Claire: Örök veszteség/7.
- Booth különleges ügynök - vette fel a telefont.
- Jó napot kívánok! A nevem Robert Duncan ezredes. - mutatkozott be a telefonáló, majd egyből a tárgyra tért - Szüksége van önre a hadseregnek.
Booth egy pár pillanatig visszafojtott lélegzettel várta, hogy felébred, de a telefonáló még mindig beszélt. Sajnos nem álmodott.
- Vészhelyzet állt elő és minden emberre szükségünk van. A különgép holnap 4 órakor indul Irakba a Ronald Reagan Nemzetközi repülőtérről.
- Uram ne haragudjon, de én… - kezdte volna Booth.
- Most nincs választási lehetősége.
- Nekem fiam van és….
- Booth ügynök! - emelte fel a hangját az ezredes - Holnap a repülőtéren találkozunk.
Azzal le is tette. Booth még percekig tartotta a kezében a telefont, mire meg tudott mozdulni. Teljesen leblokkolt ettől a hirtelen kapott parancstól. Mert valljuk be ez egy határozott parancs volt. És valóban nem volt választási lehetősége. Bele sem mert gondolni, mi fog vele történni. Holnap felszáll arra a gépre és ki tudja, meddig harcol Irakban. Duncan ezredes nem mondta, hogy meddig tart a szolgálat. És talán soha nem jön vissza.
Délelőtt csak ült az asztalánál és a jelentéseken dolgozott. Nem akart a reggeli telefonra gondolni. A munkába temetkezett és kizárta az agyából mi lesz holnap.
Miután feleszmélt az első döbbenetből, felhívta Rebeccát. A délutánt Parkerrel tölti. Rebecca teljesen megértette a helyzetet, miután elmondta mi történt.
Így hát Booth dél körül elment Parkerért az iskolába és elvitte magával.
- Hogyhogy te jöttél értem, papa? - kérdezte tőle az autóban a kisfiú.
Örült neki, hogy délután most kivételesen újra az apjával lehet, de nem értette miért döntöttek így hirtelen a szülei.
- Tudod Parker, a papának most lesz egy nagyon fontos feladata és holnap el kell utaznia.
Parker arcán széles mosoly terült el.
- Hűha!!!! Téged tartanak a legjobbnak! Biztosan azért választottak….
- Igen, azt gondolják, hogy én meg tudom csinálni, amivel megbíztak. - mosolyodott el Booth is, de egy kicsit talán kényszeredetten.
- Holnap felszállok egy repülőgépre és nagyon messzire utazok. A papa sokáig nem fog visszajönni.
- Harcolni fogsz? Olyan igazi fegyverekkel, mint régen?
- Igen Parker. Úgy, mint régen…
- Úgy örülök, hogy az apukám ilyen nagy hős! Majd én is megnézhetem a fegyvereidet?
- Ha visszajöttem, megígérem neked, hogy megnézheted a fegyvereimet.
Booth félt tőle, hogy az ígéretét nem tudja betartani. Annak viszont örült, hogy Parker ilyen vidám. Ettől kicsit ő is jobban érezte magát.
Parkerrel a délután többi részét szórakozással töltötték. Ebédre pizzát ettek és megnéztek egy vidám rajzfilmet a moziban. Utána a parkban sétáltak és a film szereplői közül egyet kiválasztva újra és újra eljátszották a legviccesebb jeleneteket.
Booth szíve majdnem megszakadt, amikor Parkert hazavitte.
- Vigyázz magadra, Parker. - búcsúzott tőle.
- Te pedig ments meg sok életet, papa.
- Ígérem meg fogok…. - mosolyodott el. Majd Rebecca lépett oda hozzá.
- Vigyázz magadra Seeley. - ölelte át és még a fülébe súgta - Parkernek szüksége van Rád…
- Tudom…
Kibontakoztak az ölelésből és Booth elindult hazafelé. És most jön csak a neheze…. Hogyan fogja Bonesnak elmondani? Nagyon nehéz lesz….
