|
Sophie: Nézz szembe a félelmeddel/11.
- Brennan merre van? - kérdezte az FBI ügynök Dr. Saroyantól, amikor egymásba futottak a folyosón.
- Azt mondta, hazamegy és lepihen egy kicsit. Most úgy sincs dolga az áldozatok maradványaival. - felelt a nő. Booth felvonta a szemöldökét.
- Ez fura...
- Micsoda?
- Bonesnak mindig van dolga a csontokkal! - vetette oda a kusza gondolatot a férfi majd elviharzott a folyosón.
–
A bejárati ajtó felől kopogás hallattszott. Temperance nem siette el a dolgot. A Royal Dineres bögrét az asztalra tette, felállt, belebújt kényelmes papucsába és lassan baktatott az ajtóhoz, még mindig korábbi eszmefuttatásán merengve – így nem is gondolkodott rajta, hogy mégis ki kereshetné ilyenkor...
- Booth? - vágott meglepett grimaszt, mikor megpillantotta a küszöbön álló férfit. - Miért jöttél? - kérdezte egy elfojtott ásítás kíséretében.
- Mert úgy gondolom... - zsebre tette a kezét, hogy kissé komfortosabban érezze magát. A helyzete jelenleg egyáltalán nem volt az. - Hogy beszélnünk kell.
Bones beinvitálta a férfit, becsukta mögötte az ajtót, és egy sóhajjal nekitámaszkodott.
- A csókról? - kérdezte kifejezéstelen arccal. Az FBI ügynököt kissé váratlanul érte a kérdés, és a kellemetlenül semmitmondó hangsúly. Csak az vigasztalta, hogy a válasza meglepetést okozott a nőnek.
- Nem. Az ügyről. - mondta. Brennan leült a székre a kis asztalka mellett, amelyen a teáját hagyta, és kortyolt belőle egyet, majd a kiáradó gőzfelhőn keresztül merőn nézte a társát.
- Te vagy az egyetlen, akinek még nem címzett hullát. És ami azt illeti, agg... - itt a mondat azonban félbeszakadt. A teáscsésze koppant az asztalon, és Temperance kék szemei a legracionálisabb villámcsapásként fúródtak a férfi tekintetébe.
- Nem bántam meg azt a csókot. - mondta. Az ügynök szája tátva maradt. Noha legrejtettebb szándékai közt ott volt, hogy ezt a témát is kivesézi ezen beszélgetés során, de nem számított rá, hogy társa egyből a közepébe vág.
Tempe teljesen hűvösen folytatta.
- Meglehetősen kellemes volt. És úgy érzem, elég jó a munkakapcsolatunk, hogy egy ilyen incidens ne változtasson meg semmit. - mondta. Booth-t minden egyes szó hidegzuhanyként érte.
Ne változtasson meg semmit...? De mi van akkor, ha ő kivételesen változtatni akar? És még ha nem is akarna, akkor is... Ő nem ilyen racionális, és a szívén már ott az a heg... Az pedig nem gyógyul be csak úgy, parancsszóra...
Leült. Nem mintha az eddigi éveket bánta volna a nő társaként és barátjaként, de úgy érezte, akkor este megmozdult valami... És a szíve azt súgta – az ösztönei azt súgták – hagynia kell, hogy az a valami sodorja őt... Ki tudja, hová?
- Bones, én nem tudok csak úgy félrenézni! - nyelt egyet és megpróbálta másképp – Ha a lejtő tetején meglöksz egy sziklát, akkor az le fog gurulni! Ez tudomány, te sem cáfolhatod meg!
- Nos, ez mindössze egy metafora... - mondta. Booth egyre furcsábbnak találta az egész helyzetet. Nehezére esett elhinni, hogy Brennan valóban meg akarná állítani azt a sziklát. Vagy hogy meg tudná. Jól ismerte, és tudta, hogy Bones – bár racionális – igenis van szíve! Amely most épp az övét szorongatta...
- Rendben... - vett egy mély levegőt. - Ha neked semmit nem jelentett az a csók, akkor inkább ne is beszéljük róla többet. - mondta elkeseredetten. Vagy egy percig csend volt. Aztán Brennan keze a férfiéra vándorolt.
- Nem mondtam, hogy semmit sem jelentett... - mondta halkan. A férfi felnézett. Reménykedett. De ahogy a kék ragyogás mélyébe fúrta tekintetét, inkább szánni valónak érezte magát. Úgy érezte, van még ott egy „de”... Úgy érezte, ez csak egy fél mondat.
