|
BBianca: Az új élet csodája/1.
A férfi merengve nézte a nőt, sose látta még ilyen gyönyörűnek. Mosolygott, nevetett, az egész lényéből áradt a boldogság. Akarva akaratlanul is mindenkit megfertőzött a jókedvével. Booth oldalra billentette a fejét, képtelen volt betelni a látvánnyal, a nő minden mosolya melegséggel töltötte el. Annyira csodálatos volt őt ilyen boldognak látni, olyan érzés volt, mintha nem létezne több gonoszság a világban, mintha Bones egyetlen mosolyától helyrebillenne az egyensúly. Brennan egy könnyű kis zöld nyári ruhát viselt, ami remekül kiemelte a szemeit. A kezében egy gyönyörű kisbabát tartott, soha sem látott még nála szebbet. Olyan büszke volt arra, hogy ennek a csodálatos jövevénynek ő lehet a keresztanyja. Angela a kimerültségtől végigdőlt az ágyon, olyan fáradtnak érezte magát, hogy akár heteket is képes lett volna átaludni, de képtelen volt levenni a szemét a gyermekéről.
− Igazán jól áll a kezedben, édesem!
− Angela! Nála gyönyörűbb kisbabát még életemben nem láttam. – Brennan szemei megteltek könnyel, ahogy figyelte a kicsit.
− Naná, hogy nem! A mi gyerekünk… - mosolygott a büszke apuka az ágy mellől.
− Bones! Mennünk kéne! Hadd legyenek Angeláék egy kicsit kettesben a gyerekükkel. – Booth megfogta a nő karját és gyengéden az ajtó felé húzta.
− Gratulálok! Igazán szerencsések vagytok! – szólt még vissza Booth az ajtóból.
− Tudod, Bones…
− Hmm?
− Ma valahogy másnak tűnsz! Olyan mintha… nem is tudom, hogyan fejezzem ki magam.
− Nem értem ez mit jelent! Másnak? Milyen másnak?
− Nem is tudom… Ma olyan… tündöklő vagy, igen ez a jó szó rá. – időközben a kocsihoz értek, Booth udvariasan kinyitotta az ajtót.
− Tündöklő? Ez kedves, azt hiszem. Köszönöm! – Brennan megeresztett egy félszeg mosolyt a társa felé, majd a kisbabáról kezdett el csacsogni.
A kocsiban a nő végig a gyermekről beszélt, a férfi pedig csak mosolygott magában. Néha megeresztett egy-két igen-t vagy az egyetértés jelenként hümmögött. Az a Bones, aki most mellette ült, nem az a nő volt, akit az elmúlt hat évben megismert. Most teljesen normálisan viselkedett, csacsogott, nevetgélt, semmi tudományos maszlagot nem mondott a gyereknevelésről vagy éppen a szülésről. Boothnak tetszett ez a változás, bár ő pont azt a nőt szerette, akinek fogalma sem volt róla, hogy hogyan is kell viselkedni egy szülésnél. Lassan leparkolta a kocsit, a nő még most sem hagyta abba a beszédet.
− Ki vagy te? Mit műveltél a társammal?
− Booth! Jól vagy? Megint hallucinációid vannak? Kihez beszélsz? – Brennan megrémült, fogalma sem volt róla, hogy kihez beszél a férfi.
− Ohh… meg is van! Ez az én társam! – a férfi fintorgott egyet, mint általában, ha Bones nem értette a tréfát.
− Booth… vissza kéne menni a kórházba! Ha megint halott embereket látsz, az nem jó jel, talán…
− Bones, Bones! Nyugi! Jól vagyok! Nem látok senkit! Hozzád beszéltem!
− Hozzám? Ohh… Nem, nem értem. – a nő tekintete kíváncsian fürkészte a férfi arcát.
− Teljesen kifordultál önmagadból…
− Nem értem ez mit jelent! De fizikailag ez képtelenség, mármint…
− Bones! Nem szó szerint gondoltam. Arról beszélek, hogy ma máshogy viselkedsz. Észrevetted például, hogy végig az úton csak beszéltél?
− És ez olyan furcsa? Máskor is szoktam beszélni, Booth!
− De most normális dolgokról. Nem hoztad szóba a szülés antropológiai fontosságát. Most fordult először elő velem, hogy végig értettem azt, amiről beszéltél!
Bones még mindig fürkészőn nézte a férfit, az agytumor lehetséges tüneteit kereste. A férfi elnevette magát, pontosan tudta, hogy miért bámulja a társa. Kinyitotta a nőnek az ajtót, majd visszafordult a kocsihoz.
− Te nem jössz fel? Megihatnánk valamit! – Brennan most nem akart egyedül maradni az üres lakásban.
− De megígéred, hogy normálisan fogsz viselkedni? Mármint, hozzád képest normálisan…
− Ígérem!