Amint belépett a lakásba, megérezte a nő illatát és megtorpant. Csak három hét és mintha mindig is itt lett volna vele. Ettől csak még nehezebb. Nem tudott megmozdulni. Nem tudott beljebb lépni a lakásba. Dermedten állt és nézte, ahogy Bones kilép a szobából.
- Megjöttél? - kérdezte kicsit megilletődve a férfi szótlanságán.
- Temperance… mondanom kell valamit - kezdett bele.
Brennen hirtelen elsápadt. Temperance-nek nevezte… Booth csak akkor hívta így, ha valami nagyon komoly és fontos dologról volt szó. Érezte, hogy valami nincs rendben.
- Mi a baj? - suttogta elhaló hangon.
Booth a nő tekintetét kereste, hogy erőt gyűjtsön.
- Ma reggel felhívtak a katonaságtól… Holnap indul a gépem…
Tempe úgy érezte, kifut a talaj a lába alól. Meg kellett támaszkodnia, nehogy összeessen.
- Mennyi időre? - tette fel félve a kérdést.
- Nem tudom… nem tudom, mikor jövök vissza… - csuklott el Booth hangja.
Brennen végre összeszedte magát és elhatározta, hogy erős lesz.
- Rendben. - mondta, majd elindult a konyha felé. - Csinálok vacsorát.
- Én meg… - mondta Booth - Én meg elkezdek összepakolni. - és elindult a hálószoba felé.
Kicsit meglepte a nő reakciója. Egyáltalán nem erre számított. Igaz nem is azt várta, hogy a nyakába ugorjon, és azt mondja ”Nem akarom, hogy elmenj”, de túlságosan jól fogadta, vagy túlságosan nem. Most nem értette miért ilyen Bones.
Brennen a konyhában rátámaszkodott a pultra. Nem, nem, nem!!!! Mindez most nem vele történik. Nem történhet. Nem veszítheti el Bootht!!!!
Forgott vele a világ. Talán túlságosan is ridegen fogadta. De nem! Nem érezhet így! Nem engedheti meg magának, hogy ennyire kötődjön hozzá! Már nagyon jól tudta, hogy mi lenne ennek a következménye. Most szépen összeszedi magát, megfőzi a vacsorát, aztán hazamegy. Holnap pedig talán majd kikíséri Bootht… Nem! Nem kíséri, mert úgy csak még jobban megnehezíti a saját helyzetét.
Tempe kiegyenesedett. Kinyitotta a konyhaszekrény ajtaját, hogy elővegyen egy edényt, de aztán ugyanazzal a lendülettel be is csukta.
A fenébe! Mit számít most az, hogy erősnek kell lennie? Miért kínozza magát? A férfi, akit szeret, elmegy a háborúba harcolni, ő meg itt megmakacsolja magát, mintha nem érdekelné a dolog. De igenis érdekli!!!
Szinte magától vitték a lábai a szoba felé, ahol Booth már egy táskába pakolta a legfontosabbakat. Tempe szédült már a gondolatától is az egésznek. Megállt a küszöbön és neki támaszkodott a falnak.
- Ne menj el Booth… - suttogta elcsukló hangon. Szemében megjelent az első könnycsepp.
Booth meglepődve nézett fel az elhaló csöndes szavakat hallva.
Megrémült, mert ez azt jelentette, hogy a nő még mindig nincs rendben lelkileg az elmúlt hetek után. Ő nem szokott ilyen törékeny lenni.
Megrémült, mert nem volt sehol az a hideg racionális tudós, akit megismert.
És megrémült, mert ez a pár szó többet jelentett számára mindennél.
Nem tudta, mi lenne a helyes válasz.
Nem tudta, mi lenne a helyes lépés.
És nem tudta, mit is szeretne most Bones.
Amikor meglátta a könnycseppet a szemében, inkább ösztönösen, mint tudatosan lépett oda hozzá és fogta két kezébe az arcát. Ujjával letörölte a könnycseppet.
- Visszajövök… ne félj. - suttogta, majd átölelte a nőt.
- Visszajövök, ígérem Neked! - szorította magához.
