|
Angela: Pokol/15.
- A Pentagon! – válaszolta meg a kérdést végül Booth. – Irány a Pentagon.
Ahogy a busz a Pennsylvania Avenue-n tovasuhant egyre rettenetesebb látvány fogadta utasait. Romok és törmelék mindenhol. Korábban a hatalom jelképeként tisztelt épületek, mint a Capitolium mostanra semmivé váltak a bombák nyomán. A látkép, amely eléjük tárult egy valódi háború nyomait mutatta. E városrésze szó szerint lángokban állt. A levegő, amely a buszba áramlott forró volt és büdös. Az olvadt fém, műanyag és égett emberi hús keserédes bűzét árasztotta. A busz kerekei alatt folyamatosan a törmelékek hada háborúzott a ránehezedő több tonnányi fémmel. Sötétség egyenletes fátylát csupán a lángok körvonalai szaggatták szét néhol, amik szinte ritmusos táncot jártak a légvédelmi szirénák hangjára. A busz részben hangszigetelést nyújtott a zaj ellen, amitől a néma pusztulás csak még rémisztőbb lett utasai számára.
Angela a padlón térdelt, kezeivel a bútorokba kapaszkodva közvetlen az ablak előtt, és a könnyei ködfátyolán át figyelte a tájat. A lángok narancssárga fénye megvilágította sápadt, fáradt arcát, amely visszatükröződött a busz ablakán. Hodgins mögé térdelt és átölelte az asszony derekát, aki reszketett.
- Semmi baja nem lesz. - próbálta megnyugtatni a nőt a szavaival.
- Nem tudhatod biztosan Jack. És ha a kórházat is találat érte?
A férfi arckifejezése határozottabb lett, de csak alig valamivel.
- Tényleg nem tudom. De ha erre gondolnék, megőrülnék, és ezzel most nem segítek senkinek. Remélem, hogy Cam, Wendell és Fisher tudnak vigyázni a fiunkra és, hogy minden rendben lesz.
Angela megölelte a férjét és elsírta magát Jack pedig ringatni kezdte.
A busz másik végében Rebecca is épp az ablak előtt ült a földön fejét épp csak annyira megemelve, hogy kilásson, bár néznivaló nem sok maradt a tájon. Zack mellette ült hátát a busz falának támasztva.
- Azt hiszem a pokol is valahogy ilyen lehet. - ejtette ki a nő megtört hangon a szavakat - Ki képes ennyire gyűlölni és miért?
- Bár tudnám. - a fiú anélkül válaszolt, hogy a szemét kinyitotta volna. Próbált minden eseményt felidézni magában az elmúlt napokból, hátha átsiklott valami fontos felett. Úgy gondolta, míg nem jut működő számítógép közelében akkor lesz a leghasznosabb a csapatnak, ha igyekszik a dolgokat katalogizálni és megérteni magában.
Valahol a kétségbeesés és a fájdalom ködfala mögött a vezetőülésben a speciális is épp gondolkodni próbált és megérteni a dolgokat. Agyában száz és száz kérdés merült fel és járta őrjítően cikázó sámántáncát. - Miért pont ő? Miért rabolta el valaki, aki ekkora pusztításra képes épp az ő fiát és a szerelemét? Mi köze lehet hozzájuk mindennek? Ki ez az ember? Mit akarhat? Hatalmat? Pénzt? Bosszút? Miért nem csinál senki semmit, hogy megállítsa? Lehet, hogy a katonaság ennyire megbénult? Honnan tud ennyit róla? Mi a kapcsolat közöttük? Mikor láthatta arcát? - olyan mélyen merült el a gondolatai között, hogy elfeledkezett arról, hogy lekanyarodjon. Mire feleszmélt már a Fehér Ház mellett hajtottak el.
- Istenem! - sikoltott fel Rebecca, mire mindannyian odanéztek.
A buszban teljes lett a némaság. Döbbent rémület tükröződött az arcokon, ahogy az épület füstölgő és lángoló romjai mellett elhaladtak. Booth olyan erősen szorította meg a kormánykereket, hogy újai elfehéredtek. Mérhetetlen volt a düh, amely éledni látszott elméjében. A látvány melyet felfogni is alig volt képes annyira letaglózta, hogy lába elengedte a gázpedált. A síkoltó sziréna hangja megtöltötte a csönd várótermét. Az idő megfagyott. A jéghideg borzongás mely végignyargalt a lelkükön sosem látott félelemmel öntöttel el mindnyájukat. Másodpercek voltak, csupán míg a lassuló busz elhaladt a néhai épület előtt mégis örökre beléjük égette a látottakat. Ez volt az a pillanat mikor mind megértették ez már nem egy örült bosszújának része többé, ez itt már háború.
Angela erősen megszorította a férje kezét és a szavakat egész halkan, suttogva ejtette ki.
- Szerinted az Elnök…
- Nem! - válaszolta Jack határozottan.
