|
Claire: Örök veszteség/11.
Egy fiatal férfi közeledett a sétányon. Jobb lábára bicegett, egyik keze fel volt kötve a nyakába, elgyötört arca tele volt sérülésekkel. Szedett-vedett ruházata alapján azt gondolná az ember, hogy munkanélküli, otthontalan férfi. Pedig ő éppen most haladt az otthona felé. Senki nem gondolná róla, hogy nagyon kemény és nehéz évek, nehéz hónapok állnak a háta mögött.
Egy külső szemlélő azt sem értette volna, hogy a padon ülő nő miért ugrik fel és rohan oda hozzá, fogja két kezébe arcát és csókolja meg, és utána miért öleli, szorítja magához, mintha soha nem akarná elereszteni. És miért zokog percekig a nyakába borulva, miközben a férfi arcán is könnyek folynak végig és szabad kezével magához szorítja a zokogó nőt.
Percekig állnak így, aztán a nő kibontakozik az ölelésből újra kezébe fogja a férfi arcát és hüvelykujjával simítja végig a sebekkel borított arcot. Lehunyja a szemét és homlokát a férfi homlokának támasztja, miközben megint kitör belőle a zokogás.
Egyikőjük sem tud megszólalni.
Tempe zavarodottan nézett fel újra és újra, mert nem hitte, hogy ez tényleg igaz lehet. Amikor felismerte Bootht, azonnal, ösztönösen ugrott fel és rohant hozzá. Közben átvillant az agyán, hogy biztosan csak a képzelete játszik vele, de amikor megcsókolta, már érezte, hogy valóság. Szorosan ölelte, mert érezni akarta, hogy újra itt van mellette Booth.
- Mi történt veled? - bukott ki végül belőle a kétségbeesett kérdés.
- Ez egy nagyon hosszú történet. - suttogta, miközben szabad kezével végigsimította az arcát. A kék szemekben látta a szomorúságot és aggódást. - Majd később elmesélem… - szólt újra rekedt hangon. Újra átölelte Tempet. Szorosan fogta, hogy a nő érezhesse, hogy itt van nem hagyta el.
- Vártál rám… - suttogta.
- Soha nem hittem, hogy meghaltál… éreztem, hogy visszajössz… - nyelte vissza Bren a könnyeit.
- Szeretlek Bones!
Tempe felnézett. Megrohanták az érzések, úgy mint amikor rájött, már nem mondhat semmit a férfinak, akit szeret.
- Booth én… azt hittem már soha nem mondhatom el neked… hogy szeretlek!... - folyt végig az arcán egy könnycsepp - Tudom még soha nem mondtam… és… annyira fájt, hogy azt hittem nem is mondhatom soha… Jajj annyira szeretlek!!! - borult újra a nyakába.
Booth megengedett magának egy apró kis mosolyt. Hát mindez kellett ahhoz, hogy kimondja…
A pillanatot egy vékonyka kis hang szakította félbe.
- Anyu? Ki ez a bácsi? És miért sírsz?
A két felnőtt kibontakozott az ölelésből. Booth meglepetten nézett Tempere. Hát mégis tovább lépett. És ahogy elnézte a kislányt, elég gyorsan.
Bren nevetve törölte le a könnyeit.
- Kicsim - kezdte, és letérdelt a kislányhoz. - Emlékszel, hogy azt mondtam, a papa messzire utazott? Hát most… - felnézett mosolyogva Boothra - most visszajött hozzánk.
Mikor Boothnak eljutott a tudatáig, mit is mondott Bones, a szája széles mosolyra húzódott. Lassan leguggolt és rámosolygott a kislányra.
- Szia kicsim! - mondta bátortalanul és közben rá-rá pillantott Tempere.
- Te vagy az apukám? - kérdezte Sarah bizonytalanul.
Booth újra ránézett Brenre, aki bátorítóan mosolygott és bólintott egyet. Aztán újra a kislányhoz fordult.
- Igen, én vagyok az apukád. Elárulod a papának, anyukád hogyan szokott hívni?
- Csak Sarahnak.
- Hát akkor Sarah, most megígérem neked, hogy a papa soha többet nem fog elmenni olyan messzire. Jó lesz?
- Igeen!! Akkor most mondhatom azt, hogy apu?
