|
PÜT: "... És egy tánc."/7.
.....A nevem...... Seeley Booth főtörzsőrmester.......
- Az őrmester majd körbevezeti önöket a táboron és megmutatja a sátraikat. Mindenki foglalja el a helyét és holnap reggel 5-kor találkozunk ugyanitt. – utasította őket.
- Igenis Uram! – jött a csoportos válasz, tisztelgés kíséretében.
Booth visszavonult a sátrába....
Egy újabb kis csapat.... Az előzőből is csak páran maradtak a harc során.... És az a sok huszonéves újonc... .Olyan kiváló katonák voltak, mégis meghaltak... Pedig annyira figyelt rájuk, mintha a saját fiai lettek volna, és így sem élte túl mindenki....
Ahogy ezek a gondolatok jártak a fejében, dögcédulákat szorongatott. Szám szerint hetet. Sorra idézte fel a neveiket:
Brain Smith őrmester
William Nelson tizedes
John Taylor tizedes
Charley Barnes tizedes
David Hayes közlegény
Gary James közlegény
Jack Henderson közlegény
Az ő csapatának a tagjai voltak, felelősséggel tartozott értük. És most már csak annyit tehet, hogy a holttestüket vagy, ami maradt belőlük elküldi a családjuknak egy részvétnyilvánító levél kíséretében.... Még élniük kellett volna... előttük volt az egész élet... Vártak rájuk odahaza... a gyerekeik, a feleségeik, a barátnőik, a szüleik....
Majd eltette a dögcédulákat és elővett a fiókja mélyéről két gondosan elrejtett képet. Az egyiken Parker volt, a másik tulajdonképp nem is csak egy kép, hanem újságcikk is volt egyben, Bonesról és róla. Egy kettős gyilkosság megoldása kapcsán. A jól megérdemelt kávéjukat fogyasztották boldogan a képen. Ezt a két dolgot sikerült magával vinnie a szeretteiről és az emlékeket.
A Parkerrel töltött hétvégéket, kirándulásokat az állatkertbe, vidámparkba... .amikor megtalálta egy gyilkosság áldozatának az ujja egy darabját.... vagy amikor medence partyt rendeztek Bonesnál ők hárman... nem is egyszer... – mosolyodott el egy kicsit - ....Bones... a közös ügyeik... ők ketten... vajon mi lehet vele?? ... ő a racionalizmusával biztos jobban viseli azt, hogy távol vannak egymástól.... Annyira hiányoznak... – homályosodott el a tekintete a könnytől.
Valaki halkan a nevén szólította. A hang a sátor bejárata felől érkezett. Gyorsan visszarejtette a képeket a fiókjába... majd erőt vett magán, hogy elrejtse az előbbi elérzékenyülését.
- Igen?
- Elnézést, uram! Tudom, hogy késő van, de az egyik tizedes szeretne önnel beszélni.
- És mit akar? Mindent elmondtam, amit tudniuk kell. – mondta közönyösen.
- Nem árulta el. Azt mondta, hogy a neve Carter tizedes és, hogy ön ismeri őt. – mondta a parancsnok.
A Washingtoni Bázis, vele vitettem el a levelem Bonesnak – csillant fel a szeme.
- Engedje be és hagyjon magunkra! – jött a válasz.
- Igenis, uram!
Booth mikor meglátta a sátrában álló tizedest boldog volt, de boldogsága gyorsan át is fordult aggódásba. Szeretett volna újra találkozni Carterrel, de nem ilyen körülmények közt, mikor az életüket kell kockáztatniuk.
- Nem is vettem észre, hogy maga is itt van! – fogott vele kezet Booth – Örülök, hogy újra találkozunk, bár nem gondoltam, hogy itt kerül erre sor.
- Megtiszteltetés, hogy az Ön csapatában szolgálhatok Uram! Nem is mertem remélni, hogy ez bekövetkezhet egyszer. – hálálkodott Carter.
- Ez nem megtiszteltetés Carter... – mondta szomorúan Booth - ...gondolom sejti miért volt szükség az új csapatra...Az élete a tét...
- Tisztában vagyok vele, Uram! De még, ha így is van... örülök, hogy minderre az Ön parancsnoksága alatt kerül sor. Tudom, hogy a legjobb csapatban leszek.
