o.n.: Ígéret/3.
Az ajtó túloldalán egy rács állta útjukat. Booth-nak feltűnt, hogy olyan, mintha frissen szerelték volna fel a régóta lakatlan, felrobbantásra ítélt épületre, de jelenleg kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy ezen a furcsaságon töprengjen. Fürgén átpréselte magát a rudak között és csak akkor döbbent rá a helyzet súlyosságára, amikor hátrafordulva találkozott a tekintete Boneséval. A nő olyan erővel szorította a rácsot, hogy az ujjai elfehéredtek, bár ennek valószínűleg ő maga nem volt tudatában.
- Nem férek át – lehelte szinte suttogva a szörnyű tényt, amire abban a pillanatban mindketten rájöttek, és a szemébe könnyek gyűltek. – Booth, a hasamtól nem férek át.
Booth megdermedt. Nem, ez nem lehet. Ez egyszerűen nem történhet meg. Megrángatta vasrudakat, ám azok meg sem mozdultak.
- Neeeem! – üvöltötte Booth, miközben már minden erejét latba vetve próbálta kitépni a rácsot a helyéről, de az nem engedett. Ahogy lazított a szorításon, a keze lejjebb csúszott és hozzáért Bones jéghideg bőréhez. Booth megérezte, hogy a nő keze remeg. Visszabújt a rácson és megölelte szerelmét. Bones már egész testében reszketett, de amikor megszólalt, a hangja mégis higgadt volt és határozott. A benne lakozó tudós hangja volt.
- Ne csináld ezt, Booth. Menj, fuss innen, minél messzebbre, menekülj, mielőtt a bomba felrobban.
- Én erre képtelen vagyok…
- Te kijuthatsz, Booth. Nem kell itt maradnod, nem kell meghalnod. Ez irracionális döntés lenne – győzködte Bones, de a férfi már eldöntötte, hogy mit fog tenni.
- Emlékszel, egyszer azt ígértem neked, hogy nem hagyom, hogy bajod essen.
- Emlékszem.
- Most is ezt ígérem. Minden rendben lesz, keresek valamit, amivel leszedhetem a rácsot, és kihozlak titeket innen. Visszajövök… – jelentette ki eltökélten Booth, és már újra a rács túloldalán volt. Futásnak eredt, miközben elemlámpájával pásztázni kezdte a földet, hátha meglát valamit, egy vasrudat, vagy bármilyen eszközt, ami segíthet.
Tempe még pár másodpercig látta a férfi alakját és az ide-oda cikázó fénycsóvát, azonban a házat körülvevő fák, bokrok és a sűrű aljnövényzet hamarosan eltakarta a szeme elől. Egyedül maradt a sötétben, saját ziháló lélegzetén kívül csak a bomba visszaszámlálójának pittyegését hallotta. Leroskadt a rács tövébe és várt. A rettegéstől pár perc alatt felszökött a láza, teste, amely nemrég még szinte jéggé dermedt a rémülettől, most egészen forró volt. Önkéntelenül és ösztönösen átölelte a hasát, bár tisztában volt vele, hogy csupán ezzel a mozdulattal nem védheti meg a kislányukat. Pedig abban a pillanatban bármit megadott volna érte, hogy ez az ölelés elég legyen…
A percek gyorsan teltek, de Booth még mindig nem tért vissza. Az idő kíméletlenül fogyott. Talán az utolsó percek az életéből... Éppen most, amikor végre olyan életet élhet, amilyenre mindig is vágyott, csak a körülmények miatt ezt a vágyát mélyen eltemette magában. Nem bánkódott, amikor a szülei eltűnése után egyedül maradt. Nem bánkódott, amiért az osztálytársai kigúnyolták az érdeklődési köre miatt. Kevés emberrel barátkozott össze, de ők megértették őt. A munkájának élt, a szakmája legjobbjává vált. És végül, amikor már azt hitte, vele sosem történik meg, a szerelem és a család rátalált, a munkája pedig egyre kevésbé tűnt már fontosnak.
