől majd nem fázik annyira. Lassan odasétált a vízhez és megállt. A hullámok hűvösen ölelték körül a lábait. Talpa alatt érezte a lágy, langyos homokot, amit egy idő után kimosott lába alól a tenger. Az ég lassan világoskék lett és halvány narancssárga színeket öltött magára.
Tempe érezte, hogy fázik, de ugyanakkor mégsem. Nem tudta hova tenni az érzést. Aztán két kéz fogta át a derekát, hátulról átölelte és az arcán érezte a másik arc melegét.
- Szeretlek. - suttogta fülébe az ismerős hang, majd finom csókot nyomott a nyakára.
- Én is szeretlek, Booth. - suttogta ő is.
A férfi testének melege átjárta az ő testét is. Már nem fázott. És nagyon boldog volt. Életében talán először igazán.
- Nézd! - mutatott a férfi a horizontra, ahol éppen akkor jelent meg a nap vörös korongjának a széle a tenger felett. Körülötte az ég egyre narancssárgább és vörösesebb lett.
- Gyönyörű… - mondta áhítattal Tempe.
A nap vörös korongja nemsokára kiemelkedett a tenger mögül. Néhány kósza felhő vágta át az izzó napot.
- Mami! Mami! Nézd mit találtam! - rohant oda hozzájuk egy 3 éves forma gyönyörű kislány, kezében apró kagylókkal.
- Gyere, mutasd meg a papának! - hajolt le hozzá Booth.
A kislány odaadta neki, majd odabújt a közben már szintén térdelő Tempehez.
- Ugye szeretsz anyu? - kérdezte suttogva.
- Igen, tudod, hogy szeretlek kicsim… mindennél jobban. - válaszolt.
- Akkor is szeretni fogsz, ha már felköltözöm az angyalok közé? - kérdezte elfúló hangon.
Tempe nyelt egyet. Tudta, hogy mire gondolt a kislány. A betegség. Visszafordíthatatlan. A szíve lassan felmondja a szolgálatot és nem tehetnek ellene semmit.
Egy könnycsepp jelent meg a szemében.
- Mindig szeretni foglak, Sarah…. Soha nem felejtelek el, Te mindig az én kicsi lányom maradsz….
A könnycsepp mellé egy újabb tolakodott a szemébe és végig gördült az arcán.
Sarah kibontakozott édesanyja karjai közül és mosolyogva nézet rá.
- Mennem kell… fent várnak rám…. de visszajövök hozzád… - suttogta a fülébe - …. nemsokára visszajövök….
A kislány lassan eltűnt Tempe kezei közül, mintha soha nem is lett volna ott. A nő arcán végigfolytak a könnycseppek és egyre sűrűbben szántották finom bőrét.
- Ne! Nem mehetsz el! Még nem… - zokogta, majd Booth ölelő karjait érezte maga körül.
- Neeem! Neeem!
- Neeem! Neeem! - kiáltotta megint.
- Cssss…. Nincs semmi baj…. nincs semmi baj. Itt vagyok. - ölelte át Booth.
- Csak álom volt… már nincs semmi baj. - nyugtatgatta.
Tempe zokogása egyre csendesedett, majd végre megnyugodott. ”Csak álom volt.” Lassan kibontakozott az ölelésből. Szomorúan nézett Boothra, aki még mindig nem értette mi történhetett, ami ennyire felzaklatta. De Bones csak ült és hallgatott. Olyan valóságos volt… és olyan szép. Olyan jól érezte magát, amíg Booth közel volt hozzá, és amíg a lányát ölelte. Egy kicsi test, ami belőle született. A valóságban pedig nem születhet….
Ekkor eszébe jutott minden. A tegnap éjszaka. Könnyei újra gyűltek a szemében és hozzábújt Boothhoz. A férfi már nem tudta mit is mondhatna. Nem tudta mi zajlik a szeretett nő lelkében, de ő védelmezően ölelte át. Ez volt a legtöbb, amit tehetett.
Aztán, mikor végre Bones megnyugodott, készített egy kis enni valót, hogy legalább egy kis reggelit ehessen Tempe. Látszott rajta, hogy még mindig nem sok ereje van mozogni.
- Nyugodtan pihenj itt nálam. Hozok Neked ruhát is. - nézett elgondolkodva a kórházi ruhára.
