|
enci.2: Őszinte sorok (FFF-CE)
A Royal Dinerben ült a fiával és a lányával. Szótlanul tartotta kezében a kávéscsészét, érezte, ahogyan a meleg átjárja zsibbadt ujjait. Ebben az évben különösen hideg volt a tél, a jeges szél a csontjáig hatolt mindenkinek, aki az utcára merészkedett. De ez a nap végre más volt, mint az eddigiek: hajnalban hullani kezdett az idei első hó.
A kislánya csillogó szemekkel bámult ki az ablakon, ámulva figyelte a kavargó hópelyheket, melyek puha, fehér takarót borítottak a városra. Önkéntelenül elmosolyodott, ahogy ránézett, de abban a pillanatban eszébe jutott a közeledő Karácsony és a vele járó megannyi, megoldásra váró probléma. „Családi ünnep” – visszhangzott a fejében újra a jól ismert szólam. Hát persze. Könnyen mond ilyeneket, akinek átlagos családja van.
Úgy tűnt, a fiának a gondolatait is hasonló irányba terelte a hóesés. Ő már nagyobbacska volt, de azért ilyenkor még magával ragadta a varázslat. A karácsonyi csoda része volt az is, hogy az első havas napon a Mikulás útnak indul a városban hatalmas szánján a kilenc rénszarvassal. A fiának egyetlen vágya volt, amit most hangosan meg is fogalmazott:
- Ugye idén végre felülhetek a Mikulás szánjára? Kérlek…
Ötlete sem volt, mit mondjon erre, mert nem akart olyat ígérni, amit egyáltalán nem biztos, hogy be tud tartani. A választól azonban ezúttal megkímélte a mobilja csörgése, ám mire letette a telefont, még nehezebb helyzetben volt, mint a hívás előtt. Ugyanis addigra már tudta, hogy egy hullát találtak a Mikulás szánjának csomagtartó részében.
A felesége volt az.
***
- Jó reggelt Bones! – köszönt be jókedvűen a férfi.
- Neked is. – válaszolta Brennan furcsállva a férfi jókedvét, majd végigmérte cseppet sem szokásos öltözékét.
- Most meg mit nézel rajtam? – kérdezte Booth mikor észrevette a fürkésző szempárt.
- Az otthoni mamuszod van rajtad. – mondta haláli nyugodtsággal.
- Ohh… – nézett le lábára az ügynök. – …Tényleg. Ez fura…
- Csak azt ne mondd, hogy ez is a karácsonyi csodád része – vágott közbe a nő.
- Nem. Ez nem. De most hogy mondod… talán cipőt kellett volna kérnem a Mikulástól.
- De… – kezdett volna bele Brennan, de Booth félbeszakította.
- Nee… el ne kezdd, hogy a Mikulás nem létezik. Én tudom… viszont Parker minden karácsonykor fel szeretne ülni a szánjára.
- Azért jöttél, hogy ezt közöld? – kérdezte Brennan akinek arcán látszott a karácsonyi hangulat hiánya.
- Nem. Gyilkosság történt. A hulla… pontosabban az oszló hulla… ami végül is már csak csont… a mikulás szánjában volt. Az egyik manó vette észre mikor indulni akartak volna – ecsetelte Booth a tényeket.
- Erre most inkább nem mondok semmit. Jobb, ha indulunk – válaszolta Brenn.
- Hová?
- A csontokhoz. Tudod, hogy szeretek mindig az elsők közt érkezni a helyszínre.
- A hulla már itt van. Sajnálom, de nem maradhatott ott. Túl sok lett volna a gyerekeknek a közelben.
- Ohh… akkor most gondolom Camnél van. Aztán Zack letisztítja a csontokat, Angela rekonstruálja az arcot, megtudjuk ki ő, hogy hogyan halt meg, kiderítjük ki volt a gyilkos... – vázlatolta fel Brennan a fejében összeálló képet.