- Igen, a legjobban, ami azzal jár, hogy a legveszélyesebb bevetéseket kapjuk. – válaszolta Booth.
- Ne vegye tolakodásnak Uram, de nagyon letörtnek tűnik.
- Hát igen, még jó, hogy nem a színészi pályát választottam. Nem szabadna így látnia. Csak tudja az a sok halál..... – merengett el Booth - ...de hagyjuk is inkább, jó?
- Rendben. – egyezett bele Carter – Jajj, majd elfelejtettem miért is kerestem fel személyesen Uram.
- Nem sikerült eljuttatnia a levelet Dr. Brennannek? – vágott a szavába.
- Nem, dehogy! Vagyis, igen sikerült! De nem vártam meg, hogy elolvassa, nem akartam zavarni... eléggé sokkolta szerintem az is, hogy egy katonai egyenruhás kézbesíti az Ön levelét....
- Értem. – mondta kissé csalódottam Booth. Azt hitte, valamit megtud majd Bonesról.
- De nem is ez a lényeg, Uram. – mondta sejtelmesen Carter.
- Hát akkor mi, tizedes? Ne játsszon már az idegeimmel! – lett egyre ingerültebb Booth.
- Úgy egy hónapja, arra mentem haza, hogy Dr. Brennan a nappalinkban beszélget az édesanyámmal. Nem tudom hogy, de kiderítette, hogy hol lakom....
- Ez az én Bonesom! – mosolygott végre egy kicsit.
- ... Ön felől szeretett volna érdeklődni, de sajnos nem tudtam segíteni....
- És mi van vele? Hogy van? Miről beszéltek még?
- Tulajdonképpen másról nem igazán volt szó. Jól nézett ki, bár egy kicsit fáradtnak tűnt.... – habozott egy ideig, hogy beszéljen-e a rosszullétről, de jobbnak látta, ha ezt a részt kihagyja - .... és nagyon hiányzik neki Ön, ahogy láttam! – majd elkezdett keresgélni a zsebében. - ....
Boothnak kikerekedtek a szemei, nem tudta elképzelni, hogy mit akarhat elővenni Carter....
- .... és megkért, ha megtudom, hogy hol van, akkor ezt juttassam el Önnek. – nyújtotta oda Bones levelét - Kicsit viseltes már a boríték, ne haragudjon de, azóta folyamatosan magamnál tartom.
Booth alig tudott szóhoz jutni. Szavakkal le sem lehetett írni azt, amit érzett. Végre ilyen hosszú idő után újra hall majd róla! Még ha nem is láthatja Bonest, de olvashatja a sorait, amit csak neki írt. Boldogság járta át a szívét...
- Köszönöm, Carter tizedes! Nem is tudja mennyire hálás vagyok!
- Nincs miért, Uram! Most magára is hagynám a levelével! – mosolyodott el Carter, majd lelépett – Jó éjt, Uram!
De választ már nem kapott. Booth már egy másik világban, egy másik dimenzióban járt. Nem létezett már a tábor, a harc, a sok halál...legalább is egy kis időre. Leült az asztalához és nézte a borítékot.
„Seeley Boothnak”
Csak ennyi volt rajta, de ez volt minden, mert az írás Bonesé volt. Pár percig még szemezett vele, majd lassan elkezdte felbontani....
„Booth!
Bár bestseller író vagyok, most még sem igazán tudom, hogy mit is írhatnék. Tudod nagyon jól, hogy a csontokhoz sokkal jobban értek, mint az emberi kapcsolatokhoz. Azt sem tudom, hogy eljut-e egyáltalán a levelem hozzád, csak remélni merem!
Perottat jelölték ki a helyedre, aminek nem igazán örülök, bár senkinek sem örültem volna. Tudod, már mondtam neked, hogy rajtad kívül nem akarok senki mást társamnak. Nem is járok se terepre, se a kihallgatásokra, csak a tetthelyszínre. Kizárólag a csontokkal foglalkozok, semmi mással. Ha nincs ügyünk, akkor a „Pokol Tornácán” vagyok, ahogy Angela nevezi, és ismeretlen csontokat katalogizálok. A többiek szerint sokat dolgozom, de én nem így fogalmaznék. Folyton csak aggodalmaskodnak, teljesen fölöslegesen. Jól vagyok. Bár be kell, hogy valljam, hogy elég nehezen tudom feldolgozni a hiányodat. Nem igazán értem, hogy miért, mikor már ennél több időt is töltöttünk egymástól távol. Ez most mégis más és semmi racionális magyarázatot nem találtam rá. Te biztos erre is tudnál valami frappáns választ. De az, hogy több mint egy hónapja nem tudok rólad semmit, se azt hogy hol vagy, se azt hogy mikor jössz vissza, abba lassan beleőrülök.
