Mikor kinyitottam a szemem azt sem tudtam hol vagyok, de hogy nem a házamban abban biztos voltam. A legutolsó emlékem is homályos, de valami olyasmi, hogy Boothszal beszéltem aztán elindultam a randimra. És most valami sötét helyen ébredtem. Most vettem csak észre hogy milyen hideg van. Pedig március volt. Fölálltam és megpróbáltam kitalálni hogy egyáltalán hol vagyok. Amilyen gyorsan pattantam fel, úgy is ültem vissza. Úgy fájt a lábam hogy képtelen lettem volna ráállni, így valahogy elég érdekesen a földön kúszva eljutottam valami fal szerűségig. Na, azt már tudom, hogy zárt térben vagyok. Erről jut eszembe, vajon mennyi az idő? Délelőtt van vagy este?

 Nem is tudom mennyi ideig feküdtem még ott, de egyszer csak benyitott egy férfi. Mikor nyílt az ajtó két dolgot láttam, először is azt hogy kb. délelőtt 11 óra lehetett, a másik pedig, hogy a fickó kb 180 cm körül van és a 40-es éveiben jár. Ő lehetett az elrablóm. Ezek után ráordítottam ami valahogy így hangozhatott:

- Azonnal mondja meg, hogy hol vagyok, és hogy ki maga, és mit keresek itt!

- Nyugodj már le és kussolj, mert itt helyben megöllek. Ne is próbálkozz, nem fogsz tudni fölállni, hogy úgy mondjam egy időre kiiktattam a lábaidat. Csak enni hoztam, mert holtan nem sokat érsz nekem. Nesze!

- Ha holtan nem érek semmit akkor nem fogsz meggyilkolni, ha jól sejtem.

- Hidd el ha sokáig visszapofázol nem fog érdekelni, hogy hogy érsz nekem többet. – A fickó ekkor megdobott egy ósdi zseblámpával, majd roppant kedvesen hozzáfűzte - csak hogy lássad a kajádat.

Na, ha most fel tudtam volna állni akkor nem lettem volna a helyében, de nem tudtam, a haragom meg neki aztán sokat nem számított, úgyhogy a csöppet sem barátinak mondható párbeszédünk után kiviharzott a „házamból”. Azt is hallottam ahogy csörög a kulcs és bezáródik a lakat. Ezután felkapcsonltam a zseblámpát. Az ételhez amit idehozott egyrészt nem is lett volna gusztusom, másrészt pedig étvágyam sem igazán volt. Na, most kéne kitalálni valamit. Elkúsztam az ajtóig, persze tudtam már akkor is hogy zárva van amikor elindultam. Ablakot nem láttam, így jobb híján valami olyat kéne találnom amivel fölfeszítem azt az ajtót. Elég sok kacat volt, sok mindennel próbálkoztam de csak nem sikerült kinyitni azt az egyetlen kijáratot.

Hogy hány óráig, azt nem tudnám megmondani csak azt hogy nagyon sokáig próbálkoztam kinyitni azt a fránya ajtót, de sehogy sem ment és mikor már elegem lett, nem tudtam mit tenni -  kitört belőlem a zokogás. Közben pedig olyan gondoltatok cikáztak a fejemben, hogy vajon az ellenszenves pasi ölte-e meg a gyerekeket, vagy esetleg ő csak a megbízott és persze, hogy én mire kellek mert a nyolc évtől kicsit már messze járok. Mikor már nagyjából lenyugodtam, eszembe jutott még egy kérdés: Boothnak feltűnt-e már vajon hogy nem vagyok ott? És akkor tört rám a második sírógörcs, ugyanis Ő az egyetlen aki megmenthet, csak benne bíztam, benne aki akkor látott utoljára mikor egy másik férfival készültem randizni. És most jöttem csak rá mennyire zavarta, amikor mondtam neki hová készülök. Én meg azt hittem, hogy csak az a baja,hogy félt a randimtól mivel csak egy hete ismertem a fickót. Nem vettem észre a jeleket. Hogy lehetek ekkora balek? Ott volt az orrom előtt és nem vettem észre. Most biztosan haragszik rám és lehet hogy tényleg nem vette észre hogy eltűntem. De lehet hogy nem is érdekli. „Gratulálok Brennan, nem is vártam tőled mást”. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal sírtam addig amíg el nem aludtam a hideg, nyirkos padlón.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2013.02.03. 17:42 csipi Alig vártam, hogy új rész legyen! Nagyon jól leírtad Brennan érzéseit, Grat! Remélem a követlező részre nem kell majd ennyit várni! :)