Booth elnevette magát.
- Hát persze kicsim. - majd adott egy puszit a kicsi arcára.
Booth csak ekkor vette észre Parkert, aki bátortalanul állt meg.
- Parker! Milyen nagyfiú lettél! - bicegett oda hozzá és ölelte meg a megszeppent fiút.
- Bonesnak igaza volt. - szólalt meg végre. - Anyu azt mondta, hogy meghaltál, de Bones mindig mondta, hogy vissza fogsz jönni.
Booth felnézett a csillogó szemű nőre Parker válla fölött. Egyre jobban érezte, mennyire nehéz lehetett ez az öt év azoknak, akiket szeret. Még ő maga is nehezen hitte el, hogy újra itt van, és hogy Bones szereti őt, és hogy van egy kislánya. Egy gyönyörű kislánya, akinek az édesanyja az, akit a legjobban szeret a világon. Szemében egy könnycsepp gyűlt össze.
- Gyertek ide… - intett - Gyertek… hadd öleljek meg mindenkit… - mondta meghatódva - Annyira örülök, hogy újra itthon vagyok… - simogatta meg Sarah fejét.
- Papa? - szólalt meg újra a kislány, amikor kibontakoztak az ölelésből. - Miért vannak rajtad ilyen furcsa ruhák? Mindegyik el van szakadva…
- Most szépen hazamegyünk, és átöltöztetjük apát, mert nem maradhat ilyen piszkos ruhában. - mosolygott Sarahra Tempe. - Gyertek, menjünk.
Azzal megfogta Sarah kezét, a másikat pedig Booth felé nyújtotta. Ujjaik összefonódtak.
Kézenfogva indultak el hazafelé.
- Otthon majd bekötözöm a sebeidet. - mondta halkan Tempe.
Mikor hazaértek Booth csodálkozott, hogy az ő régi lakásába vezette Tempe. Meglepetten állt a szoba közepén, mert itt nem változott semmi, azt kivéve, hogy rengeteg gyerekjáték hevert szanaszét a földön. Tehát itt laknak.
- Zuhanyozz le… - érintett meg a vállát Bren. - Utána itt kint ellátom a sebeidet.
Booth hálásan nézett rá, majd bebicegett a fürdőszobába. Brennen elgondolkodva nézett utána. Mennyi szörnyűség történhetett vele ez alatt az öt év alatt?
Booth megengedte a forró vizet és beállt a zuhany alá. Rengeteg mocskot kellett lemosnia magáról. Már idejét sem tudta, mikor fürdött utoljára igazán. A ruhák kellemetlenül tapadtak a bőréhez és lassan már saját magától is undorodott.
A forró víz lemosta testéről az elmúlt pár hónap nehézségeinek nyomát. Jól esett neki, ahogy a vízcseppek verték a hátát.
Sokáig tartott az út, ameddig hazaért. De sikerült. Most újra itt van a családjával…. a családja…. milyen furcsa ezt mondani. De hát itt van a nő, akit szeret, és itt van Sarah és Parker. Sajnálta, hogy nem lehetett ott, amikor a lánya megszületett. Nem lehetett ott mellette, amikor megtette az első lépéseit, amikor kimondta az első szavát. Meg kell ismernie a saját lányát. Vajon elfogadja őt? Hiszen eddig nem volt édesapja. De nagyon kedvesen fogadta őt, úgyhogy bizakodó volt.
Mikor végzett a zuhanyzással, maga köré tekerte a törölközőt és kilépett a fürdőszobából.
A konyha felől kávé illata szállt a szoba felé. Egy perc múlva meg is jelent Brennen és a kezébe nyomott egy pohár forró, fekete italt.
- Ülj le a kanapéra és ezt idd meg. - mondta gyengéden, majd míg Booth leült, addig elővett kötözőszert és fertőtlenítőt.
Letérdelt a férfival szemben. Végignézett agyongyötört testén. Booth mellkasát kisebb-nagyobb gyógyult, vagy éppen friss sebek borították.
- Mi történt veled? - kérdezte suttogva Bones, miközben ujjaival végigsimította a hosszú forradást, ami a férfi vállától húzódott a mellkasa felé.
Booth rátette a kezét Tempe kezére.