Azt ígérted mindig mellettem leszel! Remélem így lesz.... és nem fog „bármi” történni...
Szeretlek!
Bones
Ui.: Megkaptam a képeket az osztálytalálkozóról. A két nekem legkedvesebbet mellékelem neked is!
Booth kivette a borítékból a két fényképet...
Az elsőn pózoltak, Booth Brennan háta mögött állt, úgy karolta át őt, arcuk összeért. Valóban úgy festettek, mint az igazi házasok, nagyon boldognak tűntek.... és nem csak annak tűntek, hanem azok is voltak.
A második kép... ahogy Booth meglátta... eddig sem nagyon tudta kordában tartani az érzéseit... Már a levelet is alig látta elolvasni a visszafojtott könnyei miatt... De ez a kép megörökítette azt a pillanatot, amivel a kettejük igazi kapcsolata elkezdődött... a csók.... Booth-t megrohamozták az emlékek, szíve összeszorult....feltörő érzelmeit nem tudta tovább palástolni....
A másik világ megszűnt. Újra a valóságban volt, Afganisztánban, egy katonai táborban. Távol a fiától és a legfontosabb nőtől az életében. Csak ült az asztalánál, egyedül a gyötrő fájdalommal, amit a hiányuk miatt érzett...
* * *
Washington
Egy újabb szörnyű reggel. Hetek óta egyre rosszabb.
Még ha végig is alszom az éjszakát, akkor is úgy ébredek, mint akit összevertek, alig bírnak el a lábaim, minden izületem fáj. Fáradt is vagyok. És egyre szörnyűbben nézek ki. – állapította meg Brennan, ahogy a tükörbe nézett. Elkezdte jobban szemügyre venni magát, megtapogatta az arcát, nyakát – Hát ez egyre jobb, sorra meg vannak duzzadva a nyirokcsomóim, az elülső, hátulsó nyaki, a submandibularis és a garat mögötti nyirokcsomó is. Talán tényleg el kellene mennem most már orvoshoz.
Jefferson Intézet
- Szia Édesem!! Nem is láttalak még ma! Merre voltál?
- Szia Angela! Kicsit később jöttem be, volt egy kis elintéznivalóm, azóta meg itt gépelem az ügy részleteit.
- Mit szólnál, ha elmennénk együtt ebédelni, ha végeztél?
- Nem igazán vagyok éhes Angela, meg beszélgetőpartnernek sem lennék most a legmegfelelőbb.
- Nem is kell beszélgetned! Elég, ha meghallgatsz! Muszáj elmesélnem valamit! – győzködte Bonest.
- Szerintem ez is csak olyan figyelemelterelés, hogy ne dolgozzak folyamatosan és kimozdíts az intézet falai közül.
- Valóban sokat aggódtunk érted az utóbbi időben, de azért nem csak rólad szól minden Édesem! Néha azért észrevehetnéd, hogy másokkal is történnek rossz vagy akár jó dolgok is! Most tényleg magamról szeretnék beszélni, és mivel te vagy a legjobb barátnőm, illő lenne, ha néha téged is érdekelne, hogy velem mi van, nem csak fordítva. Annak ellenére, hogy tudom, hogy nem vagy egy egyszerű eset.
Brennan elszégyellte magát. Tudta, hogy Angelanak igaza van. Mióta Booth elment, tényleg nem is foglalkozott semmivel és senkivel a csontjain és magán kívül, még a legjobb barátnőjével sem.
- Sajnálom Ange! Igazad van! Ne haragudj! – nézett bocsánatkérően rá – Tíz perc és végzek, utána mehetünk! Rendben?
- Naná! Már alig várom! Addig az irodámban leszek. – és már ott sem volt.
Royal Diner
- Képzeld Édesem! A múltkor mikor a Honatyákban voltunk, tudod, mikor te is ott voltál. Akkor Hodgins hazakísért. – mesélte izgatottan Angela.