Érezte, hogy Tempe rázkódik a zokogástól. Úgy, mint három hete.
Kicsit eltolta magától és újra kezébe fogta arcát. Kutatta a kék szemeket, ám azok csak szomorúan és kétségbeesetten néztek vissza rá.
- Visszajövök, rendben? - próbálta nyugtatni - Érted…. haza jövök hozzád…. Temperance…
Bones csendben bólogatott, de félt. Nagyon félt.
Booth letörölt egy újabb könnycseppet a nő arcáról, aztán közelebb hajolt hozzá és lágyan megcsókolta. Tempe érezte, ahogy elönti testét a forróság. Érezte, ahogy a férfi nyelvével kutat a szájában. Már nem érdekelte semmi, csak hogy ennek a csóknak soha ne legyen vége. Hogy ez az este sose múljon el. Karjait a férfi nyaka köré fonta. Booth szorosan tartotta a karjai között. Tempe hozzásimult és hagyta, hogy elvesszen a csókban…
Reggel csendben ültek egymás mellett az asztalnál. Aztán Booth összepakolt és felvette az egyenruhát. Egész nap nem szóltak egymáshoz. Csak együtt voltak, csendben. Nem is kellett ennél több. Tempe Booth karjaiban feküdt az ágyon. Lehunyta a szemét. A férfi átölelte és ujjaival finoman simított végig a nő karján. Tempe megremegett az érintéstől. Booth a homlokára időnként egy-egy csókot nyomott és arcát belefúrta a Bren hajába. Mély levegőt vett. Érezte az illatát és soha nem akarta elfelejteni ezt az illatot. Örökre meg akarta tartani magának. Mindenre emlékezni akart.
Délután aztán már nem lehetett tovább húzni az időt. A repülőgép nem vár.
Tempe kétségbeesetten kapaszkodott az ügynökbe, ahogy a reptéren megölelték egymást. Booth hosszan megcsókolta. Még fogták egymás kezét, de már érezték, hogy nem tart sokáig a pillanat. Átszakadt bennük a gát, ami egész nap szótlanságban tartotta őket.
- Booth…. ne akarj hős lenni… kérlek… - csuklott meg Tempe hangja - csak annyit kérek….hogy ne legyél önmagad… Kérlek… - fejezte be suttogva. Felnézett és visszafojtotta a kitörni készülő újabb zokogást.
- Szeretlek. - mondta Booth - Megígérem, hogy visszajövök hozzád. Vársz majd rám?
Tempe bólintott.
- Egy év múlva, ha elengednek… a parkban… Ott leszel?
- Igen. Várlak… Várni foglak. Akár örökké…. - és ekkor legördült arcán az első könnycsepp.
- Ne sírj… kérlek… itt leszek Veled… nemsokára újra itt leszek.. hazajövök, ígérem!!!
Tempe megpróbált erős lenni.
A két kéz lassan elengedte egymást és Booth elindult. Még egyszer utoljára hátranézett és elmenőben intett hátra Brennek.
Tempe, mint alvajáró sétált az üvegablakhoz. Még látta, ahogy Booth felsétál a repülőgép lépcsőin. Nyitott tenyerét az üvegre tapasztotta. A gép lassan elindult. Végig gurult a kifutópályán és felemelkedett a levegőbe.
Hát vége… Elment… És Tempe nagyon jól tudta, hogy talán soha nem jön vissza. Szemeit lehunyta és homlokát a hideg üveghez szorította. Egy újabb könnycsepp gördült végig az arcán, aztán az állán végigcsordulva lehullt a márvány kőpadlóra….
|
GRATULA CLAIRE!!!
Wááááá.... hát én nem vagyok az a sírós fajta de megrígattál.. annyira tetszett ahogy leírtad hogy Brennan hogyan vívódik magában... és végül azt választotta amit a szíve súgott...
nah most egyszerre folytak a könnyeim és vigyorogtam mit a tejbe-tök.. xD
és Booth... remélem nem akarod sokáig szétválasztani őket!!
grat!! és KK!! 