- El kell mennem megírni a jelentést az ügyről, de amint lehet jövök vissza.
- Jól van… - suttogta lehajtott fejjel maga elé Bones.
Booth megfogta a kezét.
- Mennem kell…
Tempe szomorúan felnézett és bólintott. Még ahhoz sem volt ereje, hogy egy pár szót kimondjon. Booth lassan felállt és elindult az ajtó felé.
- Booth…. - hallotta a háta mögül a nő erőtlen hangját. Visszafordult és a szemébe nézett.
- Ne mondd el senkinek…. Jó?...
Booth bólintott. Majd kitalál valamit. Csöndesen az ajtóhoz lépett és kiment.
Az irodában megírta a jelentést, és amikor végzett már sietett is a nő lakására. Reggel Angela felhívta őt kétségbeesetten, hogy nem találja Brennent. Otthon sincs és a telefonja is ki van kapcsolva. Booth aztán megnyugtatta, hogy Brennen nála van. Hirtelen csak azt tudta kitalálni, hogy este mikor benézett hozzá, teljesen sápadtnak látta Bonest és rábeszélte nagy nehezen, hogy menjenek el orvoshoz. És miután kiderült, hogy alaposan megfázott és láza is van, sőt nagy eséllyel a következő lépés a tüdőgyulladás, elindultak hazafelé. A kocsiban Brennen elaludt, ezért inkább felvitte őt magához. És jól is döntött, mert éjszaka csak rosszabbul lett és jó volt, hogy mellette tudott lenni. Mikor reggel eljött, még aludt. Angela csodálatos módon elfogadta a magyarázatot és megkérdezte, hogy felmehet-e hozzá. Booth nagyon finoman lebeszélte róla. Egy pár napig, lehet talán két hétig is, Bones nem fog dolgozni.
Miután letette a telefont, elégedetten dőlt hátra a széken, hogy ilyen könnyedén kimagyarázta a helyzetet. És Angela nem érezte meg hogy ez nem az igazság.
Bones lakásában összeválogatott néhány ruhát, több napra, majd haza hajtott. Ő is kivett néhány nap szabadságot, hogy vigyázhasson Tempere.
A következő három hétben Brennen végig nála volt. A harmadik hét végére már rendbe jött úgy-ahogy és már Angelával is beszélgetett, aki nagyon aggódott érte. Persze csak a betegségre hivatkoztak. Nem derült ki az igazság.
Azonban az első néhány nap nagyon nehéz volt. Tempe rengeteget sírt, szinte egész nap könnytől csillogtak a szemei. Alig evett valamit és még jobban legyengült. Booth végig ott volt mellette.
Nehezen tudta feldolgozni azt, ami történt. Belegondolt, hogy valójában csak két nap volt. Csak két nap. Ameddig tudott róla. És igazából az első nap félt, kétségbeesett volt, szorongott miatta. Aztán megnyugodott a lelke. De a második napja is fájdalommal telt. Fizikai fájdalommal. És mindezek ellenére nehezen tudta elfogadni, hogy mégsem hordhatja ki a babát. És fogalma sem volt, hogy miért érzi ezt. Hiszen akkor az egész élete felborult volna, így pedig ott folytathatja, ahol abbahagyta. Mintha nem is történt volna semmi. De ha egyszer igenis történt! Aztán lassan győzött a racionális én-je. Folytathatja ”nyugodt” életét.
Egy hét után már egész rendesen evett és kezdett testébe visszatérni az élet. Mikor Booth látta már, érezte, hogy kezd rendbe jönni, ő is visszament dolgozni. Napközben Tempe otthon volt nála egyedül, de délben és este igyekezett minél előbb hazaérni.
Az utolsó héten már megegyeztek, hogy Tempe a következő éjszakát már otthon tölti a saját lakásában. Lelkébe visszatért a régi jól ismert Temperance Brennen, de a szíve tiltakozott a ”visszaköltözés” ellen. A véletlenen és balszerencsén múlt, hogy nem így történt.
Aznap Booth egész nap dolgozott. A munkával próbálta elterelni baljós gondolatait. És mindezt egy egyszerű beszélgetés váltotta ki. Reggel még nyugodtan ült a székében, amikor megcsörrent a telefon.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
És 
Majdnem elbőgtem magam az álmon, meg úgy az egész részen
Nagyon megható volt és szép, kíváncsian várom a folytatást. KK!