|
o.n.: Különös álmok/3.
Úton a versenyre még a buszon is csak a könyveket bújta, nem törődve azzal, hogy hányingere lesz a zötykölődés közbeni tanulástól. Hátha épp arról lesz kérdés, amit épp akkor olvas el… Amikor végre a kezébe vette a tollat és elkezdhette a feladatsor megoldását, abban a pillanatban megnyugodott. Ez az ő közege, itt érzi magát biztonságban. Amit egyszer megtanult, azt már soha nem veheti el tőle senki. A megszerzett tudással pedig számtalan lehetőség kapuja tárul fel előtte.
A szünetekben a többi versenyzővel beszélgetett. Végre olyan emberek között volt, akiknek az érdeklődési köre, a világhoz való hozzáállása, bizonyos dolgokról alkotott véleménye azonos, vagy legalábbis hasonló volt, mint az övé. A középiskolában nem akadt ilyen, és Tempe alig várta már, hogy egyetemre mehessen, és azt tanulhassa, azzal foglalkozhasson, amit szeret és ami igazán érdekli.
Azonban, mint ahogy az már lenni szokott, ha az ember igazán jól érzi magát, az idő aznap mintha felgyorsult volna, a verseny órái hamar elrepültek, a tudós-palánták búcsút vettek egymástól és mindenki ment a maga útján. Mivel volt még egy kis ideje a busz indulásáig, Tempe elővett egy kötelező olvasmányt és kényelembe helyezte magát a váróteremben. Ám alig kezdett bele az olvasásba, egy ismerős hang ütötte meg a fülét:
- Nocsak, nocsak! Hát újra találkozunk, kislány.
- Helló, Andy.
- Csak nem a buszra vársz te is? – kérdezte vidáman a fiú.
- De, igen.
- Legalább nem leszek egyedül hazafelé. Van még egy kis időnk, és éhes vagyok. Lenne kedved enni valamit indulás előtt?
- Lehet róla szó… – válaszolta Tempe. Ekkor gondolt csak rá, hogy valójában tényleg nagyon éhes. A nap folyamán valahogy nem jutott eszébe, hogy egyen, más kötötte le a figyelmét. Ráadásul a mostanra már jól ismert kis hang is megszólalt a fejében:
- Menj, menj!
Nem volt szükség sok biztatásra. Gyorsan megjelölte, hol tart a könyvben, azután becsukta, a táskájába süllyesztette és már indultak is. Sietniük kellett, ha vissza akartak érni a busz indulásáig. A gyorsétteremben, ahová bementek, Andy hamburgert kért és kólát, Tempe megmaradt a saláta és a narancslé jól bevált párosításánál.
- Mit csináltál errefelé? – kérdezte a srácot. Valamiért biztos volt benne, hogy Andy nem egy tanulmányi verseny miatt utazott ide, és igaza is volt.
- Moziban voltam pár itteni haverommal. Megnéztük a Terminátor 2-t.
- És a suli?
- Lógtam – vonta meg a vállát Andy lazán.
- Értem – bólintott lassan Tempe és megpróbált a salátájára figyelni, hátha titokban tudja tartani a véleményét. Ám ahogy az otthoni kártyázásokon, az arca most is elárulta valódi gondolatait.
- Szerinted nem helyes, igaz? – vigyorgott a fiú.
- Hát, nem.
- Mondok én neked valamit – tette le Andy a hamburgert egy kis időre a kezéből. – Egyszer eljössz velünk egy jó filmre és akkor meglátod, hogy így is lehet tanulni legalább ugyanannyit, mint egy átlagos, rém unalmas iskolai napon. Ha nem többet.
Tempe őszintén remélte, hogy a srác ezt nem mondja komolyan, viszont eközben olyan riadt arcot vághatott, attól tartva, hogy mégis sor kerülhet minderre, hogy nem kapott lehetőséget a biztonság kedvéért pontosítani a tanórák kihagyásának veszélyeit, ugyanis Andy felnevetett és megnyugtatta:
- Jól van, jól van, nem kell megijedni! Ha nem akarsz, nem jössz, és kész. Szót se többet erről, oké? – kacsintott rá a lányra.