- Ennyire ne szaladj előre. Először is. Megvan hogy ki volt. Margaret Higts. Két hete tűnt el. Öt éve volt férjnél. Két gyerek: egy fiú és egy kislány. Egy szeretetotthonban dolgozott, és néha besegített az otthon közelében lévő oviban is – sorakoztatta fel Booth ismét a tényeket, ám most az aktából. De nem sokáig volt a kezében. Brennan elvette tőle.
- Én is el tudom olvasni…
- De harapós kedvében van ma valaki – Booth csupán ezt az elszólást mondta ki, és válaszul egy szúrós tekintetű szempárt látott.
- Tagja volt a helyi kórusnak, színjátszó körnek.
- Igen. Nemrég volt egy előadásuk. Azt hiszem… „Arzén és levendula” … ez volt a címe – szólt közbe Booth.
- Ezt meg honnan tudod?
- Olvasd tovább az aktát – válaszolta az ügynök, mire Brennan végigolvasta.
- Tényleg – válaszul csak ennyit mondott, majd Cam irodája felé vette az irányt.
Mikor belépett felettébb érdekes látvány fogadta. A hulla valamiféle piros anyaghoz volt ragadva. Mikor megcsapta orrát a szokásos bűzös bonctermi szag, nem várt reakció fogadta. Szédülni kezdett, és mintha a szíve fájt volna, de mégse pont ott. Egyszerűen csak szomorú volt. Bár sosem ismerte be, mindig nehéz látni a hullákat, tudni hogy valaha nekik is életük volt, hogy valakik szerették őket, hogy családjuk volt.
Eszébe jutott az is hogy vajon hogy mondják el a gyerekeknek? Milyen lesz nekik így a karácsony? És vajon örökre megutálják a Mikulás szánját?
- Ez az anyag a lágy szövetben olyan, mint valami zsák. Piros anyagú zsák – törte meg a csendet Cam. – Majd Hodgins kideríti, mi is az pontosan – fordult a két érkezett felé a nő.
- Remek. Mikor kaphatom meg a maradványokat? – kérdezte Brennan érdeklődve. De szemét még mindig nem vette le a kezében lévő aktáról. Nem igazán foglalkoztatta, amit a papírok tartalmaznak. Csupán csak nem tudott ránézni a maradványokra; félt hogy érezne.
- Egyelőre még az én asztalomon van. Mellesleg észrevettem én is néhány dolgot. Lövés érte a fejet. És úgy látom, van egy zúzott sérülés a homlokán – ecsetelte, amit eddig tudott. – De ha már eltávolította Zack a lágy szövetet, akkor természetesen megkapod a csontokat Dr. Brennan – Cam látva Brenn aktába bújt tekintetét csak ennyit tett hozzá még.
De Brennannek sem kellett több. Megfordult és az irodája felé indult. Booth követte. Útközben összefutottak Angelával, akinek meglehetősen széles mosolya és kicsattanó jókedve volt. Booth ezt kicsit furcsállta így Brennél rákérdezett.
- Mitől van ilyen jókedve? – kérdezte Booth.
- Egy szó: karácsony. Angela ilyenkor teljesen más. Izgatott az ünnep miatt, az ajándékok miatt, a „karácsonyi varázslat” miatt…
- Ahogy bármely más normál ember – válaszolta Booth. Mindig ledöbbentette az a tudat, hogy Brennan nem rajong a karácsonyért. Minden évben ugyanaz a történet. Brenn egyedül otthon valamelyik tudományos újságját bújva forró teát iszik; vagy az intézetben dolgozik.
- Most miért? Karácsonykor az emberek kedvesek egymással. Minden szép és jó… de mi van utána? Ugyanúgy viselkednek egymással, ahogyan az ünnep előtt. Karácsonykor ugyanúgy felkel a nap, forog a föld, az emberek levegőt vesznek, a szíved ugyanúgy dobog, az emésztőrendszered működik, és ugyanúgy szavak hagyják el az emberek száját. Nem értem miért lenne más ez a nap, mint a többi. Főleg hogy feltehetőleg… – mondta Brennan miközben leült a kanapéra.
