|
Claire: Örök veszteség/12. (befejező rész)
- Majd én kinyitom. - lépett ki a konyhából Tempe. - Booth, te csak pihenj le odabent.
A férfi engedelmesen visszament a szobába és leült az ágyra. Azonban nagyon kíváncsi lett arra, ki is a látogatójuk, így felállt és visszasétált az ajtóhoz. Fülelt a kintről beszűrődő hangokra.
Bren igencsak meglepődött, amikor kinyitotta az ajtót. Teljesen elfelejtkezett róla, hogy Andrew meghívta őt vacsorára.
Egy csokor virággal állt az ajtó előtt.
- Akkor mehetünk? Kész vagy? - nézett végig a nőn, aki természetesen nem öltözött az alkalomhoz.
Tempe hirtelen szóhoz sem jutott.
- Andrew… gyere be kérlek.
Ahogy belépett, a férfi megérezte a készülő vacsora illatát. Odaköszönt a kanapé előtt játszó Sarahnak, aki lelkesen üdvözölte Andrew bácsit.
De a vacsora illat szöget ütött a fejében.
- Te főztél valamit?
- Igen. Miért?
- Elfelejtetted. - huppant le a kanapéra Andrew csalódottan. - Elfelejtetted, hogy mára hívtalak, igaz?
- Ne haragudj Andrew, de valahogy fontosabbnak tűnt, hogy vacsorát készítsek a férjemnek, aki hosszú idő után végre hazatért. - vigyorgott Tempe.
Andrew elnevette magát.
- Hát ez nagyon jó!! - kiáltott fel gúnyosan. - Csakhogy teljesen elfelejted, hogy Booth soha nem volt a férjed és soha nem is fog már visszajönni. Találj ki valami más kifogást.
Brennen csak legyintett egyet. Gondolta, ha már úgyis itt van, még eljátszadozik egy kicsit a férfival és letörli arcáról a mosolyt, ha majd rájön, hogy Booth tényleg újra itt van. Él és visszajött hozzá.
- Igazság szerint már megsütöttem a vacsorát. Nem lenne kedved inkább itt enni? Különben dobhatom ki az egészet…
Andrew elgondolkodott egy kicsit, aztán beleegyezett.
- Jól van. Ha már egyszer úgyis itt vagyok a lakásodon… - vigyorgott, miközben az agya már órákkal előrébb járt.
- Booth lakása. - fagyasztotta arcára első ízben a mosolyt. - Ez Booth lakása. - ismételte meg komoly arccal.
- Tempe, te tényleg nem bírod ki, hogy minden percben meg ne említsd őt valahogy? - kezdte bosszantani Andrewt Bren ragaszkodása. Néha már azt gondolta valami nem stimmel a nőnél.
Brennen azonban ezt a kérdést is csak eleresztette a füle mellett és kiment a konyhába megnézni, megsült-e a vacsora.
Andrew körbenézett a szobában. Megmosolyogta, a kanapé előtt álomba szenderült kislányt, elhúzta a száját, amikor ránézett a falon lógó képre, (amiről Booth és Parker nézett vissza rá) és feltűnt neki a kanapén hagyott kötözőszer és fertőtlenítő is. De nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget.
- Nem sokára kész van. - lépett ki Tempe a konyhából.
- A lányod elaludt a földön. - jelentette szenvtelen arccal Andrew.
(Booth a háttérben legszívesebben megfojtotta volna, amiért így beszél a lányáról. De ugyanakkor széles mosolyra húzódott a szája. ”Kapsz még ezért Andrew Hacker.” Gyorsan megfordult és odasétált a szekrényhez. Hozzáfogott, hogy átöltözzön.)
Bren odasétált és finoman karjaiba fogta a kislányát, úgy hogy ne ébredjen fel, majd bevitte a hálószobába és letette az ágyra, hogy kényelmesen aludhasson. Gyengéden betakargatta.
