Nehezen tudott elaludni aznap este, kavarogtak benne az élmények, keresték agyában a helyüket, ahol megpihenhetnek, rendeződhetnek, és végül emlékekké válhatnak. Belátta, hogy túlzottan merész és meggondolatlan volt azon a napon, annyira, mint még soha életében, mégis tudta, hogy ezekre az emlékekre mosolyogva gondol majd vissza, amíg csak él.

Azonban amikor végre elnyugodott, szinte rögtön álomképek között találta magát. De vajon tényleg csak álomképek voltak ezek? Az ismerős szobába került ezen az éjjelen is, és fázott, határozottan fázott. Emellett fáradt volt. A szemhéjai nehezek voltak, mint aki több nap öntudatlanság után tér magához, és bár érzékeli a körülötte levő világot, még nem tud kommunikálni azzal.
Ekkor két férfi hangját hallotta, azt a két hangot, amiket már jól ismert anélkül is, hogy arcot tudott volna kapcsolni hozzájuk. Bár nem értette még tisztán, mit mondanak, azt a hangsúlyaikból is jól ki tudta venni, hogy vitatkoznak. És a két hang mellé most egy harmadik is társult, egy hang, ami a szívébe markolt, a lelkéig hatolt, és lassan-lassan mosolyt hozó emlékeket kezdett előcsalogatni az agyából. Egy kisbaba sírása volt az.
Kinek a gyereke lehet? Talán… de nem, az lehetetlen. Mindazonáltal, szörnyű érzés ilyet álmodni. Érezni, ahogy az anyai ösztön felébred az emberben, egyre erősebb lesz a késztetés, hogy segítsen a kisgyermeken, megvédje a rá leselkedő gonoszságtól – viszont emellett egyre erősebb lesz a tudat is, hogy képtelen rá. Ha van valami, ami a téboly határára sodorhat valakit, akkor ez a tehetetlen állapot az.
Nagy erőfeszítések árán kinyitotta a szemét egy résnyire, hogy végre vethessen egy pillantást a hangok tulajdonosaira. Legfőképpen a gyerekre volt kíváncsi, azonban sem őt, sem a két férfit nem láthatta, mert mindhárman a szomszédos helyiségben tartózkodtak. Nyitva volt az ajtó, így jutott át némi világosság hozzá is.
A gyerek sírása csak nem akart elcsitulni, ezzel együtt az egyik hang egyre idegesebb és türelmetlenebb lett. Ha nagyon figyelt rá, akkor most már ki tudta venni a szavait is.
- Hallgattassa már el!
- Próbálom, de értse már meg, azzal nem segít, ha kiabál…
- Jól van, jól van… – szólt az ideges férfi, egy árnyalatnyival nyugodtabb hangon. Kiérződött, hogy mennyire próbál uralkodni magán. – Mit gondol, éhes?
- Nem, nem hinném. Inkább az anyját hiányolja…
- Hát azzal pedig sok mindent nem tudunk kezdeni – csattant fel újra a férfi idegesen, mire a gyerek is hangosabb sírásra váltott. – Csináljon vele valamit!
- Felébreszthetnénk a nőt egy kis időre… – javasolta az első hang, a jól ismert hangsúlyával, aminek szinte nem is lehetett ellenállni, Tempe jól tudta ezt, az elmúlt időszakban tapasztalta.
- Nem!
- De hát…
- Azt mondtam, nem! – jött a határozott tiltás. – Nemsokára felfedezik az eltűnésüket, úgyhogy mihamarabb be akarom fejezni.
- Értem.
- Ez a virnyákolás az őrületbe kerget…
- Akkor nyugtassa meg maga. Én megmondtam előre, hogy nem értek a picikhez.
- Nem, nem – szólt az első hang tulajdonosa, most már tényleg megenyhülve. Meghozta a döntését, és ez megnyugtatta végre. – Igaza van, az anyjára lenne szüksége. De mivel neki most nem adhatjuk oda, az lesz a legjobb, ha visszavisszük az apjához.
- Micsoda?
- Ahogy mondom!
- De hát az nagyon kockázatos! Le is bukhatunk – jegyezte meg félősen a másik hang.
- Pedig így lesz. A gyereknek nem eshet baja. És a nőnek sem. Mit mondott, meddig fog még aludni?
- Pár órát. Amíg a hatóanyagok nem szívódtak fel a szervezetében, nem tudjuk folytatni.
- Akkor indulás.
- Micsoda?
- Jól hallotta, indulás! Fogja a kicsit és siessünk!
- Most azonnal?
- Igen.
Széklábak csikorgása hallatszott és a két férfi járkálni kezdett a szomszéd szobában. Olyan volt, mintha egy táskába számos különböző holmit dobálnának bele, majd a cipzárját is behúzták. A baba sírása halkult kicsit, nyilván a felnőtteket figyelte. Tempe rádöbbent, hogy nem akarja, hogy elvigyék a gyereket a közeléből. Nem akar távol lenni tőle. Valahogy tudatnia kellene a két férfival, hogy ő bizony ébren van. Nagy nehezen felült, felkelt, de azon nyomban meg is szédült és beletelt pár másodpercbe, amíg visszanyerte az egyensúlyát. Közben sötét foltok homályosították a látását és hallani sem hallott úgy, mint előtte.
Végre aztán érzett magában elég erőt ahhoz, hogy keresztülbotorkáljon a szobán, egészen a szomszéd helyiség ajtajáig, ott viszont azt kellett látnia, hogy magára maradt. A két férfi elment valahová, és ami a legnyugtalanítóbb volt az egészben, hogy magukkal vitték a kisbabát is. A gyereket, akinek a sírása egyre ott visszhangzott Tempe fejében.