- Muszáj ezt minden éven? – vágott közbe kérdésével az ügynök.
- Te is tudod Booth, hogy ezek a tények. Nem tudsz változtatni rajtuk, maximum figyelmen kívül hagyni őket.
- Úgy ahogy te az érzéseidet? – hagyták el szavak ismét a férfi száját. Ám most meggondolatlanul. Látta hogy ezzel szíven ütötte a nőt, és ezt nem akarta. Mikor látta, ahogy átsuhannak Brennan arcán az érzései, nagyon megbánta, amit kérdezett.
- Sajnálom Bones – Booth csak ennyit nyögött ki, majd leült a nő mellé, és megfogta a nő kezét. – Tényleg sajnálom.
- Elhiszem. De talán igazad van – vallotta be Brennan.
- Nah… ez gyors volt – könnyebbült meg némileg Booth.
De sajnos Brennan nem. Felpattant a kanapéról, felkapta kabátját, és gyors lépésekkel elindult a mélygarázs felé. Szemét könnyek lepték el, és alig látott lemenni a lépcsőkön. Először nem tudta hogy mi baja, hogy mitől ilyen. De egy ismerős érzés úrrá lett rajta, és még jobban sietett az autója felé.
Booth nem értette, hogy mi történik így követte. Utána sietett, de túl lassú volt. Brennan ahogy beült az autóba és bekapcsolta az övét, azonnal elindult. Először még nem is igazán tudta hogy hová megy, csak el akart menekülni az intézetből, mindentől, még önmagától is.
Majd rájött hogy hova mehetne, ahol senki sem találja meg a barátai közül. A korcsolyapályára.
Az utóbbi időben a szabadideje nagy részét itt töltötte. Ha korcsolyázott, az agya teljesen kikapcsolt, és a mindennapos szembenézés a halállal meglehetősen kifullasztja. De mikor a jégen van, csak ketten vannak; ő és a jég. Ilyenkor mintha szárnyi lennének, a fellegekben érzi magát. S közben egy angyal védi őt mindentől. Önmagától.
Miközben Brennan a korcsolyapálya felé hajtott autójával, Booth értetlenül ment vissza az intézetbe. Első útja most Angelához vezetett. Brennan után akart menni, de nem tudta hogy hova.
- Szia Booth! Nem tudom, hol van Brennan – kezdte Angela ahogy az ügynök belépett az iroda ajtaján.
- Miből gondoltad hogy őt keresem?
- Hát, általában ha az irodámba jössz az egy ügy miatt van. Gyilkos fegyver, személyazonosság, vagy bármi ilyesmi miatt. De van, hogy azért jössz, mert Brennant keresed.
- Szóval nem tudod, hogy hol van – mondta lehangoltan Booth.
- Mi történt? – kérdezte Angela látva a férfi reakcióját.
- Megbántottam.
- Mivel? – próbálta kiszedni az ügynökből a választ, de csak apránként ment.
- Az áldozatot a mikulás szánjában találtuk meg. Parker erre szeretett volna már régen felülni, aztán jöttek a szokásos tények, és hogy ezeken nem lehet változtatni, maximum elnyomni. És nekem… Csak kicsúszott a számon, hogy ugyanúgy elnyomni, ahogy ő az érzéseit? És utána elrohant…
- Utána mentél?
- Igen, de mire utolértem, rátaposott a gázpedálra és elhajtott – válaszolta lehangoltan Booth.
- Miért nem hajtottál utána? Mármint FBI-os vagy. Az ilyen követések, és üldözések nem a szakmádhoz tartoznak?
- De igen. Csakhogy az autóm nem a mélygarázsban volt, hanem az épület előtt parkoltam. Nem számítottam rá hogy ez lesz.
