|
PÜT: "... És egy tánc."/4.
Külön köszönet Olvasónak!!!!! ;)
„Hölgyeim és Uraim! Kérem, foglalja el mindenki a helyét és kapcsolják be a biztonsági öveiket! Hamarosan megkezdjük a felszállást!”
El sem hiszem, hogy itt vagyok! Nem is tudom, hogy sikerülhetett mindez! Bíztam benne, de álmaimban sem mertem volna remélni, hogy be is következik.... A valószínűsége, hogy Andrew megmondja, hol találom meg Bootht, nagyon kicsi volt... Mégis sikerült! Igaz, hogy nem ment könnyen, mert olyan módszerekhez kellett folyamodnom, amit nem igazán vélek etikusnak.... de „a cél szentesíti az eszközt”. - Ugyanis a közös ebédek, vacsorák alkalmával olyan információkat is elárult magáról Hacker amik, ha nyilvánosságra jutnak nem biztos, hogy jó hatással lennének az FBI-os előmenetelére. És mivel először semmit sem sikerült kiderítenie társáról Bonesnak más módszerekhez folyamodott. – Muszáj volt megzsarolnom, bár egy kicsit lelkiismeret furdalásom van miatta, de megérte! Ha meg sem próbáltam volna, most nem ülhetnék itt, útban Booth felé... Még akkor is, ha esetleg ennek súlyos következményei lesznek. Vajon könnyen rátalálok? Remélem semmi baja! Bár már csak ott lennék! Beleőrülök ebbe a várakozásba és a kételyekbe, hogy vajon mi lehet vele?!....
Ahogy ezek a gondolatok cikáztak az agyában, lassan a gép a levegőbe emelkedett és lassan elhagyta Washingtont...Az ég borongós volt, de ahogy a felhők fölé emelkedtek minden más volt... a hófehér felhők felett nem lehetett mást látni, csak a gyönyörű tiszta, kék égboltot és a szikrázó napsütést. Brennant teljesen magával ragadta a látvány, mintha teljesen azonosult volna vele. A lelkében dúló viharok lecsendesülni látszódtak, lassan kezdett megnyugodni... Bár a hely, ahova készült nem éppen a nyugalmáról volt híres. Igaz a veszély szinte az élete részévé vált az utóbbi években, ez mégis komolyabb dolog azért, mint egy gyilkost elkapni. De mindez nem számított, mert Booth ott lesz. Ez olyan nyugalommal töltötte el, hogy mély álomba merült. Nem is volt meglepő az elmúlt hetekre visszatekintve. Hiszen alig aludt, alig evett, csak folyton-folyvást dolgozott, hogy minél kevésbé érezze társa hiányát. Ami ahhoz vezetett, hogy teljesen kimerült, bár ezt a világ kincséért sem vallotta volna be a barátainak.
Olyan kimerült volt, hogy az egész repülőutat végigaludta. A légi utaskísérő hangjára riadt fel:
„Hamarosan megérkezünk Kabulba. Kérem, foglalja el mindenki a helyét és csatolják be öveiket! Rövidesen megkezdjük a leszállást.”
Jézusom! Átaludtam az egész utat?? Tényleg jó fáradt lehettem már. – gyorsan bekapcsolta a biztonsági övét - Már csak pár óra és láthatom Bootht, feltéve, ha találok valakit, aki segít eljutni hozzá. Remélem, amit Andrew adott telefonszámot a segítségemre lesz.
A következő pillanatban egy huppanás kíséretében a gép földet ért. Bones a többi utassal együtt leszállt, majd végighaladtak az ilyenkor szokásos procedúrákon. Gyorsan keresett egy telefonfülkét, majd tárcsázta a Hackertől kapott számot:
- Halló! Benham Kanzai? – szólt bele Brennan.
- Ki kérdezi?
- Dr. Temperance Brennan. Van egy közös ismerősünk, Andrew Hacker, tőle kaptam meg a számát. Azt mondta, hogy maga tud nekem segíteni.
- Az attól függ, miről van szó! Hol van most?
- A repülőtéren.
- Maradjon ott! Hamarosan ott leszek!
- Várjon! Honnan ismerem fel?
- Amiatt ne aggódjon! Én meg fogom ismerni Önt! – válaszolta Kanzai és letette a telefont.
Brennan leült egy padra és várt...
- Dr. Brennan?