- De ha pont itt volt, akkor…
- Akkor sem! Kevesen tudják, de a fehér ház alatt hat emelet mélyen, vastag acélfalakkal védve egy atombunker van. Az elnököt, ha ugyan itt volt a támadás idején, már akkor ide menekítették mikor a kaszás becsapódott. Hidd el nekem szívem az elnöknek semmi baja sem esett.
A nő váratlanul megfordult és a férfi szemébe nézett
- Szeretlek. - csak ennyit bírt kinyögni mielőtt a könnyek ismét elárasztották az arcát, fejét a férje mellkasába fúrta és halkan sírva fakadt újfent.
Eközben elöl fehéredő újakkal a kormányba kapaszkodó Booth lassan magához tért a sokkból és még idejében a jó útra kormányozta a buszt egyenesen a híd felé. A nehéz jármű gyorsítani kezdett és a törmelékek borította úton a roncsokat és az egykori katonai járművek maradványait kerülgetve tovább száguldott a pentagon felé.
A sötétben az ajtón túl mozgolódás támadt, majd az ajtót hirtelen feltépték. Bones és Parker, akik a vak sötétben ültek idáig fájdalmasan szisszentek fel szinte egyszerre, ahogy a bántó fény egyenesen a szemükbe szúrta égető tüskéit. Egy férfi lépett a kabinba, sziluettje tökéletesen rajzolta ki groteszkül túldolgozott izmait, ahogy a fény hátulról megvilágította. Határozott mozdulatokkal lépett az ágy mellé és mire a nő résnyire bírta nyitni a szemét, már félúton volt kifele a kapálódzó rémült kisfiúval a vállán.
Brennanek nem maradt ideje gondolkodni, ösztönből cselekedett. Felpattant az ágyról és futásnak eredt. Vagyis hogy eredt volna, mert a harmadik lépés után a lánc, amit a bokájára csatoltak visszarántotta. Kinyújtott kezei már csak alig 5 centire voltak a gyerek bokáitól mikor a lánc megfeszült és a nő egy fájdalmas ordítás kíséretében elvágódott. Torkaszakadtából ordított Parker után. A fogva tartása első percétől felhalmozódott fájdalom szakadt most fel benne. Látta, ahogy a kicsiny test teljes erejéből küzd a férfi szorítása ellen, ahogy a lábai rugdosnak, ahogy a karja a levegőt csapkodja. A világ szinte beszűkült. Mint a lassított felvétel olyan volt az egész, ahogy lezajlott körülötte. Tehetetlenül vájta körmeit a fapadlóba és próbálta magát a földön, az oldalán kúszva előrébb juttatni, de mindhiába. A férfi vállán a kisfiúval, aki az ő nevét ordította kilépett a kabinból és az ajtó ismét bezárult. Újra sötét lett. Bones a földön feküdt frissen nyílt sebéből a kezén vér szivárgott. A hátára fordult és a plafont nézte. Többé nem akart erős lenni és hangosan felzokogott. Egyetlen dologra tudott gondolni csupán. Mit fog mondani ha Booth megkérdezi mit tett, mikor a fiát elvitték.
- Semmit! - ordította bele a vaksötétbe és hagyta, hogy a szívet tépő zokogás átvegye a fájdalmat, ami a lelkét marcangolta.
A busz elérte a hidat és könnyedén áthajtva rajta megérkezett a pentagon épületéhez. Ekkor érkezett a második sokk utasai számára. George Bergstrom álma a föld feletti öt emeletével együtt eltűnt. Akárcsak a tőle alig ötven méterre kezdődő kifutó pálya és az irányító torony egy része. Helyüket most törmelékek és vastag fekete füst vette át. A környéken az áramszünet miatt koromsötét volt. Itt a vészvilágítás sem működött. Az egyetlen fényforrást a néhai épület még most is lángoló darabjai jelentették, amitől a látvány még rettenetesebb volt.
- És most? – kiáltott fel a meglepett Vergilius.
- Hát azt hiszem a Pentagonnak vége. – jelentette ki elcsukló hangon Rebecca.
- Nem hinném asszonyom. – vágott közbe a JTS öltönyöse – Booth ügynök kérem, hajtson jobbra egész a kifutó végéig! – utasította a férfit, miközben a társa éledező teste és Max mellett elhaladt előre a buszban a sofőrülésig.
- Tudtam! – kiáltott fel Jack mire mindenki felé fordult.
- Mégis mit drágám?
- Tudtam, hogy van másik titkos bejárat! Az illuminátusok parancsára a szabadkőművesek építettek egy vészbejáratot, hogy az akkori elnök Franklin Delano Roosevelt feltűnés nélkül közlekedhessen a Pentagonba. Állítólag a földalatti szintek már akkor készen álltak mikor a világ azt figyelte, hogyan teszik le az első alapkövet 1941. szeptember 11-én…
- Dr. Hodgins! – szakította félbe az ügynök – Kérem, erre most igazán nincs időnk.