Ezzel egy időben egy férfi hangos kerékcsikorgással fékezett le az FBI előtt. Kiugrott a kocsijából, becsapta maga mögött az autó ajtaját, de azzal már nem foglalkozott, hogy be is zárja azt. Berontott az épületbe és a biztonsági előírásokra ügyet sem vetve átrohant a fémdetektoros ajtón, keresztülviharzott az aulán. A biztonsági őrök a liftnél érték utol, ahol a gombokat csapkodta dühösen és közben folyamatosan káromkodott.
- Mikor jön már ez a…
- Uram, meg kell kérnem rá, hogy… – kezdte az egyik őr, de a férfi a szavába vágott.
- Maga nem kér meg engem semmire. A lányomat és az unokámat elrabolták – harsogta indulatosan, szemében megcsillant a kétségbeesés szikrája.
- Uram, megértem az aggodalmát – enyhült meg kissé az őr – de az eltűnt személyeket a rendőrségen kell bejelentenie és nem az FBI-nál.
- A kicsi apja a maguk egyik ügynöke, tudnia kell róla! – kiabálta a férfi.
- Jól van. Mondja meg a nevét, felkísérem hozzá.
- Booth. Az ügynök neve Seeley Booth – nyögte Max Keenan, majd megadóan hagyta, hogy az őrök két oldalról közrefogják és minden mozdulatát árgus szemekkel figyeljék, amíg be nem érnek Booth irodájába. Ott aztán áradni kezdett belőle a szó… Az FBI-ügynök kezéből az első mondat után kiesett a kávé...
Nem sokkal ezután Booth fegyverrel a kezében rontott be a saját házába, Max és az FBI kommandós-csapata szorosan a nyomában haladt. Az ajtót nem kellett betörniük, mert nyitva találták, dulakodásnak nem volt nyoma egyik helyiségben sem. Booth a gyerekszobába rohant – és meglepetésében olyan történt vele, ami eddig még soha: megroggyant a térde, és olyannyira elgyengült, hogy kiesett a kezéből a pisztoly. A kiságyban ott volt a kislánya, Christine, épen és egészségesen.
Könnyek gyűltek Booth szemébe, ahogyan felkapta és szorosan magához ölelte a kisbabát. Egyrészt a megkönnyebbüléstől, hogy a kislánya előkerült és jól van, másrészt pedig az aggodalomtól, hogy hol lehet Bones és mit tehettek vele. Max közben a kiságyhoz lépett és kivett belőle egy levelet. Ugyanolyan tépett szélű papírra írták, mint az elsőt, amit kapott, amiből értesült a lánya és az unokája elrablásáról.
Az új levél meglehetősen rövid volt, látszott, hogy kapkodva írták. Az emberrablók pár sorban biztosították róla Booth-t, hogy Bonesnak nem esik baja és rövid időn belül visszakapja őt is – feltéve, hogy nem kezdi el keresni. Maxnek épp csak arra volt ideje, hogy megállapítsa, az emberrablók nyilván cseppet sem ismerik Booth-t, hiszen ő aztán biztosan nem fog egy helyben ülni az események alakulására várva. Mire a gondolatmenete végére ért, a nyomszakértők már vizsgálták is a papírt, ujjlenyomatok után kutatva rajta.

