|
Mercy-k: Ne hagyj el!/5. (befejező rész)
Booth felült az ágyról betakargatta Bonest kezét végigsimította a kezén és elmosolyodott…
Befészkelte magát szokott fotelbe és mosollyal az arcán aludt el boldog volt már majd egy hónapja először… végre…
***
Január 6. 8:00
Gyönyörű havas reggelre ébredtek ma Washington város lakói az ünnepi időszak elmúltával a nyüzsgés már nem olyan, mint pár napja az utcák már megtisztultak a napok megpróbáltatásaitól bár az ünnepek elmúltak a Jefferson legtöbb dolgozója számára a mai nap is ünneplésre méltó volt. Dr. Brennan hosszas felépülés után ma végre elhagyja a kórházat. Booth ma már kora reggel óta a kórházban van alig várta, hogy kivihesse Brennant.
- Nos, izgulsz már?- kérdezte Booth aki látszólag jobban izgult, mint maga Brennan
- Persze csak nem találok valamit…- válaszolt nő miközben bőröndjébe pakolt
- Mit?
- A fülbevalóm…
- Erre gondolsz? – kérdezte a férfi miközben kihúzta zsebéből az ékszert
- Ez mit keres nálad?
- Tegnap találtam…
- Értem…
Percekkel később már az autóban ültek és teljes sebességgel haladtak a Jefferson felé…
Booth furcsállta a nő viselkedését még soha nem látta ilyennek olyan volt nem is tudom, mint ha félne, de akár hányszor rákérdezett a nő rögtön rávágta, hogy jól van…
- Bemehetünk? – kérdezte Booth aki úgy vette észre mintha a nő egy kicsit megtorpant volna
- Persze…- sóhajtott a nő
- Valami baj van?
- Nem, nincs semmi…- mondta a nő, de belül kétségek gyötörték félt, hogy talán már nem ugyan olyan jó, mint régen, de nem akart foglalkozni ezzel a gondolattal…
Indultak befelé az emelvényen nem volt senki de Brennan úgy érezte muszáj fel mennie már alig várta, hogy végre dolgozhasson… Brennan a hulla felé hajolt és agyát rögtön elöntötte az információk sokasága…
- Nő, 20-23 éves körülbelül 160-65 centi és 50 kg…
- Álljon félre a hullámtól!- hallatszott a háttérből egy férfihang
Brennan és Booth lassan megfordult mikor Booth meglátta az emelvény felé robogó Marksot önkéntelenül is nevetni kezdett. Brennan nem értette a férfi hirtelen jó kedvét.
- Álljon félre a hullámtól!- kiáltott a férfi továbbra is, de ahogy közelebb ért és meglátta ki is áll az emelvényen arca hirtelen elfehéredett olyan volt, mint aki szellemet lát…
- Én, én sajnálom Dr. Brennan… én nem tudtam, hogy ön az…- hebegte az ijedt férfi
- Ezt eddig is feltételeztem…- mondta Brennan
A távolból Cam, Hodgins és Angela alakja közeledett, ahogy meglátták Brennant szapora léptekkel közeledtek és ölelésekkel mutatták, meg hogy mennyire örülnek annak, hogy Brennan visszatér a csapatba…
Miután kiörülték magukat Brennan komollyá vált szeretett volna a munkára figyelni…
- Megvan, már a hálál oka?- fordult Bones Dr. Marks felé
- Méé… még nincs…- habogta Dr. Marks
Booth közben a háttérben mosolygott örült, hogy végre újra láthatja a nő szemében azt a bizonyos csillogást…
Brennan felráncolta szemöldökét majd oda húzta a nagyítót a hulla fölé majd mosolyogva kijelentette:
- Megvan a halál oka!
- De… de hogyan? Hiszen körülbelül csak egy perce nézi! – kérdezte Dr. Marks aki csak most jött rá arra, hogy ő milyen kevés ő Brennanhez képest…
- Tudja Dr. Marks ez tehetség!- hangzott el ez a mondat Booth szájából egy kaján mosoly kíséretében
Dr. Marks csak szája szélét rántotta meg majd úgy döntött, hogy ő inkább most elmegy és nagy csodálatára senki nem marasztalta…
Bones segítségével meg oldották az ügyet és Booth… Booth nem szólt semmit csak mosolygott szinte büszke mosoly volt az arcán, ahogy nézte, ahogy Brennan dolgozott újra visszatért belé az a fajta életkedv, ami már régóta nem volt meg…
Mindenki észrevette Booth doktornőre vetett pillantásait és csak mosolyogva figyelték…
Este mindenki a Founding Fathersben ünnepelte a nagy visszatérést. Örültek, hogy végre újra együtt a nagy csapat…
Késő este volt mikor mindenki haza indult Booth úgy döntött haza kíséri Brennant hiszen már egy hónapja nem volt otthon… és még mindig úgy érezte nincs vele minden rendben…
Csak lassan andalogtak az utcán mikor Boothnak muszáj volt megkérdeznie…
- Bones kérdezhetek valamit? De őszintén válaszolj!- fordult a nő felé
A nő csak bólintott…
- Én látom, hogy nincs minden rendben… mi a baj?
- Semmi…
- Bones kérlek, én aggódom…
A nő vett egy mély levegőt összeszedte magát…
- Én… Nem kapok már egy ideje altatót és mindig újra és újra… soha nincs vége…
- Bones?
- Akárhányszor, ha csak egy pillanatra is lecsukom a szemem újra és újra átélem a balesetet…
- Ezt eddig miért nem mondtad?
- Nem akarlak ezzel terhelni…
- Bones ez nem teher ez így nem normális, ha nem teszünk, semmit egyszer majd felemészt…
- Akarsz róla beszélni?- kérdezte a férfi
A nő nem szólt csak bólintott, a férfi megfogta a kezét, hogy éreztesse nincs egyedül és benne megbízhat…
- Én miután elütött én még talán egy percig is eszméletemnél voltam és olyan rossz érzés járt át és most újra és újra visszajön ez az érzés…
- Fájdalom?
- Nem, nem fájt semmi olyan furcsa érzés volt… boldog voltam… és ő is ott volt…
- Ki?- kérdezte Booth
- Az anyám… és a kezét nyújtotta felém, de hirtelen eltűnt és újra olyan egyedül voltam…- a nő arcán egy apró könnycsepp gördült le fejét lehajtotta
- Olyan jó volt látni…
- Tudom…
- Én tudom, hogy egyszer olyan egyedül leszek, és én ettől mindennél jobban félek…
- Bones te soha sem leszel, teljesen egyedül én mindig ott leszek megígértem, hogy soha, soha nem hagylak egyedül…
Brennan felnézett, majd ahogy találkozott tekintetük tudta, hogy a férfi nem hazudik…
Karjaiban keresett megnyugvást majd csak megtörve könnyei között halkan suttogta fülébe:
,, Ne hagy el! Ne hagyj el, kérlek!”
,, Mindig veled leszek!”- lehelt csókot Booth a nő gyöngyöző homlokára
Vége
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Hát próbálkozom, de most annyi dolgom van, hogy nem haladok valami fényesen de rengeteg ötletem van.
és Köszi!!