|
Claire: Örök veszteség/8.
Tempe este került csak haza. Haza? Fogalma sem volt miért, de Booth lakásában találta magát. És egyáltalán nem bánta. Nem is akart a saját lakásába menni. Úgyis már majdnem szinte minden ruhája a férfi lakásában volt. Még ő hozta ide őket az alatt a három hét alatt, amíg összeszedte magát.
És egyébként is. Már csak azért sem volt kedve ”visszaköltözni”, mert az rengeteg pakolással és cipekedéssel járt volna. Sokkal kényelmesebb volt neki így.
Éjszaka nyugodtan aludt. Álomtalan éjszakája volt. De minden egyes alkalommal, amikor felriadt egy-egy zajra és rájött, hogy egyedül van…. akkor csak ült csendesen és megpróbált felülkerekedni rossz előérzetén, míg végül sikerült újra elaludnia.
Másnap pedig - miután reggel megivott egy nagy bögre kávét, hogy teljesen felébredjen - bement az intézetbe. Ez volt az első napja a munkahelyén a ”betegsége” óta. És csak arra vágyott, hogy végre több száz éves csontok fölé hajolhasson, azonosíthassa őket… egyszóval dolgozhasson, elvonhassa a figyelmét. Erre volt most legnagyobb szüksége, hogy ne omoljon össze teljesen lelkileg. Egyszerűen sok volt minden, ami összejött ebben az elmúlt három hétben.
Megtudta, hogy terhes…. aztán elveszítette a babát…. és Booth….. Booth is elment.
Mindig azt szokták mondani, hogy akkor érezzük ki az, aki igazán számít az életünkben, amikor elveszítjük.
Tempe is ezt érezte. erőltetnie kellet a gondolatot, hogy Booth nem örökre ment el. Csak…. csak… Valójában nem tudta, meddig lesz távol. de vissza fog jönni. Igyekezett kizárni a gondolatot, hogy nem. Egyfolytában ez járt a fejében, amikor nem éppen csontokkal foglalkozott. Ilyenkor csak könyökölt az asztalon és a csontokra szegezte a tekintetét.
Így talált rá Angela délután. Odasétált hozzá és megállt az asztal túloldalán.
Egy ideig csak nézte Brennent, de ő nem reagált. Észre sem vette, hogy Ange belépett a terembe.
- Édesem…. - szólította meg végül - Mi a baj??
Tempe felnézett.
- Nincs semmi baj. - igyekezett meggyőzni barátnőjét. Nem akarta elmondani mi történt, még ő sem tudta feldolgozni és tudta mi lenne a következő kérdés. Nem ehhez most nem volt ereje… nem volt ereje hogy válaszoljon.
- Nem tudtam, hogy ma már be fogsz jönni dolgozni. - olyan furcsának érezte Bren viselkedését a betegség óta. És most is érezte, hogy valami nem stimmel.
- Mert még nem is akartam. De már jól érzem magam és tudok dolgozni.
Mint mindig. A munka az első. Gondolta Angela. És soha nem is gondol másra. Például Boothra. Igazán észrevehetné már, hogy Booth mennyit törődik vele. Nem véletlenül vigyázott rá addig is, amíg beteg volt. Angela pontosan tudta, hogy az elmúlt három hetet a férfinál töltötte. Apropó Booth.
- Nem kaptunk még új ügyet? - próbált kiszedni belőle valamit.
- Nem, most nem. - válaszolt óvatosan Bren.
- Angela! - hallatszott ekkor Cam hangja, majd be is lépett.
- Á! Dr. Brennen! Máris dolgozik? - lepődött meg, ahogy meglátta.
Bren egész nap nem találkozott senkivel. És nem is akart volna. De ezt most nem tudta elkerülni.
- Igen, dolgozom. - válaszolt röviden.
- Angela - fordult ismét felé Cam - Kaptunk egy új ügyet. Ryan Sanders nyomozóval dolgozunk. Ha tudták volna, hogy Dr. Brennen újra dolgozik, biztosan Bootht osztották volna be.
Tempe kezdett szédülni. Ő tudta, hogy nem. Akkor sem.
- Tényleg… Booth hol van? - fordult Angela a barátnőjéhez.
Brennen úgy érezte, nem bír már megállni a két lábán. Megkapaszkodott az asztalban és lehajtotta a fejét. Ők még nem tudják. Booth nem szólt senkinek. Nem gondolt rá.
Nagyon lassan, de végre megszólalt.
- Irakban… - suttogta maga elé.
Cam és Angela hirtelen nem jutottak szóhoz.
- De hát…. - nyögte ki Cam, de nem tudta folytatni.
- Tegnap délután indult. - folytatta Tempe - Egy nappal előtte tudta meg….
