|
o.n.: Különös álmok/2.
A konyhában a szüleit találta. Az anyja szeme alatt sötét karikák húzódtak, mint aki egész éjjel nem aludt, és az apja is kimerültnek tűnt. Az asztalon egy halom friss, ropogós pirítós, egy üveg dzsem és az aznapi újság hevert, érintetlenül. A rádióból halkan szólt a zene. Tempe öntött magának egy bögre kávét és közben a szüleit figyelte. Az anyja szendvicseket csomagolt Russnak és neki, az apja töprengő arccal ült és nézett a kávésbögréjébe. A két felnőtt időnként néma, ámde sokatmondó pillantást váltott. A lány úgy látta, jobb, ha nem kezd el kérdezősködni, gyorsan megreggelizett hát, megköszönte a szendvicseket és a bátyjával együtt az iskolába indult.
Csigalassúsággal teltek az aznapi tanórák, legalábbis azon tanulók számára, akik másra sem vágytak, mint egy szabad délutánra a friss, napsütéses tavaszi időben. Nem úgy Tempe. Ha tanulásról volt szó, elképesztő módon tudott összpontosítani, szinte tudomást sem vett a külvilágról. Nem hallotta a madárcsicsergést, nem látta a közeledő viharfelhőket. Csak és kizárólag a következő héten esedékes biológia-versenyre való felkészülés kötötte le a figyelmét.
Egyvalamit azonban még így is meghallott: egy kiáltást, az iskola udvaráról.
- Marco? – Russ volt az.
- Polo – kiáltotta vissza. Felállt és az ablakhoz lépett, hogy beszélhessen a bátyjával.
- Megvárjalak? – kérdezte Russ.
- Ne, menj csak. Én még maradok, megcsinálok néhány feladatlapot. Majd hazamegyek gyalog.
- Túl sokat tanulsz, hugi… - csóválta a fejét incselkedve Russ, majd egy intéssel hátat fordított az iskola épületének és a kocsija felé vette az irányt. A parkolóban osztálytársainak egy kisebb csoportja várt rá.
Tempe újra a könyveibe mélyedt. Csak akkor vette észre az idő múlását, amikor már annyira besötétedett, hogy villany nélkül nem tudta elolvasni a betűket. Akkor sietve összepakolt, vállára vette a táskáját és hazafelé indult. Még az épület kapujában is ványatag vízpaca jelezte, hogy esett az eső nemrég, az udvarra kilépve pedig a sáros foltokat kellett kerülgetnie, ha nem akarta, hogy teljesen átázzon a cipője. Ez, és a fejében még mindig ide-oda cikázó genetikai öröklődési törvények tucatjai annyira lekötötték, hogy egyáltalán nem nézte, merre tart és…
- Ohh. Bocsánat – mondta szabadkozva, miután teljes erőből nekigyalogolt valakinek.
- Nézz a lábad elé, kislány!
Felemelte a fejét és megnézte magának a hang tulajdonosát. A valaki egy fiú volt, fél fejjel magasabb nála, sötét hajú, barna szemű. Látta már korábban az iskolában, de nem tudta a nevét.
- Éppen azt tettem…
- Hogy mit csináltál? – kérdezett vissza a srác.
- Hát a lábam elé néztem – értetlenkedett Tempe. – Ezért nem vettelek észre.
A fiú egy futó pillantással végigmérte őt, aztán így szólt:
- Jól van, jól van. Semmi gáz. Egyébként Andy vagyok.
- Tempe – viszonozta a bemutatkozást.
Andy kicsit összébb húzta a szemöldökét a név hallatán.
- Tempe? Csak nem Temperance Brennan? Russ Brennan húga?
- De, igen.
- A bátyád jó arc – szögezte le Andy.
- Az – hagyta rá Tempe. Továbbindult, a fiú pedig mellé szegődött.
Egy ideig csendben baktattak egymás mellett. Végül Andy törte meg a hallgatást.
- Na és, mit csináltál bent ilyen sokáig a suliban? – kérdezte.
- Tanultam. Jövő héten biosz versenyre megyek – tette hozzá, látva a srác furcsálló tekintetét.
- Aha. Tényleg igaz, amit rólad mondanak.
- Mit mondanak?
- Csak azt, hogy állandóan a könyveket bújod.
- Hát igen. Szeretek tanulni – vonta meg a vállát a lány. Nem sokat foglalkozott azzal, miket beszélnek a háta mögött. – És te? Miért voltál bent?
- Elzárást kaptam – jelentette ki Andy.
- Merthogy?
- Rajtakaptak, hogy cigiztem a vécében – hangjában nem volt jele a megbánásnak.
- Értem.
Egy útelágazásnál végül megálltak. Egyiküknek balra, a másiknak jobbra kellett mennie hazafelé.
- Szevasz, kislány – húzta a szemébe a fiú a sapkáját. – Egy élmény volt.
Tempe nézte, ahogy elindul, azonban alig pár lépésnyire távolodott csak el tőle, amikor újra meghallotta fejében az előző éjjel megismert hangot:
- Legalább a vezetéknevét kérdezd már meg!