- Ostoba voltál. Nem gondolkoztál, mielőtt beszéltél. De nagyon gyorsan meg kell keresned őt – mondta Angela lassan.
- De hogyan, ha nem tudom, hogy hol van? – kérdezte reményvesztve Booth.
- Próbálkozz, kutass, vagy mit tudom én mit. De jól tudod, hogy nem sokkal karácsony előtt hagyták el a szülei. Ne érezze úgy, hogy te is elhagyod. Hidd el… tudom milyen Brennan, de… nem lesz örökké ilyen, és te vagy az egyetlen, aki mindennél fontosabb neki.
- Gondolod?
- Sőt… tudom. Nem mondta, még meg sem említette, de tudom. Érzem. És ha most nem mész utána… nem biztos, hogy ugyanaz a nő fog visszasétálni ide. Nem a te Bonesod, hanem a tudós Dr. Brennan. És azt nem akarhatod.
- Igazad van. Megyek, körülnézek az irodában, és megpróbálom elérni. Valahol lennie kell, és nekem meg kell találnom – mondta Booth, majd kisietett az irodából egyenesen Brennan irodájába.
Agya folyamatosan azon kattogott, hogy vajon hol lehet a nő. Tényleg ennyire megbántotta, vagy más is áll a háttérben? Vagy nem is igazán ezek a problémák gyötrik, egyszerűen a karácsony emléke?
Mindenesetre, bármi történt is, bármi fáj Bonesnak, azzal nem tud egyedül megbirkózni.
Ahogy belépett az irodába, azonnal meg is torpant. Nem tudta hogy mit szólna hozzá Brennan, hogy átkutatja a szobát. De ezt kellett tennie. Először az asztalát. És az első, ami azonnal szemet szúrt az asztalon összegyűrten hagyott kis lapok. Korcsolyapálya belépők.
Amint Booth meglátta, azonnal tudta hogy hová kell mennie. Szíve gyorsabban kezdett verni. Először el se tudta képzelni, hogy mit keres egy olyan helyen Brennan, de aztán rájött, hogy talán ugyanazt jelenti mindkettejüknek a jég.
Mielőtt még elindult volna beszólt Angela irodájába.
- Korcsolyapálya – csupán ennyit mondott és a nő azonnal értette, hogy miről van szó.
Booth pedig lesietett az autójához, és pillanatok alatt már a főúton találta magát; útban Brennan felé. Időközben nagyon elgondolkodott. Félt hogy Angelának igaza lesz. Hogy Brennan nem az ő Bones-a ként fog egyszer visszatérni, hanem mint Dr. Temperance Brennan törvényszéki antropológus. És ettől tartott. Olyan sok időbe telt, amíg idáig is eljutott. Hogy legalább benne bízik. Ez pedig, nem hullhat szét. A jég nem térhet vissza a kapcsolatukba.
Annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette és már meg is érkezett. Besietett, majd mikor meglátta Brennant a jégen, a látvány lepadlózta.
Látta, ahogy a nő, mint egy angyal siklik a fagyott talajon, olyan könnyedén mintha szárnyai lennének. Sose látta még így. A legutolsó korcsolyázásuk óta nem gondolta hogy Brenn újra jégre fog lépni. De most… úgy korcsolyázik, akár egy angyal; nagy fehér szárnyakkal.
Booth alig tudta levenni a szemét Brennanről. Ám a nő észrevette, és megállt a pálya kellős közepén. Teljesen lefagyott, hogy mit tegyen. Menjen a másik kijárathoz, meneküljön el és fagyassza vissza szívét a magányba? Vagy menjen oda a férfihoz, és tegye azt, amit az érzései diktálnak?
Az hogy összezavarodott az enyhe kifejezés volt. De nem tett semmit. Nem menekült el, de közelebb sem ment. Talán tudni akarta, hogy fontos-e annyira Booth-nak, hogy oda megy hozzá.
És fontos volt.
- Mit keresel itt? – kérdezte Booth halkan mikor óvatosan odacsúszott Brennan mellé.