- Egy árva szót se… – nyögte ki nagy nehezen Tempe és gyorsan kortyolt egyet a narancslevéből, mert úgy érezte, teljesen kiszáradt a torka a döbbenettől. Pedig akkor még nem is sejtette, mi mindent tartogat még számára ez a nap, és mennyi váratlan fordulatban lesz még része, mielőtt hazaér.
- Ajjaj… – Andy hangja semmi jót nem ígért, amikor az órájára nézett. – Tiplizzünk kislány, különben lemaradunk a buszról!
Hiába futották azonban végig a visszautat az állomásra, már csak azt láthatták, ahogyan az utolsó menetrendszerinti járat befordul a sarkon és eltűnik a szemük elől.
- Most mi lesz? – kérdezte kifulladva Tempe, miközben a futástól szúró oldalára tette a kezét. A helyzetük kétségbeejtőnek tűnt. Hamarosan kiderült azonban, hogy csak számára.
- Mi lenne? Megyünk stoppal – morogta bosszúsan Andy.
- Stoppal?
- Azt ne mondd, hogy még sohasem stoppoltál – hitetlenkedett a srác.
- Nem, még soha – rázta meg a fejét Tempe és meglepődve látta, hogy Andy elvigyorodik.
- Hát hol éltél te eddig? Mindegy, nem kell válaszolni. Gyere inkább, siessünk, mielőtt ránk sötétedik.
Andy-n látszott, hogy bár nem örül kifejezetten az események ilyen irányú alakulásának, hiszen nem így tervezte a hazajutást, azért pontosan tudja, mihez is kezdjen az előre nem látott helyzetben. Tempe kitartóan lépkedett a nyomában, amíg el nem érték a város határát. Egy körforgalmat elhagyva a fiú körülnézett, és miután alkalmasnak ítélte a helyet megállt és kotorászni kezdett a táskájában.
- Adni kell a látszatra – mondta magyarázatképpen, amikor észrevette Tempe kérdő és kíváncsi tekintetét. Először is elővett egy fésűt, majd lekapta a sapkáját és a lány meglepetésére néhány mozdulattal egészen rendezett frizurát varázsolt magának. Majd a fésűt és a sapkát beledobta a táskába és gyorsan lekapkodta a kitűzőket a kabátjáról. Csakhamar azok is a sapka mellett landoltak. Betűrte az ingét, megigazította a gallérját és elégedetten nézett végig magán.
- Hogy festek? – pillantott vidáman a lányra és nyomban el is komolyodott kissé a tekintete. – Oké, most te jössz.
- Micsoda?
- Hát, ha nem akarsz holnap reggelig itt ácsorogni, azért tenni is kell, kislány.
- Mi a baj a ruhámmal?
- Túl… hogy is mondjam… komoly – jelentette ki Andy, azon morfondírozva közben, mit is változtasson meg és hogyan. – Meg kell találni az arany középutat a stílussal. Na jó…
Odalépett hozzá és elvette a sálját. Széthajtotta és vigyorogva állapította meg, hogy kellően széles.
- Ez lesz a szoknyád… – mondta, és már csavarta is a sálat a lány dereka köré. – És bontsd ki a hajad. Okés, így jó lesz. Illetve… a blúz ujját ha még feltűrnéd kicsit, az tökéletes lenne.
Tempe megcsinálta, bár elég idétlenül érezte magát. De rutinja a jelek szerint Andy-nek volt. És ezzel a rutinjával bizony úgy határozott, hogy a lány stoppoljon kettejük közül. Majdnem negyed óra telt el eredmény nélkül, amikor végül egy rozoga kék autó közeledett feléjük.
- Ez lesz az. Meg fog állni – jelentette ki Andy.
- Honnan tudod?
- Lehet látni az arcukon – hadarta még gyorsan a srác, mivel Tempe őszinte meglepetésére a kocsi valóban lefékezett mellettük. Már nyitotta volna a hátsó ajtót, hogy beszálljon, ám Andy elkapta a kezét.