A nő felnézett, és egy harmincas éveiben járó férfit pillantott meg a népcsoportra jellemző jegyekkel. A ruházata alapján viszont inkább amerikainak volt mondható.
- Igen. Ön Benham Kanzai?
- Szolgálatára! Jöjjön velem, majd a kocsiban beszélünk. – mondta a férfi. Majd elhagyták a repülőtér épületét, beszálltak Kanzai terepjárójába és elindultak.
- Miben is kellene tudnom segíteni Önnek asszonyom?
- Eljutni egy katonai bázisra – jött a válasz.
- És név szerint melyikről is lenne szó?
- Az Ambadarrehire.
- Maga meg van őrülve??? – kelt ki magából a férfi – Az most a legveszélyesebb terület! Kész öngyilkosság odamenni!
- Bármennyit kész vagyok kifizetni, ha eljuttat oda. Életbevágóan fontos lenne! – lett egyre elszántabb Bones.
- „Életbevágóan” azt elhiszem hölgyem. Már ha egyáltalán élve eljutnánk odáig. Nem tudom, mi lehet olyan fontos, hogy egy háborús övezetbe akar bejutni.
- A társam van ott! Muszáj őt megtalálnom! Kérem, segítsen! – fogta kérlelőre Bones.
A szemében egyszerre tükröződött a remény, a szerelem, a fájdalom és a kétségbeesés. Könnyektől elhomályosított szemekkel várta a férfi válaszát.
- Ne csinálja ezt velem, kérem! Ne nézzen így rám! Rendben segítek! – mondta megadva magát a férfi. Majd csendben, csak úgy magának még hozzá tette – Még hogy a „társa”.....
Kanzai hazahajtott, összeszedett egy-két dolgot, amire szükségük lehet az úton. Néhány ruhát, élelmet, vizet és fegyvereket is, hogy megvédhessék magukat, ha arra kerülne a sor.
Ez egy öngyilkos akció! Nem is értem miért vállaltam el! De hát ki tudna ellenállni azoknak a szemeknek! Meg persze Hackernek is tartozom ezzel a szívességgel.
Ezek jártak Kanzai fejében, ahogy pakolászott, majd elindultak az autóhoz és elindultak Ambadarreh felé. Ahonnan talán vissza sem térnek.
De Bones szeme előtt nem ez lebegett, csak az, hogy hamarosan találkozhat Boothszal, hogy újra megölelheti hosszú idő után. Az sem érdekelte, hogy ezért miken kell keresztülmennie, bármilyen áldozatot meghozott volna érte, csak hogy újra láthassa a társát. Még ha a halállal kell is szembenéznie miatta. Hisz Booth is ezt teszi nap, mint nap...az életét kockáztatja másokért....ahogy tette ezt érte is Washingtonban....
Úton az ambadarrehi katonai bázisra
- Mesélne nekem a titokzatos társáról, aki miatt ennyi veszélyen kell keresztülmennünk? Miért olyan különleges Ő? Milyen értelemben társak? – zúdította kérdéseit Bonesra a férfi.
- Nem hinném, hogy ez Önre tartozna.
- Ebben igaza van! De ha kockáztatnom kell az életem valaki miatt, azt hittem ennyit legalább elárul róla.
- Sajnálom! Nem vagyok jó az emberi kapcsolatok terén. Jobban értek a csontokhoz, ugyanis antropológus vagyok. Booth, a társam pedig FBI ügynök. Együtt dolgoztunk már öt éve. Olyan gyilkossági ügyeket oldottunk meg, ahol az áldozatokból már szinte csak a csontok maradtak meg. De nemrég titkos bevetésre küldték és azóta semmit sem tudok róla....Ezért kell őt megtalálnom.
- Áhh, értem! De ugye maguk nem csak munkatársak voltak, igaz?
- Ezt meg honnan veszi?
- Elég csak magára nézni! Lerí Önről, hogy többet érez iránta, mint egy szimpla munkatárs iránt.
- Nem tudom, ezt hogy érti, de ha nem haragszik meg, akkor nem egy vadidegennel vitatnám meg a magánéletem!
- Jó, rendben! Látom ez a téma érzékenyen érinti.
- Inkább meséljen arról, hogy honnan ismeri Andrewt? – váltott témát Bones.