- Ebben semmi különös nincs Ange, történt már meg máskor is. Ez volt az, amit muszáj volt elmesélned?
- Ne légy már ilyen! Várd ki a végét! De valahogy nem hazafelé vettük az irányt és a végén ott kötöttünk ki, ahova először vitt randizni. Felidéztük mi volt régen, és hogy mit rontottunk el. Ahogy elfutottunk a problémák elől...
- Angela ezt te is nagyon jól tudod, hogy lehetetlen! – szakította félbe Brennan.
- Csak képletesen értettem az „elfutást” Édesem. Végül is menekülni csak én menekültem, Hodgins csak abban hibázott, hogy nem állított meg.
- És ezután mi történt?
- Hát csak hintáztunk.... és hintáztunk.... és..... egyszer csak azt vettük észre, hogy valahogy egymásba gabalyodtunk.... – mosolyodott el Angela – ami, azóta is tart. Olyannyira, hogy megbeszéltük, amilyen hamar csak lehet, összeházasodunk.
- Ange, ez nagyszerű! Gratulálok! – ölelte meg barátnőjét Bones.
- Köszönöm! – mondta, majd gyorsan ki is bontakozott az ölelésből – Édesem, te tűz forró vagy! Jól érzed magad?
- Semmi bajom Angela! Csak egy kis influenza. Tudtam, hogy nagyon aggódnál, azért nem szóltam róla. – füllentett.
- Be sem kellett volna jönnöd dolgozni, hanem ágyban kellett volna maradnod! Máris szólok Camnek, hogy hazaviszlek és ma már nem mész be az intézetbe!
- Erre semmi szükség! Vesz...
- De pont erre van szükség! Úgyhogy máris indulunk hozzád! – Angela hajthatatlan volt.
Brennan lakása
Bones nagy nehezen rávette Angelat, hogy menjen haza nyugodtan, nem kell őriznie őt. Vett be lázcsillapítót, készített magának egy forró teát abból, amit Gladystől kapott, majd ahelyett, hogy ágyba bújt volna, inkább maga elé vette a gépét és el kezdett keresgélni. Összeszedte, hogy milyen tüneteket is produkált az utóbbi hetekben:
Szédülés, fogyás, fejfájás, gyengeség, fáradékonyság, étvágytalanság és a mostani nyirokcsomó duzzanat, izületi fájdalmak, láz.
A keresgélésnek meglett az eredménye. Fogta a telefonját és tárcsázott:
- Dr. O’Neal?... Tudna holnap reggel fogadni?.... Köszönöm! Akkor holnap! Viszlát! – köszönt el.
* * *
Másnap reggel Washington Hospital Center
Bonesnak reggel 8-ra volt időpontja, de több mint negyed órával hamarabb érkezett meg. Leült az egyik fotelba és várt,... türelmetlenül,... csak a rendelő ajtaját figyelte...
Dr. Walter O’Neal
Onkológus Professzor
Corrected by Olvasó
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Volt egy pont, ahol szó szerint kirobbant belőlem a röhögés: .....még jó, hogy nem a színészi pályát választottam......
Mondja ezt egy karakter akit a kedvenc színészem játszik el!!!!! Na, ez az igazi szarkazmus......
Nagyon tetszett.Csak így tovább!!
Másodszorra:na itt jön a "Jááájj!".Mármint kicsit megijedtem Bones miatt.
De remélem nincs túl nagy baja.És persze agyhúzásból is ötös.
Szóval alig várom a folytatást!!
"Valaki halkan a nevén szólította."... szegééény, álmodozásában még azt is hihette, hogy a doki néni az. (bocsi, ezt nem hagyhattam ki)........
Bírom azt az oroszlántszívet akiről te írsz....... van ahonnan hiányolom néha.....
Carter meg külön kedvenc, remélem őt nem likvidálod a veszélyes messzi távolban, bár agyhúzásilag ki tudja?!?!?!?
Részemről pedig ne jóindulatú, hanem inkább semmilyen ne legyen.... végülis Dr B is elveszítheti nagy fáradtságában az ítélőképességét és benézheti a tüneteket és az onkológus szépen megnyugtathatja. hogy nincs baj!!!
Nagyon KK......*szépennéz*