- Én csak… csak szükségem volt egy kis időre.
- Sajnálom – mondta Booth miközben még mindig a nő arcát fürkészte érzéseket keresve.
- Tudom. De miért jöttél ide?
- Tudod… nem akartam azt mondani, amit mondtam, és láttam, hogy valami nem oké, és tudod, csak féltelek – nyögte ki végül Booth.
- A jégtől?
- Nem. Önmagadtól.
- Mondtam már. Jól vagyok. Attól hogy itt a karácsony, a világ még ugyanaz, ahogyan én is. És a múlt is – mondta remegő hanggal Brennan.
- Azt akarod, hogy a karácsony olyan legyen, mint bármelyik más nap? Menjünk el a Nagy Almába! – mondta Booth vidáman, miközben az egyensúlyát próbálta megtartani.
- Hova?
- Bones… ez most komoly? Tudod… a Nagy Alma! Hát New York! – mondta az ügynök, mintha teljesen természetes lenne, hogy arról a városról beszélnek.
- Talán… inkább maradjunk itthon. Beülünk a Royal Dinerbe, vagy kínait eszünk, vagy sajtosmakarónit. Rendben? – kérdezte Brennan, s közben olyan szavak hagyták el a száját, amiket nemhogy a férfi, még saját maga is furcsállt.
- Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezett vissza Booth, mire a válasz egy félénk bólintás volt.
Néhány másodpercig csak álltak a pálya közepén, majd elindultak. Lassan, óvatosan, hiszen a férfi lábán nem volt korcsolya, így a sima talpú cipőben hamar orra esett volna. De eközben egyikük sem szólt, egy szót sem. Nem tudni miért. Lehet, hogy nem tudtak volna egymásnak mit mondani, de az is lehet, hogy csak élvezték a csendet.
A korcsolyapályáról az első útjuk a Jeffersonba vezetett.
- Zack! A csontokat letisztítottátok már? – kiabált fel Brennan az emelvényre amint beértek az intézetbe.
- Igen Dr. Brennan. A csontváz arra vár, hogy megvizsgáld! – válaszolta Zack.
- Nagyszerű. Lerakom a kabátom és jövök – mondta Tempe, majd az iroda felé indult. Booth követte és ő is letette a kabátját.
- Oké Zack. Mit vettél eddig észre? – kérdezte Brennan miután csipogtatott és felment az emelvényre.
- Többszörös szúrt seb a bordákon. Lövés általi trauma a koponyán, és tompa ütés nyomai a homlokcsonton – vázolta az eddig megismert tényeket a kis tudós.
- Ez itt mi a bordákon? – kérdezte Brennan mire Zack egy nagyítólencsét húzott a csontok felé.
- Újraképződés. Ezek a szúrások, régebbiek. Azt mondanám több hónaposak, de a sérülés két éven belül keletkezett.
- Egy ilyen seb nagyon vérzik. Lennie kellett volna valami orvosi ellátás nyomának az aktában. De semmi sem volt.
- Talán az öltönyösök nem néztek meg mindent – lépett be a szobába Hodgins.
- Tudod Hodgins… még mindig nem értem hogy mi bajod van az öltönnyel… de az összeesküvés elméleteidet felejtsd el – mondta Booth miközben kicsit szúrós szemmel nézett a férfira.
- Találtál valamit? – kérdezte Brennan.
- A szövet, amit találtunk műszálas anyag, valamint volt rajta fekete arcfestéknek a nyoma.
- Zack. Az áldozatot milyen fegyverrel ölhették meg? – kérdezte Booth miközben olyan arckifejezést vágott, mintha fejében kezdett volna összeállni a kép.
- Hát azt hiszem, hogy 38-as lehetett.
- Az egyik krampusznak ugyan ilyenje van. A neve Sam.
- Az ördögszarvat viselő feketeruhás alacsony férfiak szokták ilyennel festeni az arcukat, és a Mikulás mellett segédkeznek – mondta Brennan, majd mindenki furcsán nézett rá, hogy az ő szájából ilyen hangzott el.