Tempe próbált rájönni, hol lehet, hová repítette őt ez a különös álom, és legfőképpen arra, hogy miért került ide. A másik szobában, ahová most belépett nem voltak ablakok, azt az érzetet keltve, hogy mindkét helyiség a föld alatt van. Akadt viszont egy asztal, néhány szék, egy heverő, tűzhely, rajta vízforraló kanna. Úgy tűnt, mintha csak néhány napos tartózkodásra rendezték volna be a kis lakást. A legrosszabbat mégis az asztalon szétszórtan heverő néhány használtnak látszó tű és a felirat nélküli kis gyógyszeres üveg sejtette, ami víztiszta folyadékot tartalmazott.
Semmi olyan tárgyat nem látott, ami akár csak egy kicsit is utalt volna arra, miért kell itt lennie. Jobb híján az ajtó felé indult hát, bár maga sem hitte, hogy nyitva találja. Lendülete azonban túlságosan erősnek bizonyult, megint szédülni kezdett és meg kellett kapaszkodnia az asztal szélében. A rosszullét úrrá lett rajta, a földre esett és csaknem elvesztette az eszméletét. Az idő mintha megállt volna, percek is eltelhettek, de akár órák is, amikor végül kinyílt az ajtó, valaki belépett rajta, odahajolt hozzá és beszélni kezdett neki…

Súgó 8 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2012.03.10. 16:28 zsófika Nem is tudom mit mondjak!Ez fantasztikus lett bár egyenlőre össze vannak kuszálódva a fejemben a gondolatok de biztos vagyok benne hogy a végére én is megértem.Alig várom a következő részt!Gratula és: KK!!!

2012.03.09. 23:42 PÜT Lélegzetvisszafojtva olvastam ezt a részt!!!!!! És nagyon tetszett!!!Gratula!!!!! Nagyon izgulok mi lehet a folytatásban,mert most semmi ötletem nincs!!De neked van és remélem mihamarabb megosztod velünk a KÁ 5-ben!!!!! Egyszerűen imádom!!!! KK!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

2012.03.09. 22:59 Claire Tudod, szerintem egyre érdekesebb kezd lenni.. és imádom... annyira jó, hogy tudom, hogy csak te tudhatod, miért és mit írsz le, mert egyre jobban várom a következő részt.. és azt is tudom, hogy előbb utóbb minden a helyére kerül majd az olvasók fejében, de szinte biztos hogy nem a következő rész után.... főleg, hogy ugrálsz az idősíkok között.. valamiért olyan érzésem támadt, hogy az álom a valóság, és a "valóság" az álom.... hogy megcserélted őket, mert Tempeben is felcserélődött a kettő és nem tudja helyre rakni a képeket.... Nem tudom mi jár a fejedben, de fantasztikus történetnek nézünk elébe még mindig és csak azt tudom írni erre, hogy Kérem a Következőt ;)

1 | 2