Az ovális iroda, az Eisenhower iroda, az elnök dolgozószobája és minden, melyet 1792. október 13-a óta felépítettek benne, füstté vált örökre.
Beköszöntött a rettegés hajnala.

Miután a kedélyek kissé lenyugodtak Zack visszatért a monitor elé, melyen még mindig a számok pörögtek. Fogalma sem volt hányadik kávét issza éppen, csak azt tudta, hogy most már két élet múlhat azon amit találnak. A háromdimenziós képpel nem ment semmire. Valahogy sehogy sem állt össze. Pár méterre tőle a kanapén Angela sírva aludt el, miközben feje Jack ölében pihent, akinek kemény szócsatát kellett vívnia a nővel, hogy a történtek után ismét aludni küldje. Booth a busz túlsó végében volt. Telefonon beszélt, vagy néha éppen kiabált a JTS ügynökök feletteseivel. Max a lecsapott ügynököt igyekezett összeszedni. Nem messze Hodginséktól és a kanapétól Vergilius a másik, még eszméleténél lévő bár kissé megviselt ügynökkel és Rebeccaval egy gépen az iskola és a házuk között lévő útvonal kameráit kutatta, hátha rátalálnak arra, aki elrabolhatta a gyereket, amikor egyszer csak minden monitor elsötétült.
- Most meg mi van? – merevedett meg a nő.
- Hunter? – kiáltott át a barátjának a fiú.
- Igen látom. Ez is megállt.
- Mi ez?
- Nézem, várj! – Zack vad pötyögésbe kezdett.
- Ez elnémult! Mi van vele? – csapta az asztalra Booth a műholdas telefont.
- Várjatok egy kicsit.
A hirtelen támadt mozgolódásra Ange is magához tért.
- Hé! Aludj tovább! – simogatta meg Jack az arcát.
- Mennyit aludtam?
- Talán három órát.
- Az már elég lesz. Hagyj felkelni. Nem akarok most ezen vitázni.
Jack bólintott egyet, miután látta milyen elszánt a felesége arca. Angela felállt és a többiekhez ment, akik már mind Zack körül csoportosultak.
- Van már valami?
- Semmi. Az előbb minden elszállt. Hunter most keresi, hogy miért.
- Megvan! Úgy tűnik minden műholdnak vége a körzetünkben.
- Hogy mondja Mr. Addy? Az nem lehetséges. Biztos ebben?
- Igen, sajnos egész biztos.
- Na de mi okozhat ilyen mértékű bénulást?
Jack látványosan műköhögött egyet és gúnyos arckifejezéssel válaszolt az ügynöknek.
- Maga szerint? A Mortem név nem mond semmit?
- Elég! – vágta félbe a dolgot Booth. – Zack tényleg ő volt?
- Még nem tudom. – pötyögött tovább – próbálok egy másik műholdat befogni, de mintha mind eltűnt volna…
És ekkor a busz környékén felordítottak a légvédelmi szirénák.

- Bones?
- Figyelek, mondhatod.
- Komolyan hiszel benne, hogy apa értünk jön?
- Parker, azt hittem ezt már megbeszéltük egyszer.
- Tudom, tudom, de mi tart eddig?
Ezt a kérdést már a nő is feltette magának egy párszor az elmúlt órákban. Booth nem jön, pedig itt a fia. Mi történhetett a többiekkel és vele, hogy nem talált még rájuk, hiszen az eget is megmozgatná, ha ő veszélybe kerül, főleg akkor, ha a fia is itt van vele.
- Nem tudom a választ a kérdésedre.
- Már megint ezt csinálod.
- Mit?
- Hát ezt! Tudom, hogy van rá válaszod, csak nem akarsz megijeszteni vele, igaz?
- Parker! Elég kérlek, ne gondolj ilyenekre! Apukád értünk jön, semmi sem tudja megállítani, ha rólad van szó.
A kisfiú hirtelen ugrott talpra a sötétben, mint akit áramütés ért.
- És ha azért nem jön, mert nem is tudja, hogy elraboltak minket, vagy azért mert…
- Mert?
-… mert meghalt? - ejtette ki a szavakat nagy nehezen a fiú, miközben a könnyek ismét szántani kezdték arca puha bársonyát.
Bones érezte, ahogy a jeges hideg fuvallat lassan megérinti és körülöleli a szívét. Lehet, hogy a férfi, akit mindketten ennyire várnak sose fog értük jönni?