Booth és Brennan a konyhában sürgölődtek, valami vacsorát próbáltak összeütni. Ma még alig ettek valamit, amikor Hodgins felhívta őket, hogy beindult a szülés egyből a kórházba rohantak. Ott benn pedig már eszükbe sem jutott, hogy egyenek is valamit. Miután elkészültek a vacsorával, letelepedtek a tévé elé. A nagy rohanás és a vacsora után mindketten nagyon elfáradtak. Bágyadtan figyelték a filmet, de szinte semmit nem fogtak fel belőle. A férfi azon gondolkodott, hogy milyen meghitt ez az egész, olyan mintha ők Bonessal egy család lennének. Régebben el sem tudta volna képzelni, hogy Bones és ő jól meglehetnének együtt, de mára annyi minden megváltozott. A nő szép lassan az élete fontos részévé vált, nem tudta volna megmondani, hogy mikor változott meg minden. Nem tudta, hogy mikor lett Bonesból több, mint egy munkatárs. Lassan változtak az érzelmeik, minden nap egyre közelebb kerültek egymáshoz, minden nap egyre jobban bíztak a másikban. Minden nap egyre fontosabbá váltak a másik számára. Ma már egyikük sem tudta volna elképzelni az életét a másik nélkül. Booth óvatosan a nőre pillantott, kíváncsi volt, hogy vajon neki is ilyesmik járnak-e a fejében, azonban a nő már mélyen aludt. A férfi óvatosan megmozdult, ideje lett volna elmennie, de ezzel csak azt érte el, hogy a nő álmában közelebb húzódott hozzá. Fejét a mellkasára hajtotta, egyik kezét pedig a férfi szívére tette, majd elmosolyodott. Booth ledermedt egy pillanatra, nem tudta, hogy mi lenne helyes egy ilyen szituációban. Végül úgy döntött, hogy egy darabig üldögél még, hiszen most minden olyan békés. Minden olyan tökéletes, olyan amilyennek lennie kellene. Az a nő alszik békésen a karjaiban, aki mindennél fontosabb a számára. Lassan Bootht is elnyomta az álom.
Booth valamikor hajnalban ébredt fel, ránézett a karjaiban alvó nőre. Olyan gyönyörű volt, nehezére esett itt hagynia, de mennie kell. Óvatosan a karjaiba vette Bonest, nem akarta, hogy a kanapén aludjon tovább. Úgy fogta őt, mint egy kincset, olyan óvatosan, olyan puhán. Csendesen besétált a hálószobába, lassan rátérdelt az ágyra, nehogy felébressze az alvó nőt. Brennan azonban felébredt, egy pillanatra kinyitotta a szemét. A társa a karjaiban tartotta, a nő azt hitte, álmodik, ezért egyik karját a férfi nyaka köré fonta, szorosan ölelte és aludt is tovább. Boothnak így már korán sem volt könnyű dolga. Rátérdelt az ágyra, óvatosan lefektette, Brennan azonban olyan szorosan fogta a karjával, hogy az arcuk csak pár centire volt egymástól. A férfi ismét ledermedt, nézte az alvó társát, képtelen volt megmozdulni, pláne levenni a kezét a nyakáról. Olyan szép volt, olyan gyönyörű, olyan békés. Szerette volna megcsókolni, de nem merte. Félt, hogy ráijesztene a nőre, és egyébként is, szerette volna, ha az első igazi csókjuknál a nő ébren van. Percek teltek el, míg a férfi bámulta a nő arcát, majd végül finoman megfogta karját, próbált kibontakozni az ölelésből. Brennan ebben a pillanatban nyitotta ki a szemét, a szeretett férfi arca csak centikre volt az övétől. Automatikusan cselekedett, talán azt hitte, hogy még alszik, felemelte egy kicsit a fejét és lágyan megcsókolta a férfit. Booth meglepődve nézett a társára, nem tudta mire vélni a dolgot. Brennan kezdett magához térni, lassan felfogta, hogy amit az előbb tett, nem álom volt. Megrémült, hogy ezzel a csókkal mindent elronthat. Könnyek gyűltek a szemébe, semmit nem akart kevésbé, mint elveszíteni a társát. Booth leült az ágy szélére, egyik kezét Brennan feje mellé tette. A csóktól mindketten annyira meglepődtek, hogy a férfi arca még mindig pár centire volt a nőétől, elfelejtett kibontakozni az ölelésből.
− Booth, ne haragudj! Azt hittem, hogy álmodok…
− Shhh! Semmi baj…
A férfi lehajolt és lágyan megcsókolta a nőt. Olyan érzések szabadultak el benne, amikről azt hitte, hogy régen eltemetett magában. A nőt csókolni olyan érzés volt, mint először kimenni a tavaszi napsütésbe, mint először szivárványt látni. Mintha most látna először, mintha most lenne először szerelmes, teljesen magával ragadta ez az érzés. Egyre szenvedélyesen csókolta Bonest, tudta, egy csóknál most képtelen lesz megállni. Óvatosan lehúzta a nőről a ruhát, de még eközben sem hagyták abba a csókolózást. Mindkettőjük számára olyan volt ez, mintha életerőt szívnának magukba. Képtelenek voltak nem hozzáérni a másikhoz. Booth belemerült a zöld szemekbe, tudatni akarta a nővel, hogy mennyire szereti, mielőtt megtörténne köztük a csoda.
− Szeretlek! – Booth olyan halkan mondta, hogy a nőnek le kellett olvasni a szájáról.
− Szeretlek! – válaszolta a nő is csendesen.
Olyan szenvedéllyel csókolták meg egymást, amihez foghatót egyikük sem tapasztalt még soha. Ettől a pillanattól kezdve tudták, hogy semmi rossz nem történet velük, biztonságban vannak a másik társaságában, így nem is maradt már hátra, minthogy elmerüljenek a szenvedélyek birodalmában.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Egy ilyen folytatás aaannyira jó lenne. Sajnos túl jó. De ajánlanám, hogy küldd el a producernek.:)