- Beszéljünk inkább rólam, igaz? Hát legyen! Jó pár éve ismertem meg. Cserediák voltam Washingtonban. Szinte még gyerek voltam, befolyásolható és csatlakoztam egy titkos csoporthoz, akikről később derült ki, hogy terrorista csoport. Mikor erre rájöttem, nem tudtam mit tehetnék. Ha megtudták volna, hogy ki akarok lépni, biztos megöltek volna. Így maradtam, de felkerestem az FBI-t, hátha a segítségükkel megakadályozhatjuk a támadásokat és ezzel emberek millióit mentethetnénk meg. Ekkor találkoztam Andrewval, akkor még csak FBI ügynök volt, nem úgy, mint most....igazgatóhelyettes – mosolyodott el magában – ő volt úgymond a „társam” az akcióban, ami sikerült is szerencsére. Az együttműködésemnek és Hackernek köszönhetően engem felmentettek a vádak alól, de az országot el kellett hagynom. Röviden ennyi az én történetem.
- Köszönöm, hogy elmesélte. Igazán büszke lehet magára, hogy ennyi ember életét mentette meg.
- Büszke csak akkor lennék, ha be sem léptem volna a csoportba, bár talán akkor az a sok ember mind halott lenne....
- Na látja! „Minden rosszban van valami jó!” Legalább is Booth biztos ezt mondaná... – sütötte le a szemét Brennan.
Kanzai látta a nő szemeiben a szomorúságot, így jobbnak látta, ha most egy ideig csendben marad.
Hosszú percek teltek el, talán már egy óra is...Egyszer csak gépfegyverek ropogása törte meg a csendet.
- Azt hiszem közel járhatunk. Jobb lesz, ha lehúzza a fejét! – figyelmeztette a doktor nőt.
Egyelőre nem látták, hogy honnan és hová lőnek, csak a fegyverek zaját hallották. De ahogy haladtak tovább egyre közelebbről hallatszódtak a lövések. Kanzai előkészítette a fegyverét, Bones kezébe is adott egyet.
- Remélem, tudja használni! Mert hamarosan szüksége lesz rá!
- Úgy nézek ki, mint aki nem tudja? – kérdezett vissza vádlón Brennan.
- Bocs a téves feltételezésért! Csak mivel antropológus, úgy gondoltam....ááá, mindegy hagyjuk!
- Szerintem is!
Ezután az események gyorsan pörögtek. A lövések most már nem hogy közel voltak, de pontosan az autójukat, vagyis őket célozták. Több lövés is eltalálta a terepjárójukat. Kanzai és Bones is tüzet nyitott, bár nem igazán látták a fegyvereseket.
- Figyelje az utat, majd én fedezem! – kiabálta Brennan – Áúú! - jajjdult fel a következő pillanatban.
- Mi történt? Eltalálták?
- Nem, azt hiszem nem, csak súrolt a golyó! Semmi baj jól vagyok! – majd tovább tüzelt.
Kanzai, amennyire csak tudta nyomta a gázpedált, így gyorsan elhagyták a fegyvereseket és nem lőttek már rájuk. Kicsit megnyugodtak. Brennan is jobban szemügyre vette a sebét, szerencsére jól látta már elsőre is, hogy csak súrolta a lövedék.
- Jól van?
- Igen, minden rendben! Nem vészes.
- A kesztyűtartóban talál kötszert, hogy ellássa a sebét.
- Azt hiszem inkább figyelem az utat én is. Majd ha a bázisra értünk bekötözöm.
A következő percek ismét csendben teltek. Mindketten az utat és a tájat kémlelték, mikor kezdenek el tüzelni rájuk ismét. Szerencsére ez nem következett be. Körülbelül fél óra múlva megpillantották a távolban a bázis sátrait. Mindkettőjük szeme felcsillant és meg is könnyebbültek, hogy most már talán biztonságban lesznek. Ahogy közeledtek, egyre kivehetőbbek voltak a zöld sátrak és a katonai terepjárók hada. Mindenhol fegyveres katonák. De szerencsére amerikaiak.
Végre odaértek a kapunak nevezett sorompószerűséghez, ahol két fegyveres tiszt állt:
- Kik maguk és mit keresnek itt?
- Dr. Temperance Brennan vagyok. Washingtonból. Seeley Bootht keresem.
- A főtörzsőrmester nem szólt, hogy látogatókat várna. Milyen ügyben vannak itt?
Bonesnak hatalmas kő esett le a szívéről, ahogy ezeket hallotta. Most már biztos volt benne, hogy jó helyen járnak és hogy Boothnak semmi baja.