Racionális énjének utolsó szikrájával próbálta meg elküldeni Booth-t az előbb. De legbelül már más ember volt. Nem bánta volna egyáltalán, ha véget ér az élete, ha ezen az áron a lánya megmenekülhet és Booth-nak nem kell megbirkóznia a gyermeke halálával. Ennél szörnyűbb dolog nincs is a világon. Ha valaki elveszíti a szüleit, azt mondjuk rá, hogy árva. Akinek a házastársa hal meg, az özvegy. De nincs szavunk arra, ha valaki a gyermekét veszti el, mert az már annyira borzalmas, hogy egyszerűen lehetetlen szavakkal kifejezni. Meg akarta óvni szerelmét ettől a fájdalomtól, de tehetetlen volt.
Érezte, ahogy megmozdul a kislánya. Rúgott egyet. Tempe nem bírta tovább, kitört belőle a zokogás.
Booth egyre távolabb került a háztól, ám az elszántsága és a reménye ezzel egy időben egyre csak fogyott. Kitartóan pásztázta a földet a zseblámájával, de hiába. Nem talált semmit, mindössze vékonyka kis ágakat az erdő aljnövényzetében. A fák sorának nem akart vége szakadni, a környéken nem volt több ház, ahonnan segítséget hívhatott volna, vagy elhozhatott volna valami alkalmas szerszámot Bones kiszabadításához.
Az oldala szúrni kezdett, a tüdeje égett a megerőltetéstől, ám fel sem vette a fájdalmat, rohant tovább, amilyen gyorsan csak tudott. Végül belátta, hogy a puszta ereje most nem lesz elég, így hát lassított kissé a tempón. „Gondolkodj” - mondta magában. „Kell, hogy legyen megoldás, nem érhet véget így, nem lehet ez a sorsuk.”
Két kezével nekitámaszkodott egy fának, lehajtotta a fejét, lehunyta a szemeit, úgy várta, hogy csillapodjon a légzésének üteme. Ezzel egy időben agyában egyre veszettebbül cikáztak a gondolatok, az ötletek. Némelyik olyan képtelenség volt, hogy nem is értette, hogyan juthatott egyáltalán az eszébe, azonban most nem ért rá ezen morfondírozni. Kilátástalannak tűnő helyzetben talán épp egy elsőre képtelennek tűnő ötlet segíthet. Erőltette az agyát, és közben arra gondolt, hogy Bones ebben sokkal jobb, mint ő. Ám ahogy fogyott az idő, úgy vált mind jobban és jobban biztosabbá a tény, amiről nem akart tudomást venni, a lehetőség, amit nem akart elfogadni: hogy ez a kalandjuk csak halállal végződhet.
Öklével nagyot ütött a fa törzsére, de a fizikai fájdalom semmi volt ahhoz képest, ami abban a helyzetben a szívét marcangolta. Csak halállal végződhet… Csak halállal… De még egyáltalán nem biztos az, hogy kinek a halálával! Booth agyában megszületett a megoldás, oroszlánszívében megérett az elhatározás. Meg fogja tartani, amit ígért Bonesnak, megmenti az életét és a gyerekét is. Csak legyen ideje végigcsinálni… Azon nyomban visszafordult és újra futásnak eredt.
Nem is volt olyan messze a háztól, mint ahogyan számította. Még nem találta ki, mit mondjon a nőnek, amikor már újra a hátsó ajtóhoz ért. Látta, hogy Bones sír, de nem állt meg megvigasztalni. Előbb még mást kellett elintéznie.
Nem ment olyan gyorsan, ahogy remélte. Még akkor is a szereléssel bíbelődött, amikorra Bones némileg összeszedte magát, utánament, végigbotladozott a házon és megkérdezte:
- Te meg mit csinálsz, Booth?
- Leszedem a bombát. Kiviszem a házból – rá sem kellett néznie a nőre, tudta jól, hogy falfehérré sápadt.
- Ne…
- De igen. Csak így menthetlek meg titeket.