Mortem a kamera képeit figyelte, ahogy egymás után tűnnek el rajta a megadott célpontok körvonalai.
- Már nem sok van hátra! - mondogatta magában.
A telefon után nyúlt és tárcsázott.
- Én vagyok! - szólt bele miután a túloldalon felvették. - Elintézted, amit kértem?
- Igen, megvan.
- Kitűnő! Két óra és a világ végre megfizet a lányodért.
- Köszönöm fiam. És mi lesz az ügynökkel?
- Pontosan úgy fog szenvedni, mint ahogy te szenvedtél. Elveszem tőle azt, ami a legdrágább neki… - sorolta Mortem kategorikusan a terv következő fázisát, majd letette a telefont és újratárcsázott.
- Én vagyok! Ideje a nőt különzárni a kölyöktől.
- Értettem uram.
- Behoztátok a háztól, amit kértem?
- Nem uram.
- Hogy mondod?
- Sajnálom uram, de sehol sem találtuk a keresett tárgyat. Úgy gondolom vagy elvitték magukkal, vagy megsemmisült.
- Neked meg ki engedte meg, hogy gondolkodj? Pláne, hogy helyettem? Azt hittem világosan beszéltem! Hozzátok el nekem! Ha kell, kiásod a föld alól is, megértetted?
- Értettem uram, és sajnálom, hogy…
Mortem lecsapta a telefont.

- Dr. Saroyan!
- Igen?
- Azt hiszem találtam valami fontosat.
- Hadd nézzem. – indult el Cam a másik korboncnoki asztal irányába.
- Valóban Mr. Fisher. Ez különös és szokatlan sérülés valaki olyan esetében, akit a robbanás ölt meg. Azt hiszem az lesz a legjobb, ha erről szólunk a többieknek is.
Cam sebesen tárcsázott, de a vonal nem kapcsolt. Se búgás, se semmi. Cam újra tárcsázott miközben Wendell mellé lépett.
- Baj van?
- Azt hiszem igen. A telefon süket.
- Hogy? De Zack azt mondta ezek a műholdakon keresztül kommunikálnak, nem?
- De igen. Ezért is furcsállom, hogy…
Cam hangja elhallgatott, ahogy a szirénák bekapcsoltak. Rögtön felismerte a hangot. New Yorkból jött, ott évente gyakorlatoztak a katasztrófavédelmisek. Megragadta a mellette álló férfit és Fisherrel együtt kilökdöste őket a folyósóra. Visszaszaladt, hogy magához vegye a telefont és a zseblámpákat, majd ismét az ajtó felé indult, meg sem állt a folyosó közepén értetlenkedő férfiak mellett, hanem egyenesen a szemben lévő kórterembe rohant. Felkapta a kicsit és a csomagjait, majd a pince felé indult.
- Na, de Dr. Saroyan? Mégis mit csinál?
- Wendell! Maga nem hallja a szirénákat?
- De igen! Ez tűzriadó.
- Téved! Ezek légvédelmi szirénák és mivel most nincs időm vitatkozni magukkal, ezért utasítom mindkettőjüket, hogy kövessenek. – mindkét férfi tapasztalta már, hogy milyen az amikor Cam ideges, de attól a fajta rémülettől, mely most a hangjából kicsengett hamar ráeszméltek, hogy a legokosabban akkor cselekszenek, ha most szó nélkül követik a nőt.

A sikoltás abbamaradt, majd ismét rázendített. Mindannyian felismerték a hangját.
- Ezek ugye nem…
- De igen! – vágta félbe Rebecca mondatát a speciális.
- És akkor most?
- Padlógáz!
- De mégis merre Booth? – kiáltott a sofőrülésbe pattanó férfi után Zack.
- Még nem tudom, de most azonnal indulunk! Mindenki üljön a földre és kapaszkodjon! – adta ki a parancsot mielőtt indított és a gázba taposott volna.
- Booth! – kiáltott egyet Jack, miközben a száguldó buszban imbolyogva kerülgette a többieket, hogy előrejusson a sofőrfülkéig – Van egy ötletem.
- Ki vele!
- Vedd az irányt a Potomac felé, egyenesen a George Mason hídhoz.
- Hodgins! Ugye nem oda akarsz menni ahova gondolom? – kapta fel a fejét a mondatra Max.
- De! Pontosan oda! – kiáltotta vissza a férfi elszántsággal a hangjában.
- Mégis mit forgatsz a fejedben drágám?
- Az egyetlen helyet, amelyet nem lehet lerombolni, mert 36 emelet mélyen a föld alatt van olyan védelemmel ellátva, amiről mi csak álmodunk, és biztos vagyok benne, hogy most is működnek a kommunikációs eszközei.
- Vagyis? – lett kissé feszült a válasz hallatán Angela hangja.
- A Pentagon! – válaszolta meg a kérdést végül Booth. – Irány a Pentagon.

Sp.T.T.D.O.

Súgó 7 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2012.04.01. 19:08 hullaviasz Abszolút lehengerlő ez a történet, egyszerűen imádom!! Mindig azt hiszem, izgalmasabb már nem lehet, de te mindig rácáfolsz. KK! de minél előbb, mert különben eltűnnek a körmeim!

2012.03.31. 20:25 Sophie Ez a ficc és ez a stílus konkrétan hiányzik amikor nincs új rész... Nagyon tetszik, még mindig utánozhatatlan, és egyre izgalmasabb. És ezek a lebilincselő összeesküvések, az újabb és újabb agyhúzós befejezések és a bensőséges beszélgetések Bones és Parker között... <-- Erre nem tudok elég tapsolós smiley-t írni, úgyhogy inkább írok olyat, hogy: KK