- Kérem, csak szóljon neki, hogy Bones van itt.
A tiszt tárcsázott:
- Uram, két civil vár önre a kapunál. Az egyikőjük egy nő. Azt mondja, hogy ő valamilyen Bones....Értettem uram! – azzal letette a kagylót és a következő pillanatban már nyílt is a sorompó – Booth főtörzsőrmester várja Önöket.
- Köszönjük! – azzal Kanzai behajtott.
- Köszönöm, hogy segített! – mondta Bones.
- Nincs mit! Máskor is! Bár azért sűrűn ne tervezzen ilyen kirándulásokat! – próbálta elviccelni a dolgot.
De a nő már nem figyelt rá. A távolból meglátta társa alakját, ahogy gyors léptekkel közelít feléjük.
- Álljon meg, kiszállok!
- Ahogy parancsolja! Pedig úgy szerettem volna első sorból nézni a happy end-et! Na azért így sem lesz rossz szerintem. – megállt.
Bones abban a pillanatban kiugrott az autóból és rohant Booth felé.
Megállt az élet a tábornak ezen a részén. Kanzai és az összes katona csak állt és figyelt mi történik...
Már csak pár méter volt hátra, de mégis mintha ezt a kis távolságot is órákba telne megtenniük. Majd végre elérték egymást...Bones könnyes szemekkel borult a szeretett férfi nyakába, aki megszólalni sem tudott a meglepetéstől és a meghatódottságtól. Csak ölelte, szorította magához az ő Bonesát, ahogy csak tudta.
Hosszú percek teltek el így, a nézőközönség lélegzetvisszafojtva szemlélte az eseményeket.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok és hogy sikerült idáig eljutnod? – engedett az ölelésen egy kicsit Booth, de csak annyira, hogy lássa a nő arcát. Ekkor vette észre, hogy megsebesült – Jézusom, Bones te vérzel!
- Semmi baj Booth, csak súrolt a golyó. És nem lényeg, hogy jutottam el ide, csak az hogy itt vagyok és újra láthatlak. Amikor a leveled olvastam, azt hittem soha többé nem hallok felőled. De nem adtam fel! Megpróbáltam mindent és sikerült! Végre megtaláltalak!
- Nem lett volna szabad idejönnöd! Meg is halhattál volna!
- Tudom, de társak vagyunk! És a társak meg is halnának egymásért! – nézett könnyes szemmel Boothra.
Booth teljesen elveszett a gyönyörű szemekben. Még most sem tudta, hogy sikerült idáig eljutnia Bonesnak, és hogy milyen veszélyekkel nézett szembe érte. De valószínűleg jobb is, ha nem tud mindent. Kimondhatatlanul boldog volt, hogy eljött hozzá. És nem is foglalkozott most már mással. Csak nézte a gyönyörű kék szempárt...Majd gyengéden megcsókolta társát. Úgy, hogy abban benne volt minden...az elmaradt búcsú, félelem, fájdalom, vágyódás, remény, boldogság és szerelem. Nem akarták, hogy ez véget érjen. Féltek, ha kinyitják a szemüket mindez szertefoszlik. Egyre szorosabban ölelték egymást, csókjuk egyre szenvedélyesebb lett, már szinte levegőt sem kaptak....
- Ugye nem hagysz többé magamra? – szakította meg a pillanatot Bones – Megígéred?
- Soha többé! Megígértem neked, nem igaz? Tudom, hogy ezt az elmúlt jó pár hétben ténylegesen nem tudtam teljesíteni, de lélekben mindig veled voltam! Ha vége lesz ennek a küldetésnek, soha nem hagylak magadra többet! Megígérem! Mindig melletted leszek Bones! Örökre!
Egy telefoncsörgés zavarta meg őket. Mindketten keresgélni kezdtek a zsebükben, de rá kellett jönniük, hogy egyikőjük mobilja sem csörög.
Próbálta Bones beazonosítani, hogy honnan jöhet a hang, ami csak egyre erősödött, de nem találta a hang forrását....Már azt érezte, hogy szétrobban a feje az egyre hangosodó zajtól. Lehunyta a szemét és próbált koncentrálni, mi történhet velük...Majd ismét kinyitotta a szemét és kezdett megvilágosodni minden.....meglátta a zaj forrását...az ébresztőórája volt...az ágyban feküdt, a lakásán...minden csak álom volt.....
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
nagyonnagyonnagyon várom a folytatást!!!!! :) 