- Booth, mindössze néhány perc maradt. Nem lenne időd kijutni, letenni a szerkezetet és elég messzire távolodni tőle ahhoz, hogy… – de ebben a pillanatban a rögzítés végre engedett, és az FBI-ügynök, kezében a bombával, óvatosan lépkedve megindult a hátsó ajtó felé. Bones követte. A doboz pont átfért a rácson, Booth letette elé. Végre a nő szemébe nézett.
- Szeretlek – ez volt az egyetlen szó, amit kevesebbszer mondott neki, mint ahányszor megtelt a szíve ezzel az érzéssel. De még most, még egyszer, utoljára kimondja. – Szeretlek, Temperance – búcsúzott tőle.
- Én is szeretlek – ölelte meg a nő. Alig tudta felfogni, hogy most beszél vele utoljára, most ölelheti át utoljára. Most csókolhatja meg utoljára. Azonban az agya tudta, hogy ez a kétségbeejtő igazság. – Nem akarlak elveszíteni… Nem tudnék úgy élni, hogy miattam áldoztad fel magad… Én nem vagyok olyan erős, mint te – tört elő a tudatalattija legmélyéről az őszinte vallomás.
- De az vagy – nyugtatta meg Booth, és megcsókolta.
Az időzítő hangosabb és gyorsabb pittyegésre váltott. Booth-nak indulnia kellett volna, de Bones nem tudta elengedni.
- Nem hagylak itt meghalni! Hiszen megígértem… – Booth-nak úgy kellett lefejtenie magáról Bones karjait, ám nem húzhatta tovább az időt. Újra kibújt a rácson és elindult a fák irányába. Nem nézett hátra, attól tartott, hogy nem lenne ereje továbbmenni, ha még egyszer láthatná a nőt, akit szeret. Épp elég volt az is, ahogy hallotta, hogy utána kiabál.
- Ne tedd ezt, kérlek! – Tempe távolinak hallotta a saját hangját, olyan távolinak, mint amilyen messze most Booth került tőle. Azután egy jó ideig a robbanástól egyáltalán nem hallotta, pedig még sokáig kiáltozott Booth után, annak ellenére, hogy jól tudta: ha érkezne is válasz, jelenleg semmit sem hallana belőle. Utolsó erejével előszedte a telefonját, küldött egy üzenetet Angelának, hogy mi történt, de aztán a sokktól hamarosan elvesztette az eszméletét.
Reggel Tempe a saját ágyában ébredt. Nem tudta, mennyit aludt, de nem érezte magát kipihentnek. A konyhában Angelát és Hodginst találta, egy-egy bögre kávé társaságában. A férfi azonnal felállt, ahogy meglátta, és egy elmotyogott kifogással magukra hagyta őket.
- Enned kellene valamit – jegyezte meg Angela, miközben Tempe leült Hodgins megüresedett székére.
- Nem tudnék – felelte rá Tempe. – Köszönöm, hogy itt voltatok Angie, de most már menjetek haza pihenni, kérlek. Fáradtnak nézel ki.
- Nem megyek én innen sehová. Lázasan, sikoltozva dobáltad magad a rémálmoktól fél éjszaka! Ezek után nem gondoltad komolyan, hogy egyedül hagylak, remélem.
- Én sem maradok itt – mondta Tempe halkan.
- Úgy érted, hogy…
- Igen – ki sem kellett mondaniuk, mindketten tudták, hogy Booth-hoz akar menni a kórházba. Akármilyen fáradt is, és akármilyen lázas. Mert a gyógyulása most a férfiétól függ.
|
Ez eszméletlen jó lett!Tudtam hogy rögtön nem nyírod ki Booth-t de remélem ezután sem hal meg!!Komolyan mondom nagyon kicsi tartotta csak hogy el ne bőgjem magam!Pedig nem is tudom mikor sírtam utoljára!Mégegyszer mondom GYÖNYÖRŰ lett ez a rész is
.Gratula és KK!