- Amikor felrobbantották a bányát… túl közel álltam a robbanáshoz. Egy repesz eltalált és felhasította a vállam. Majdnem levágta a kezem. - mondta lassan. megállt egy pillanatra és gondolkozott hogyan is foglalhatná össze röviden mi történt ez után.
- Azt hittem sosem jutok ki onnan. Csak az hajtott, hogy te vársz rám és nem szabad feladnom… - nézett mélyen Temperance szemébe.
- Majdnem meghaltam. Alig bírtam mozogni… a lábam is eltört. Ekkor fogtak el. Bekötözték a sebet, de nem számított nekik élek-e vagy halok. A seb elfertőződött. Valahogy sikerült elhitetnem velük, hogy már meghaltam, így kidobtak az út szélére valami elhagyatott helyen. Próbáltam menekülni, de annyira gyenge voltam, hogy nem ment. Elvesztettem az eszméletem és arra ébredtem, hogy egy ágyban fekszem. Egy család befogadott. Nem tudom mennyi ideje voltam eszméletlen, de amikor megszöktem, már két hét eltelt. A családnál egy évig voltam. Fél évig gyógyítottak. Ha ők nincsenek, ma biztosan már halott lennék. Amint elég jól voltam már, segítettem nekik, ahol csak tudtam. Így törlesztettem, amit értem tettek és ők még elláttak engem pénzzel és étellel, hogy hazajuthassak. De sajnos nem volt ilyen egyszerű. Amikor elindultam, hogy kiszökjek az országból, a határnál észrevettek. Rám lőttek és átlőtték a jobb kezem… - mutatta a kezét. - Engem is befogtak, hogy dolgozzak, de a kezem miatt nem voltam elég hatékony… hát ütöttek emiatt… a hátamat verték bottal, husánggal, vagy ami éppen kéznél volt. Onnan nem volt szabadulás. Két évig bírtam ott, aztán egyszer sikerült félholtra verniük. Használhatatlan lettem számukra. Hát ők is vérbe fagyva hagytak ott az út szélén. De akkor már több esélyem volt. Magam sem tudom, hogyan de sikerült életben maradnom. Egyfolytában Rád gondoltam. Te segítettél túlélni…
Egy pillanatra elhallgatott. Aztán folytatta.
- Már nem is tudom hogyan, de sikerült eljutnom Franciaországba. Fuvarral, vagy potyautasként. Egy hajón kezdtem el dolgozni, hogy legyen pénzem, vagy lehetőségem, hogy átjussak a tengeren. És aztán jött a lehetőség. Egy New Yorkba tartó hajóra vettek fel. Félig potyautasként, félig matrózként tettem meg a tengeri utat. Aztán a maradék pénzemet taxira költöttem meg fuvarra, de csak Baltimoreig jutottam. Akkor már úgy voltam vele, ha sikerült átjutnom Amerikába, akkor ezt a kevés utat csak meg tudom tenni. Hát elindultam gyalog. A törött lábam bánta csak, azért bicegek, mert megerőltettem. De mikor elértem Washington határát már legszívesebben sírtam volna. Alig hittem el hogy újra itt vagyok… És Te… ott voltál a parkban… - visszanyelte a könnyeit, de egy csepp végigcsordult az arcán.
Tempe kezébe vette a jobb kezét és végigsimított a golyó ütötte seben. Booth ekkor látta meg a gyűrűt a kezén.
- A gyűrű… megtaláltad?
- Igen… és ne haragudj, de… - nem tudta hogyan mondja el. Tudta, hogy őszintének kell lennie.
- Amikor kérdezték azt mondtam házasok vagyunk…
Booth egy pillanatra nem jutott szóhoz. Aztán megkérdezte.
- Lennél… szóval… Lennél a feleségem? Ha megkérnélek, hozzám jönnél?
- Igen… - válaszolt egy kis szünet után Tempe.
Aztán a zavart pillanat után gyorsan bekötözte a frissebb sebeket és lefertőtlenítette őket. Booth nyakából pedig leakasztotta a dögcédulákat.
- Erre már nincs szükséged…
Ezután Booth elment felöltözni. Brennen pedig elkezdett főzni.
Nem sokkal ezután csöngettek.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Aztaaaa...Mi lesz még itt? Szuper,már alig várom a folytatást.