- Bones. Ők a krampuszok.
- Áh… és ennek a Samnek 38-as kaliberű fegyvere van, és arcfestéket használ, valamint volt lehetősége a szánban elrejteni az áldozatot – mondta Brennan, majd hosszasan végignézett a csontokon, és az irodájába indult. Booth ismétcsak követte.
- Tudod mit Bones? Elmegyek, letartóztatom a férfit, kihallgatom, este pedig, beugrok hozzád egy kis vacsival. Jó? – kérdezte Booth, mire egy óvatos bólintás volt a válasz.
____
Aztán eljött az este. Pontosabban Szenteste.
Booth fél kilenc körül kopogott Brennan ajtaján. Kezében kínai kaja volt, evőpálcika és tavaszi tekercs. Miután levette a hidege ellen felvett felszerelését, odamentek a kanapéhoz, kirakták az ennivalót, és megvacsoráztak. De közben egy szót sem szóltak. Mégse zavarta őket a csend.
Ugyanis ha most nem töltenék együtt az időt, valószínűleg mindketten magányosan lennének otthon, arra várnak, hogy valaki felhívja őket, és „Boldog karácsonyt!” kívánva, de vajon ki tenné? Parkert elvitte Rebecca Európába karácsonyra, Russ a lányokkal karácsonyozik, Max pedig velük ment. De Temperance nem ment.
- Mi volt az, ami elől elrohantál délelőtt? – tört meg a csendet Booth.
- Tessék? – kérdezett vissza Brennan hirtelen feleszmélve gondolataiból.
- Mikor elhajtottál a mélygarázsból és otthagytál engem, akkor miért mentél el? És miért pont a kocsolyapályára?
- Tudod… – kezdett bele Brennan. Hangja remegett, ahogy a szavak elhagyták ajkát. Nem tudta hogy mondja ki ami érez. Inkább elővett egy füzetet. Fellapozta majd egy ponton megállt. Odanyújtotta Booth-nak a füzetet; remegő kézzel.
„Nem tudom, mit mikor mondjak, és hogyan értsek az emberektől. Van, hogy fáj, és érzek valamit legbelül, de nem tudom hol, és ez irracionális. Érzem, hogy változok. Nem tudom milyen leszek, és megmarad-e az aki eddig voltam. De egyet tudok. Ezen a változáson nem tudok egyedül keresztül menni. Félek, hogy lezuhanok. Leesek, és senki sem lesz, aki majd visszaránt, azt mondja, hogy semmi baj, és folytatom az utam.
És itt vannak Ők. Nekik nem számít, hogy milyen vagyok. Hogy racionális és keményfejű, kevés empátiával rendelkező tudós. Ők csak elfogadnak, támogatnak, és velem vannak. Ha akarom, ha nem. És pont tőlük fáj a legjobban az igazság. Tudom milyen vagyok, de nem akarok ilyen maradni. Jobb akarok lenni…” – Booth csak olvasta az őszinte sorokat, amik több lapot elfoglaltak. Eddig soha sem tudta elképzelni, hogy ezek a szavak mind ott vannak a nő lelkében. Nem tudta elhinni, hogy valóban ő írta ezeket a sorokat. Miközben olvasta, az is eszébe jutott, hogy vajon kik lehetnek, akik elfogadják őt. Talán Angela, Hodgins, Cam, vagy esetleg Zack? Talán ő? – gondolatai szüntelenül zakatoltak miközben olvasott, majd mikor a végére ért nem tudott megszólalni.
- Hűha – először csak ennyi jött ki a torkán. – Ezeket te írtad? – kérdezte mikor már összeszedte gondolatait.
- Igen. Nem tudom kimondani, amit érzek, és ez sokszor van így. Inkább leírom – válaszolt Brennan. Booth még mindig alig tudta elhinni, amit olvasott. Az ő Bones-a tényleg Bones? Képes feladni Dr. Brennant Bonesért?