- Ácsi, kislány! Előbb meg megbeszélem vele, hová is megyünk pontosan.
Néhány rövid mondat után végre tényleg útnak indultak. Az autóban halas szendvics és kávé illatának émelyítő kombinációja terjengett.
- Jó, hogy jöttök velem, legalább lesz kivel beszélgetnem – jegyezte meg a sofőr, miután kiitta az utolsó kortyokat is a kávéspoharából. Andy alig hallhatóan sóhajtott egyet és elkezdett a munkájáról érdeklődni. Tempe csendben hallgatta őket és azon csodálkozott közben, milyen könnyedén társalog a srác a különféle témákról. Őszintén szólva nem gondolta volna, hogy ennyi mindenhez ért. A csodálkozása azonban döbbenetbe csapott át, amikor egy óvatlan pillanatban Andy a combjára tette az egyik kezét. A másikkal pedig átölelte a vállát. Már-már hangosan is megkérdezte, mire is jó ez, de a fiú pillantása elhallgattatta. Andy kicsit összehúzta a szemöldökét és megrázta a fejét, majd a sofőr felé intett vele.
Végül megérkeztek a megbeszélt helyre, elköszöntek, kiszálltak. Amint a kocsi elhajtott, Tempe szembe fordult Andy-vel, keményen megvetette a lábát és számonkérő hangon megkérdezte:
- Elmondanád, hogy mégis mire volt ez jó?
- Nyugi, nyugi, ne haragudj – szabadkozott a srác. – Figyelj, sajnálom, de nem láttad, hogy nézett rád az a pasas?
- Nem – válaszolta Tempe.
- Kicsit el kellett játszanom, hogy egy pár vagyunk, különben még kikezdett volna veled.
- Értem – a lány nagyot nézett. Ő bizony ebből nem vett észre semmit. – Hát, ezesetben… köszönöm.
- Szívesen – tért vissza a mosoly Andy arcára.
- És azt is, hogy hazajuttattál.
- Nincs mit. De legközelebb nem késsük le a buszt.
- Hát persze, legközelebb… – bólintott, azon tűnődve közben, hogy vajon lesz-e valaha is legközelebb?
De eddigre már a házuk elé értek. Elköszöntek egymástól, Tempe elgondolkodva lépett be az ajtón, és azon nyomban a bátyjával találta szemben magát.
- Jól láttam, hogy ez Andy Pfleuger volt? – kérdezte Russ ugyanazon a számonkérő hangon, amit nemrég a húga is használt.
- Jól.
- Nem szeretném, ha vele lógnál, balhés srác – jelentette ki Russ ellenvetést nem tűrően.
- Észrevettem… – válaszolta Tempe. – És nem kell aggódnod, nem tervezem, hogy ezentúl vele fogok... öhm... hogy is mondtad... lógni.
- Akkor jó – a fiú megnyugodott kissé, hiszen tudta, a húga sosem hazudik. – Gyere, épp most lett kész a vacsi…
Tempe fejében egész este az aznap történtek kavarogtak, és – bár ezt nem szívesen ismerte be még saját magának sem – egy kicsit azért bánta a bátyjának tett ígéretét.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
hö-hö, vagy amit csak írni akarsz 
nem szólok ám bele....
Gratula és pesze:
Türelmetlenül várom a folytatást!!!!!!!!!!!!!!!!!
Jáááj, ez megint eszméletlen volt
Andy karakterét imádom, kicsit olyan, mint Booth, bár azért "balhésabb", hogy Russ szavaival éljek. Eddig nem jutott az agycsökevényembe, hogy elmondjam, mennyire eredeti ötletnek tartom, hogy Tempe életének ebben a szakaszában játszódik a történet. Amit hiányoltam belőle az a hátborzongató hang, de gondolom, türelemmel kell lennem. Szóval alig várom a következő részt, mert egyre érdekesebb lesz ez a történet... wááááááá! ja, és KK!