Némán álltak mind a hárman. A csendet Hodgins törte meg, aki berobogott a terembe.
- Ange… - kezdte, de megakadt, látva, hogy milyen zavart csendben állnak.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha én most hazamegyek…. - mondta végül Bren és kiment a teremből.
Angeék szomorúan néztek utána. Angela nem tudta mi történhetett közte és Booth között, de Tempen látta, hogy megviselte az eset.
- Megint a munkába menekül… - jegyezte meg.
Booth nem tudott elaludni a gépen. Nem bírta kiverni a fejéből Bones szomorú arcát, ahogy ott áll a repülőtéren. Maga sem tudta, miért alakultak így a dolgok.
Arra már régen rájött, hogy mindig minden okkal történik. Csak később ébredünk rá, hogy ami történt, az úgy változtatta meg az életünket, hogy örültünk annak, ami történt. De sosem néztünk vissza, hogy megtudjuk, miből is ered a változás.
Valami összetöri a szívünket. De ugyanakkor lehetőséget is kínál. Lehetőséget ad, hogy megnyissuk más másfelé. Hogy ne kerüljük el a jobb lehetőséget.
De az ember hiába gondolkodik azon, hogy mit nyert ezzel, mert nem tudja meg azonnal.
Lehet, hogy csak másnap, vagy egy hét múlva. De lehet, hogy évek telnek el, míg ráébred, hogy ”ha az nem történt volna meg velem, akkor most nem így alakulna az életem.”
De ezt senki nem tudhatja előre. És a végzet, akár hiszünk benne akár nem, akkor is irányít. Valaki Istennek tulajdonítja a történéseket, valaki másban hisz. De az biztos, hogy van egy felsőbb hatalom, ami beleszól az életünkbe. Ami éppen akkor sodorja hozzánk a lehetőséget, amikor szükségünk van rá. Csak mi nem vesszük észre, mert olyan természetesnek tűnik. Mi nem látunk a jövőbe, hogy megmondjuk mi fog akkor történni, ha….
Nekünk csak fel kell ismerni a lehetőségeket. Nem szabad erőltetni, ami nem megy, vagy nem szabad elengedni, ami elhagyna minket. Na és igen. Még ekkor is mindig ott van az a ”de”.
Mert mindennek ellenére lehet, hogy el kell engedni…. lehet, hogy még egy lépést kell tenni…. És ha nem sikerül? Hát újra megpróbáljuk. Elölről kezdjük. És ha végre elértük a célt, ha végre úgy érezzük minden rendben, még akkor is történhet valami. És persze történik is. Bones erre biztosan mondana valami olyasmit, hogy ”90 az 1-hez az esélye annak, hogy ez vagy ez az esemény be fog következni.” Vagy, hogy nem fog…
Booth nagyon nem akarta, hogy ez történjen. De azt nem tudhatta, hogy mi történt volna másképp, ha nem hívják fel.
Mi van akkor, ha…? Mindig ott van az a ”ha”.
Mi van ha Bones nem tölt nála három hetet? Ha nem esik teherbe? Ha nem veszíti el a babát? Akkor könnyebben elengedi őt? És ha nincs telefonhívás és aznap este már a saját lakásában alszik? Az élet ment volna tovább úgy, ahogy előtte? Ha mindez nem történik, akkor soha nem csókolhatja meg így? Talán soha?
Booth hiába próbálta elterelni a gondolatait, minduntalan ez jutott eszébe.
A táborukban ülve újra és újra lejátszotta maga előtt az elmúlt két nap eseményeit. Félt belegondolni, hogy két nappal ezelőtt még ott ült Washingtonban, az irodájában, most pedig itt van a semmi közepén. Bones nélkül. A régi élete nélkül.
Egy percig sem bírta tovább. Felhívta őt.
És ezután minden nap. Este mindig beszámolt arról, hogy mi történt vele aznap. Sok ember életét mentették meg, de mindennél többet jelentett számára, hogy hallhatta Bones hangját.
Aztán áttették a bázisukat máshová. Nem tudott többet telefonálni. Másfél hónapon keresztül minden nap beszélhettek egymással. Aztán hirtelen megszakadt ez a kapcsolat. És Booth nem tehetett semmit.
A következő egy hónap nagyon nehezen telt el számára. Addig, amíg beszélgethettek volt értelme az életének, a mindennapjainak… volt mire várnia egy-egy nap. És most elvesztette az időérzékét. Minden nap ugyanolyan egyhangú volt számára. Már nem tudta mióta vannak ott, és egy örökkévalóságnak tűnt az az idő, amit még ott kell töltenie.