- És… és miért pont a korcsolyapálya?
- Ott minden olyan…
- …olyan nyugodt? Mikor csak te vagy és a jég? Mikor mintha angyalszárnyak vinnének? – fejezte be a nő mondatát Booth.
- I… Igen. Valahogy így.
- Nincs kedved elmenni oda?
- A korcsolyapályához?
- Igen. Ilyenkor nincsenek sokan, így szabadon szinte szárnyalni lehet.
- Oké. Menjünk – válaszolta Brennan. Nem volt kedve a lakásban ülni, és bár kint hideg volt, sokkal inkább tűrhető volt, mikor a férfi vele volt.
Nem sokkal később már indultak is. Csupán néhány perce ülhettek az autóban, mikor Brennan megszólalt.
- Álljunk meg!
- Itt? – kérdezte Booth, mivel nem értette ezt a hirtelen kijelentést.
- Csak állj meg.
- Mi a fene? – kérdezte Booth mikor meglátta, hogy merre megy el Brennan. Azonnal utána sietett. Egy hosszú lépcsősoron mentek végig, majd egy domb tetejére értek. Brennan kivett zsebéből egy összehajtott papírt, majd az összezavarodott ügynöknek adta.
„Megtaláltam azt a személyt, akire szükségem van. Aki végig velem volt, és nem hagyott magamra. Azt, aki mindennél többet jelent nekem. De nem úgy, mint egy társ vagy barát, sokkal több. Nem akarom elengedni soha. Szárnyakat ad nekem a holnaphoz, a pillanatokhoz, az élethez.”
Mikor Booth hangosan végigolvasta a papíron lévő írást, azonnal leesett neki a tantusz. Ő az akire Brennannek szüksége van. Tudta. Érezte.
Eközben a hó hullani kezdett. Minden eszméletlenül gyönyörű volt. A város ismét felölteni készült angyali ruháját.
A felolvasás után először Brennan szólalt meg.
- Nem tudtam, hogy mondhatnám el – mondta, miközben a várost fürkészte szemeivel.
- Inkább leírtad – tette hozzá még Booth. Majd megfogta Brennan kezét, és közelebb lépett hozzá.
Nem szóltak egy szót sem, csak elvesztek egymás szemében. Minden olyan tökéletes volt. A hó hullott, és bár dermesztő hideg volt, de egyikük sem fázott. A hópelyhek, mint angyalszárnyak simogatták bőrüket miközben ők csak álltak, és egymás szemét fürkészték. Egy idegen talán azt mondta volna, hogy farkasszemet játszottak, de aki ismeri a történetüket, az tudja hogy most a két szívből egy lett. A szív győzött.
Booth és Brennan egyre közelebb voltak egymáshoz, majd szavak helyett a csókok beszéltek. A sorsuk megpecsételődött. A két szív többé nem engedi el egymást.
Brennan mindvégig a változás küszöbén állt. Szeretett volna megváltozni, de félt, hogyha elveszlik a régi éne, akkor már nem tudja, hogy ki is valójában. Mindig is az határozta meg, hogy a szülei, a családja elhagyta, és egyedül volt, csak magára számíthatott. De most barátok veszik körül, emberek, akik szeretik, és miattuk szüksége volt a változásra. Booth pedig ott volt neki. Mint egy védőangyal, aki vigyáz rá ha ismét olyan lenne mint aki régen. Megóvja a múltjától. És ez nem karácsonyi csoda, vagy a mikulás ajándéka, csupán egy égi jel, hogy merre van az út a folytatáshoz…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
hatalmasnak GRATULA, mégnagyobb 
Nem is tudom mit mondhatnék Enci.Fantaszikus volt a történeted.Nekem is tetszettek Bones gondolatai,meghatóak voltak.
Csak annyit mondok hogy sok-sok ilyen történeteket írj és Gratula!!