- Te meg mi az ördögöt művelsz Seeley Booth? Hová mész? - suttogta kétségbeesetten, ahogy meglátta Bootht az egyik régi egyenruhájában. - Azt mondtad, nem mész el…
Nyelt egyet. A félelemtől kezdett összeszűkülni a torka.
- Nem megyek sehova ne aggódj! - suttogta artikulálva Booth. - Van egy ötletem… - húzódott széles mosolyra ismét a szája.
Odalépett Tempehez, a füléhez hajolt és súgott neki valamit. A mosoly átragadt Temperance arcára is. Egy gyors csókot váltottak, aztán kiosont a szobából.
Booth mosolyogva nézett utána. Aztán ránézett Sarahra. Olyan aranyosan aludt! Percekig nem tudta levenni róla a szemét… Az ő kislánya… olyan hihetetlen, hogy egyszerre vált valóra minden álma. Odament hozzá és finom puszit nyomott az arcára. Óvatosan megsimogatta a fejét, hogy fel ne ébredjen.
Még egy utolsó pillantást vetett a szuszogó apróságra, aztán visszaosont az ajtóhoz hallgatózni.
Amikor Bren kilépett, becsukta maga után az ajtót.
- Alszik? - kérdezte türelmetlenül fészkelődve Andrew, akinek kezdett szerte foszlani abbéli gondolata, hogy akár más is történhetne ma este. Már is csak tehernek tekintette a kislányt.
- Igen. - mosolygott finoman Tempe. Booth imádta ezt a mosolyt. És Andrewt is ez fogta meg. Kezdte nyeregben érezni magát.
- Most biztosan jól fog aludni… hiszen végre megismerte az édesapját.
Andrew arcán újabb mosoly terült el. Azt hitte Tempe már rá gondolt. Nem is sejtette mennyire téved. Annyira el volt foglalva a saját gondolataival, hogy nem is figyelt már oda igazán.
- Megyek és hozom a vacsorát…
Kint a konyhában Brennen elővett két tányért és tálalta az ételt. Volt annyi, hogy még Booth is tudjon enni belőle. Gyorsan előkapott a hűtőből egy kis paradicsomot, uborkát és felvágta a zöldségeket. Vett még elő feta sajtot és apró kockákra vágta, majd olívabogyóval együtt beleszórta a zöldséges tálba. Leöntötte egy kis tejföllel és az egészet megszórta egy kis apróra vágott lilahagymával csak díszítésként. Meg persze ízesítésnek sem utolsó.
Kint Andrew csodálattal nézte, ahogy Brennen telepakolja az asztalt mindenféle finomsággal.
- Hmmm… Nagyon jól néz ki! - dicsérte hízelgően.
- Köszönöm Andrew. - mosolygott rá Tempe megtartva szerepét.
Ebben a pillanatban Booth kilépett az ajtón. Andrew rámeredt.
Booth ott állt teljes egyenruhában. Jól látja? Az tényleg Booth? Behunyta a szemét. ”Csak képzelődöm.” Booth ezalatt kihasználva azt a pár pillanatot, amíg Andrew csukva tartotta a szemét, beosont a konyhába. Így mire a férfi újra kinyitotta a szemét már nem volt sehol. Ránézett Tempere, aki rezzenéstelen arccal ült vele szemben. Szóval ő nem látta. Gyorsan még egyszer körülnézett és mikor úgy vélte tényleg csak képzelődött megnyugodott kissé.
Aztán el is felejtette az egészet. Vacsora közben sokat beszélgettek Temperancel és kezdett megnőni az önbizalma. A nő lelkesedett a viccekért, amiket el-el sütött néha és határozottan tetszett neki, hogy végre nem azt a búskomor antropológust látja maga előtt, aki öt éven keresztül nem volt hajlandó elfogadni egyetlen meghívását sem. Booth eközben a konyhában lecsapott a maradék vacsorára és várta, mikor léphet megint színre.
Egy kiadós nevetés után elhalkultak a hangok a szoba felől. Tempe és Andrew csendben ültek egymás mellett.
- Gyönyörű vagy!... - suttogta Andrew.
Közelebb hajolt Tempehez, már szinte megcsókolta. Booth elérkezettnek látta az időt, hogy közbelépjen. Kilépett a konyhából.
Andrew azonnal észrevette őt és megdermedt. Aztán lehunyta a szemét, hogy ne lássa a ”szellemet” és újra Tempe felé hajolt.
- Ne merj hozzáérni! - hallotta Booth hangját, amire ijedtében el is kapta a fejét.
Booth közelebb sétált. Igyekezett elrejteni a bicegését és sikerült is. Andrew legnagyobb meglepetésére odasétált Brenhez és egy apró csókot adott az arcára. Andrew ezt tátott szájjal nézte végig, Tempe azonban meg sem rezdült az érintésre, mintha meg sem történt volna.
Booth leült vele szemben, Brennen másik oldalára. Andrew arcán látszott, ahogy lesápad a félelemtől, de igyekezett nem észrevenni a vele szemben ülő alakot.
- Tempe… - fordította el tekintetét Boothról - Nem lenne kedved… esetleg máskor is… találkozni velem? Talán holnap… a lakásomon? - minden egyes szó alatt rá-rá sandított a ”szellemre”.
- Temperance engem szeret és kitart mellettem Andrew. Igaz, szívem?
Brennen a gyűrűre szegezte a tekintetét és másik kezével azt forgatta az ujján.
- Andrew én... - nézett fel végül - Én kitartok Booth mellett…
- Na ugye!!! - kiáltott fel Booth - Én megmondtam! Esélyed sincs barátom…
Andrew majdnem leájult a székről, de maradék erejével még igyekezett tartani magát.
- De… De Tempe… Booth már soha nem jön vissza és… ha visszajön is… - nyökögte - akkor is… Azt hiszed, majd ott folytatjátok, ahol abbahagytátok? Eltelt öt év!!! Már egyikőtök sem lenne ugyanaz az ember, mint aki volt!!! - találta meg a hangját.
- Na ezt már nem hallgatom tovább!!! Hidd már el, hogy engem szeret!!! - beszélt bele megint Booth.
- Andrew én akkor is kitartok mellette… Őt szeretem… - toldotta meg Tempe.
Andrew már nagyon kezdett félni. Mit keres itt ez a ”szellem”? Vagy őt kísérteni jött? Miért?
Remegő lábakkal állt fel az asztaltól.
- Azt hiszem jó lesz, ha most elmész és békén hagyod Bonest. - kezdett fenyegetőzni Booth.
- Igen… azt hiszem, jobb lesz, ha most én… én most megyek…
- Biztos nem maradsz még egy kicsit? - kérdezte tőle Tempe. Booth szúrós szemmel nézett Andrewra.
- Nem…… nekem most…. tényleg mennem kell….
- Jól is teszed… egész életedben kísérteni foglak, ha nem hagyod Őt békén! - ijesztgette Booth.
Andrew behúzta fülét, farkát úgy menekült az ajtó felé.
Tempe kinyitotta az ajtót és nekitámasztotta a kezét, míg Andrew kilépett. Booth hátulról átkarolta Bren derekát és fejét a vállára támasztotta. Bones még mindig nem reagált az érintésre. Andrew kikerekedett szemekkel bámulta.
- Köszönöm a szép estét, Andrew! - köszönt el tőle Tempe.
- Viszlát!!! - integetett vigyorogva Booth.
- …öö… Viszlát! - tűnt el pillanatok alatt Andrew.
Amint Bones becsukta az ajtót, kitört mindkettőjükből a nevetés. Sikerült Andrewt megijeszteniük rendesen.
Mikor alább hagyott egy kicsit a nevetés, Booth elkomolyodott.
- Temperance… újra tudjuk kezdeni ennyi év után? - fordította komolyra a szót. - Tudjuk ott folytatni, ahol abbahagytuk?
Tempe szomorúan nézett rá.
- Nem tudom Booth... olyan sokáig nem voltál itt és… nem tudod milyen volt minden nap azt várni, hogy felbukkansz-e… pedig már mindenki halottnak hitt… és egy kicsit én is… Miért nem írtál??... vagy telefonáltál?? És Franciaország? Ott van nagykövetség is... Miért nem kértél segítséget? Szükségem lett volna rá, hogy tudjam, élsz…
- Szerinted nem próbáltam meg mindent? - fakadt ki Booth - De persze, amerre én jártam, ott nem volt egyetlenegy istenverte nagykövetség sem! És amikor végre találtam egyet, akkor meg azt mondták, hogy bocsánat, de nincs elég pénzük arra, hogy támogassanak egy szökött katonát! Hiába magyaráztam én, hogy nem szöktem meg! Semmi iratom nem volt, csak a dögcédula. Azt meg nem voltak hajlandóak elfogadni…
Tempe még mindig megtörten nézett rá.
- De akkor is! Legalább írhattál volna!
- Jajj Bones! Annyira sajnálom!!! - ölelte át szorosan Booth. - Hidd el, ha lett volna rá lehetőségem, megtettem volna!!! Annyira szeretlek!! Tudod, hogy írtam volna, ha tudok! Kérlek… kérlek adj egy esélyt nekem… szeretnék az életed része lenni…
Brennen szemében egy könnycsepp csillant, ahogy felnézett Boothra.
- Meg kell próbálnunk együtt… Annyi évet vártam Rád… És most itt vagy… Nem akarlak elereszteni. Meg kell próbálnunk együtt…
- Szeretlek, Bones! - suttogta a fülébe Booth, majd megcsókolta a nőt.
- Én is szeretlek, Booth! Maradj mellettem…
- Itt maradok… örökre…
Még hosszú percekig álltak ott egymást ölelve. Hosszú idő után végre újra érezhették a másik szeretetét. Valami új kezdődött el abban a pillanatban. Valami új, ami boldogságot és örömet hozhat az életükbe…
Várni mindig nehéz. Talán a legnehezebb dolog az életünkben. De gyakran a legszebb, legboldogabb pillanatokra kell várni a legtöbbet, és ha sikerül és türelmesek vagyunk, akkor rá kell jönnünk, hogy megérte várni. Az idő rohan. Elrohan fejünk felett és nem vesszük észre a legfontosabbat. Azt hisszük, hogy ha minden pillanatot élvezünk, akkor szebb lesz az életünk. De egy idő után már görcsösen keressük a boldogságot és ez felemészti még azt is, ami már kijutott nekünk. Élvezzük a nap minden egyes percét, de ne akarjuk túlhajszolni. Élvezzük a nap sugarának érintését, a hideg szellő simogatását, a friss virágok illatát, de ne álljunk ki a napra, mert megéget. Ne menjünk ki a viharba, mert elsodor. És ne bújjunk bele a virágba, mert eltelünk az illatával és soha többet nem fogjuk ugyanúgy érezni…
Várnunk kell minden egyes pillanatot, amivel az élet megajándékoz minket. Várnunk kell minden egyes apró jelre, apró érintésre, kellemes szóra. És amikor meghalljuk a szavakat, megérezzük az érintést, akkor tudni fogjuk, hogy ez volt az, amiért érdemes volt élni… amire érdemes volt várni…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
:D 
Imádtam !! 
kicsit lemaradtam, de azért leírnám a véleményemet: elképesztően jóra sikerült az egész fic, de a befejezés mindent vitt!!
a Booth-szellemes részen szétröhögtem magam, szóval szupr volt és remélem kapunk még tőled történeteket! Még egyszer gratulálok és köszönöm, hogy megírtad :) KMF!