- Az igazságot nem lehet, örökre elhallgatni tudja…
- Tudom! És azt is, hogy maga a legelvetemültebb összeesküvés párti ember egész Washingtonban!
Jack erre már nem tudott mit felelni.
A busz a kifutó végébe ért és megállt. A JTS ügynök kinyitotta az ajtót és intett, hogy kövessék. A többiek kiszálltak és a férfi után mentek, aki meg sem állt egy kis épületig.
- Na, ne szórakozzon ember! – csattant fel Max – A vak is láthatja, hogy ebben az épületben még ketten is csak szűkösen férnek el nem, hogy mi mindannyian.
- Nyugodjon meg uram. – válaszolta szinte hidegen az öltönyös, majd kinyitotta az ajtót és belépett. A ház belseje teljesen üres volt, leszámítva néhány falnak támasztott gereblyét és seprűt, amitől az egésznek máris szerszámos ház hangulata lett. A férfi kinyitotta a falon lévő kapcsolószekrény ajtaját, amire kívülről az elektromos művek logóját ragasztották és kapcsolgatni kezdte a biztosítékokat, miközben a másik még kicsit kába ügynök a zseblámpájával világított neki.
- Hé, öregem! – kiáltott oda egyszer csak Hodgins – Nem tudom neked feltűnt-e de áramszünet van. Azt hiszem, azokat hiába kapcsolgatod!
A JTS ügynök a hang irányába fordult egyenesen a fénybe nézve miközben olyan gúnyos arckifejezést vett fel amilyet csak tudott.
- Valóban? – vetette oda miközben az utolsó biztosítékot is a megfelelő állásba kattintotta.
Ekkor a talaj váratlanul süllyedni kezdett és egy lépcsősor tűnt fel alatta.
- Úgy fest tévedett! – közölte, majd elindult lefelé a többiek pedig követték. Jó pár métert ereszkedtek le a lépcsökön mire egy ajtóhoz értek. Az ajtó melletti falon egy másik szekrény volt. Az öltönyös kinyitotta egy retinascan bukkant elő belőle és egy billentyűzet. A férfi bepötyögte a jelszót, majd a gépbe nézett, ami működni kezdett rögvest és alig 10 másodperc múlva a nehéz, súlyos acélajtó kinyílt. Mindannyian besétáltak. Furcsa mód a folyosó, ahova érkeztek már nem volt sötét. Itt már volt világítás és a pentagon címere volt a padlóba vésve. A másik végén egy liftajtó állt. Az öltönyös intett, majd a liftajtóhoz lépett és megnyomta a gombot amely scannelte az újlenyomatát és kinyitotta az ajtót. Mind beszálltak és a lift süllyedni kezdett lefelé. A kijelzőn pedig pörögni kezdtek a számok egészen a mínusz harminchétig.
- Érdekes azt hittem csak harminchat emelete van a föld alatt.
- Régen valóban csak annyi volt Dr. Hodgins. –szólalt meg a másik ügynök, miután végre kellőképpen magához tért – Ám azóta kicsit kibővítették.
- Kapaszkodjanak! - vetette közbe a társa, majd elfordította a kart és a lift megállt, hogy aztán legalább olyan sebességgel induljon el balra mint amilyen gyorsan süllyedtek eddig.
- Na, ez nem semmi! – nyögte ki Vergilius – Még sose jártam olyan liftben, ami nem csak le és fel képes menni.
Néhány perc után a lift megállt és az ajtó kinyílt, hogy olyan látványban részesítse őket, amitől mindenkinek elakadt a lélegzete.
A férfi kilépett a roppant méretű terembe, amely nappali fényben úszott és olyan technikai arzenált vonultatott fel, amit még sosem láttak egy helyen. Majd szembe fordult a többiekkel.
- Hölgyeim és uraim isten hozta önöket a Pentagon Merkúr műveleti parancsnokságán. Fel kell hogy hívjam a figyelmüket, hogy bármi amit az itt tartózkodásuk alatt látnak vagy hallak a legszigorúbb államtitoknak minősül és bárki más számára történő nyilvánosságra hozatala hazaárulás.
Jack Zackre nézett. A fiú lépett ki elsőnek a liftből, majd visszafordult és csak ennyit mondott.
- Az esélyük Mortem ellen a nulláról a valamire emelkedett.
- Akkor épp itt az ideje, hogy csodát tegyél! – lépett mellé Booth.
Sp.T.T.D.O.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Izgalom fokozásból is doktoráltál!!!!! És imádom a leírásos részeket!!! Mintha ott lennék tényleg!!!! Bár nem igazán szeretném ilyen körülmények között látni a várost!!!!
már tegnap láttam hogy írtál folytatást,de nem volt időm elolvasni. hát most megtettem!!!! :)
iszonyatosan kíváncsi vagyok , nagyon érdekel hogy mi lesz Parker sorsa, és hogy mit fog alakítani a kis csipetcsapat :) Nagyon érdekes és volt ez a rész! :) gratulálok! :) TEHÁT KK!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!