Végülis, igaza van…
- Várj! – szólt a fiú után, aki erre megállt és kíváncsian visszafordult felé.
- Mi az?
- Nem is mondtad… nem tudom a vezetéknevedet.
- Pfleuger. A nevem Andy Pfleuger – mutatkozott be a fiú, és a sapkáját lekapva mélyen meghajolt, hogy aztán mosolyogva egyenesedjen fel.
Tempe viszonozta a mosolyát.
- Köszi. Szervusz, Andy Pfleuger.
- Viszlát, Tempe Brennan – köszönt el újra Andy, majd fütyörészve elsietett.
Tempe is hazaindult, de a fejében a genetika helyett egész úton Andy mosolya járt.
Aznap este pizzát vacsoráztak. A szülein nyomát sem látta már a reggeli hallgatag hangulatnak. Az apja szeme vidáman csillogott, miközben a földrajz-dolgozatról beszélt, amit az ötödikesekkel íratott az éghajlatból.
- És erre azt válaszolta – mesélte kajánul, és drámaian lehalkította a hangját – kapaszkodjatok meg: „a legmelegebb hónap a június, az átlaghőmérséklet ekkor 70°C.”
Russ harsány nevetése és az anyja csilingelő kacagása töltötte be az étkezőt. Ami csak fokozódott, mivel Tempe teljesen komolyan megkérdezte:
- De hát egyáltalán nem gondolkodott? Ilyen átlaghőmérséklet mellett nem is maradhatnánk életben!
- Nem mindenki olyan okos, mint az én lányom – válaszolta büszkén az apja, csillogó szemmel nézve a vele szemben ülő lányra. – Szerencséjük, hogy én tanítom őket, így legalább van némi esélyük, hogy nem lesznek egész életükben műveletlenek – kacsintott egyet, és vett még egy szelet pizzát. Erre már Tempe is elnevette magát.
Később azonban már nem sok kedve volt nevetni, ugyanis Russ felvetette, hogy kártyázzanak, ő pedig állandóan veszített pókerben.
- Az arcod elárulja, mikor blöffölsz! – figyelmeztette az anyja újra és újra, de mindenki tudta, hogy teljesen feleslegesen. Ez neki nem ment. Hiába, nem lehet jó mindenben…
- Holnap majd valami lexikális tudást igénylő társassal játszunk, na abban próbáljatok megverni! – morogta tettetett felháborodással, amikor a bátyja mindenét elnyerte.
- Na, most aztán felköthetjük a felkötnivalót – vigyorgott egymásra Russ az apjukkal, és még akkor is ezen viccelődtek, amikor a vidám este végén úgy döntöttek, ideje aludni.
Ugyanaz a sötét, hideg helyiség ismét, mint az előző éjszaka. De ezúttal hangokat is hallott. Ketten beszélgettek, tőle nem messzire. Legnagyobb meglepetésére az egyiket fel is ismerte: ugyanaz a kis hang volt, ami egy ideje tanácsokat adott neki.
- Meg kell értenie, hogy ez nem megy egyik pillanatról a másikra. Ha erőszakkal akarjuk felgyorsítani a folyamatot, azzal végzetes kárt okozhatunk – magyarázta türelmesen a hang, és egy másik, idegesebb felelt rá.
- Muszáj minél gyorsabban eredményt elérnünk. Hamarosan észre fogják venni, hogy eltűnt.
- Értem, értem – szólt a hang nyugtatóan, beleegyezően. – Megteszek minden tőlem telhetőt.
- Azt nagyon remélem – mondta a másik. – Most megyek. Jó munkát.
- És sok időt – hiába mondta halkan, szinte csak magának, a másik mégis meghallotta.
- Micsoda?
- Hát sok időt. Hiszen tudja: a jó munkához idő kell…
Kié lehet ez a két hang? Ismeri vajon bármelyiküket is? És miben mesterkednek? Egyáltalán valós személyek? Biztos volt benne, hogy ha még egy kicsit hallgathatná a beszélgetésüket, megtalálná a válaszokat a kérdéseire. Erre azonban nem volt lehetősége…
…mert az ébresztőóra megszólalt, Tempe pedig felébredt.
Special thanks to: olvasó & hullaviasz
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
nagy élmény volt :)
Ez a rész is eszméletlen jó volt!!!Neked is dulpa,tripla,hatalmas dícséret jár.GRATULA,GRATULA,GRATULA!!!
Egyrészt nincs mit, másrészt igazán nem nagyon segítettem
, de bármikor ismét jelentkezni fogok, ha szükség lesz rám.
És ki is ő, már megint sok kérdésem van!
Andy Pfleuger??? Pecás vagy, hogy horgászmárkáról kapta az úriember a nevét?
és ugyebár de jót röhögtem a hamisítatlan még gyerek Bones-o.n., és a jópofa tesón.
és a szülők, na megint kifogtál rajtam, mert halvány f.................ogalmam sincs, hogy mire számítsak, de minél gyorsabb következő részre biztos!!!
Ja és ki ne maradjon a felsorolásból a belső hang és a visszatérő álom, amit kívülről figyel
éééééés kapsz tőlem a kitartott magánhangzón kívül egy:
KK-t is