És igaza is volt. Azt viszont nem tudhatta, hogy a mondat másik fele valahogy így hangzott: „...de egy csók sem ér annyit, hogy elveszítselek...”
Booth visszahúzta a kezét. Mély levegőt vett, és rendszerezni próbálta gondolatait. Eszébe jutott, miért is jött valójában.
- Szeretném, ha vigyáznál magadra, Bones! - mondta komolyan.
- Booth, tudom, hogy aggódsz a sorozatgyilkos miatt, pedig erre nincs szükség. - mondta gyorsan Brennan. Aztán lassan eszébe jutott, hogy ez a mondat sincs befejezve: „Elég, ha én aggódok...”
- De hát láttad, mit művelt Angelával! - a férfiból lassan ismét előtört a védelmező ösztön. Bár az utóbbi napokban amúgy sem kellett mélyre ásni érte.
- Láttam. És felfogtam a fenyegetést. - bólintott a nő. Fogalma sem volt róla, miért nem mondja ki azokat a bizonyos továbbgondolásokat. Hiszen korábban a férfivel mindent megosztott... Most pedig már saját magával sem teljesen őszinte. Mi történt?
- Bones, attól, mert nem tulajdonítasz különösebb jelentőséget az érzelmi hatásoknak, még nem vagy felvértezve ellenük! - mondta Booth. És milyen igaza volt...
- Ez most az én harcom. Hadd döntsem el én, hogy minek tulajdonítok jelentőséget, és mi ellen vértezem fel magam. - mondta nyugodt hangon Brennan. Semmi kedve nem volt összeveszni a férfival, hiszen akkor indulatból mondta volna amit mond... És talán kicsusszantak volna azok a mondat-részek?
De hogy miért is lenne olyan nagy baj ez, erre a kérdésre nem találta a választ, pedig azért jött haza kivételesen korán, mert eldöntötte, hogy kideríti az igazat. De ezúttal nem a csontokból... Ez azonban egyelőre túl kemény diónak bizonyult számára.
Ahogy tekintete visszasiklott a férfi aggódó arcára, kezdte úgy érezni, talán a rossz hatás ellen vértezi fel magát... Vagy rossz személy ellen...
- Most megyek. - mondta Booth. Az előbbi hosszú pillanatban látott egy villanást, egy apró jelet, amely azt súgta neki, hogy a nő most a saját gondolataival küzd. Úgy döntött, egyedül hagyja. De szívverése továbbra sem lassult.
Brennan az ajtóhoz kísérte. A férfi megállt a folyosón. Nem bírta szó nélkül itthagyni. Ujjával megtámasztotta a nő állát, és a szemébe nézett.
- Bones... Úgy érzem, a küszöbén állok annak, hogy elveszítselek. - mondta szinte suttogva. - És ezt nem fogom hagyni. Megértetted?
Temperance lassan bólintott. Szerette volna, ha ez a pillanat tovább tart. Most biztonságban érezte magát. Most az erős Booth állt előtte, és arra kényszerítette, hogy ő is erős legyen.
Pedig belül mindketten gyengék voltak.
- Jó éjt Booth.
- Jó éjt.
Az ajtó becsukódott. A férfi két tenyerével megtámasztotta a fát – épp ott, ahol a nő háta a másik oldalon neki dőlt. Lett volna még mit mondaniuk. Mindkettejüknek...
Bones gondolatai kavarogtak. „Úgy érzem, a küszöbén állok annak, hogy elveszítselek.” Hát ez az! Méghozzá nem csak Booth-t, de önmagát is kezdte elveszteni. Nem látta át a dolgokat. Válaszokat akart.
Hirtelen ötlettől vezérelve feltépte az ajtót, hogy kikiabálja minden egyes ki nem mondott gondolatát, de az FBI ügynök már eltűnt. Csak remélni tudta, hogy nem örökre, mert azt, hogy most csak úgy engedte elsétálni, már ebben a pillanatban megbánta...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Mégmég akarok :D Siess a folytival :D 
Sophie igazán naggyon tetszett!!!!! Azok a félmondatok.... annyira eltaláltad Brennen karakterét! Néha igazán ki is mondhatná....
Már türelmetlenül várom a folytatást!!!! KK!! KK!!!