- Booth őrmester! - lépett be hozzá az egyik altiszt. - Az ezredes üzeni, hogy holnap reggel 8-kor indulunk a bevetésre.
- Köszönöm, altiszt.
- Uram, ha szeretne küldeni levelet, akkor este indul a futárunk a közeli településre. - tette még hozzá, majd kiment a szobából.
Booth tollat és papírt vett elő. Maga sem tudta, eddig miért nem gondolt erre. De legalább írhat valami bíztatót is. A bevetés után hazaengedik őket 4 napra.
Még egy hét. Egy hetet kel kibírnia. A levél végére odaírta: ”u. i.: Egy hét múlva hazaengednek. Várj rám a parkban, ahogy megbeszéltük. Szeretlek Temperance… Csókol: Booth”
Összehajtogatta a levelet és belerakta egy borítékba. Este elküldi a futárral.
Szörnyű a várakozás. Amíg teljes bizonytalanságban élsz, és nem tudod, mi történik azzal, akit szeretsz. Kilométerekre van tőled és nem tudsz tenni semmit, hogy bármit is megtudj róla…
Tempe megpróbálta tartani magát, de minden egyes nappal nőtt a félelme. Addig amíg Booth esténként felhívta, legalább tudta, hogy életben van. De így hogy semmi kapcsolatot nem tudott vele teremteni…. Nagyon félt, hogy történik Boothal valami…
Már másfél hónapja nem tud róla semmit.
Most is csak otthon ült a kanapén Booth lakásában. Az agya egyszerűen nem állt le. 3 hónap Booth nélkül…. és ennek a felében nem tud róla semmit. Mi van, ha történt valami? Á, arról már értesítették volna. Vagy nem? Végülis nem családtag.
Aggodalma kezdett elszállni. De tudta, hogy nem sokáig tart a béke a lelkében.
Gondolatmenetét kopogás szakította félbe. Lassan felállt és nyugodtan odasétált az ajtóhoz. Biztosan Ange az, hogy megint megkérdezze jól van-e. Ma már vagy századszorra.
De amint kinyitotta az ajtót érezte, hogy valami nem egészen stimmel. Rossz előérzete volt, ahogy meglátta az egyenruhát.
- Dr. Temperance Brennen? - kérdezte az idős férfi.
- Igen…
Brennen hangja nem volt valami meggyőző. Nem akarta tudni, ki ez az ember és azt meg még kevésbé, hogy miért van itt.
- Robert Duncan ezredes vagyok. Azt az utasítást kaptam, hogy önt kell értesítenem, ha valami történne Booth őrmesterrel.
- Mi történt? - tette fel félve a kérdést Tempe. Úgy érezte kezdik felmondani a lábai a szolgálatot.
- Asszonyom, Booth őrmester eltűnt bevetés közben két hete. Nem valószínű, hogy túlélte. Akkor már megtaláltuk volna.
- Értem. - mondta közömbösen Brennen. Maga sem értette, mitől tud ilyen higgadtan válaszolni.
- Fogadja őszinte részvétem.
- Köszönöm… - válaszolt egyszerűen.
- Jövő héten lesz az ünnepélyes temetési szertartás az eltűnt katonák hozzátartozóinak…
- Köszönöm.
Bren csak állt és hallgatott. Aztán az ezredes sisakjához emelte a kezét tiszteletadásképpen.
- Viszontlátásra, asszonyom.
- Viszontlátásra. - Tempe inkább mondta gépiesen, mint őszintén.
Aztán csak állt az ajtóban és nem tudott megmozdulni. Egy rémálma vált valóra. De nem érzett semmit. Akkor még nem.
Aztán lassan becsukta az ajtót. Mozdulatai, mintha lassított felvételben történtek volna. Bal keze megállt és megtámaszkodott az ajtón, míg a másikkal még a kilincset fogta. Észre sem vette, hogy már vagy egy perce nem vett levegőt. Aztán egy könnycsepp jelent meg a szemében. Megfordult és háttal nekidőlt az ajtónak. Könnyei patakokban folytak le az arcán. Hátát továbbra is az ajtónak vetve, zokogva csúszott le míg végül már a földön ült. Ekkor érte el az a mérhetetlen fájdalom, amit magába fojtott Booth felettese előtt. Egyik kezével átfogta felhúzott térdeit, a másikkal rákönyökölt és kínjában beletúrt a hajába. Hát megtörtént. Hát mégis megtörtént… Elvesztette… Elvesztette örökre…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!
Elképesztő vagy. Úgy írtad le az érzéseiket, Bones szenvedését, mikor megtudta a hírt... komolyan, mintha belelátnánk a fejükbe. Nagyon köszönöm, hogy megírtad, és várom a folytatást