- Szia Seeley! Miért nem ébresztettél fel! Pedig olyan szívesen reggeliztem volna veled! Cserébe haza jössz ebédelni?

- Hát persze, Hannah - bár nagyon is nehezemre esett most igen mondani.

- Akkor itthon találkozunk.

- Igen, szia.

Miután letettem a telefont újra maradéktalanul átadhattam magamat a bűntudatnak. Soha sem hittem, hogy én is ilyen ember leszek. Van két gyerekem, két különböző anyától, egyik sem volt a feleségem, most pedig egy harmadik nővel élek együtt... Parkerrel is csak ritkán találkozom, legalábbis nem annyiszor, mint szeretnék. És Christine? Az életben még nem is láttam. Csak Angela mutatott nekem róla egyszer egy képet... ,,Booth, biztos vagy benne, hogy ezt akarjátok tenni? Komolyan képes vagy lemondani egy ilyen gyerekről? Legalább nézd meg, egyszer nézd meg, hogy hogy néz ki a saját lányod!" Szinte az arcomban nyomta a telefonját, és akkor láttam, de soha sem mentem el megnézni. Valóban képes voltam erre? De miért is hagyom el a saját lányomat? És Bonest?

Brennan felhívta Hannaht, aki be is jött. Akkor aztán minden jött magától. Hannah azt mondta, hogy ,,Emlékszel, már akkor is mondtam, mikor megkérted a kezemet, hogy szerintem nekünk még nincs végünk, de láttam, hogy egy ideig mégis. De most kaptunk egy újabb esélyt az élettől, Seeley! Ezt most már nem szabad elrontanunk (ezt a szót mennyire megnyomta, mintha csak célzott volna valamire), tudom, hogy te is ezt akarod, hiszen azért hívtatok, nem?" Csókolóztunk, és erre jött be Bones. Nem volt dühös, nem kezdett el sírni, nem rendezett jelenetet. Az első fájdalmas pillantása után a tekintete üres lett. Az arca érzelemmentes volt, még én sem tudtam megmondani, mit érzett akkor. Leültünk beszélni...

- Bones, sajnálom, hogy így kellett megtudnod... De Hannah és én újra együtt vagyunk. Nem tudom, mitől romlott el a múltkor, de most nem hagyom. Tudom, hogy számomra ő az...

- Kérlek, Booth, - vágott a szavamba. - ne is magyarázkodj! Nem, tényleg! Nem tartozol vele. Különben is, tudtam, hogy ez lesz, mikor idehívtam. Hiszen ti összeilletek. 

- De most velünk mi lesz? - tettem fel félve a kérdést.

- Velünk? - nézett fel kérdőn.

- Együtt dolgozunk azért továbbra is?

- Nem - mondta ki egyszerűen, ugyanolyan érzelemmentesen, mint eddig. - Sajnálom, de ez így egyszerűben lesz...

- De Bones? Mi lesz így Amerika legjobb nyomozópárosával? Biztos vagy benne? Nem lehetne, hogy...

- Nem, én már eldöntöttem. Booth, nekem tovább nem megy. Kérlek, ne is győzködj!

- És mi lesz a babával?

- Nézd, ő a te gyereked is, nem tilthatom el tőled. Nem foglak korlátozni az apai jogaidban, nem kell félned. DE te csak is a kicsi apja leszel. Nekem viszont SENKIM sem. 

- De a kettő hogy lehetne egyszerre lehetséges?

- Szeretnék veled minél kevesebbszer találkozni. Majd valakin keresztül láthatod a kicsit. Mondjuk, Apa elviszi hozzád, vagy ahova kell. Egyszerűen nem bírom tovább így Booth. Elég volt ebből az életből...

-  Abból az életből, aminek én a része vagyok?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés