Booth mosolyogva ébredt, olyan csodálatos álma volt. Nem akarta kinyitni a szemét, félt, hogy az álom egy pillanat alatt elillan, de erre egész életében emlékezni szeretett volna. Azt álmodta, hogy Bones megcsókolta és egy csodálatos éjszakát töltöttek együtt. Kegyetlennek érezte a reggelt, amiért kiszakítja ebből a gyönyörű világból, de tudta, hogy ideje lesz felkelnie, dolgozni mennie. Olyan valóságosnak tűnt az éjszaka, nem akart még felébredni és ráeszmélni a rideg valóságra. Bones még nem áll készen egy ilyen kapcsolatra, talán soha nem is fog. Túlságosan fél attól, hogy ezzel mindent elronthat. Engedélyezett magának még öt percet, próbálta felidézni az éjszakát, minden csókot, minden érintést, minden mozdulatot, amikor Bones elaludt a kanapén, amikor hozzábújt, amikor a kezét a szívére helyezte. Olyan erősen koncentrált, hogy az emlékezetébe vésse az álmot, hogy érezni vélte a kéz súlyát a meztelen mellkasán. Felpattant a szeme, a nő békésen aludt még a karjaiban. Tehát mégsem álom volt, de minden kétség nélkül a legvarázslatosabb dolog, ami eddig történt vele. Elmosolyodott a gondolatra, hogy Bones most valószínűleg kijavította volna, miszerint varázslat nem létezik. Nézte, ahogy a szeretett nő alszik a karjaiban, olyan védtelennek, olyan sebezhetőnek tűnt, szerette volna teljesen magához húzni, úgy ölelni, hogy tudja, soha többé nem eshet baja, ő mindig itt lesz vele. Félelem járta át minden porcikáját, túl nagy boldogság ez ahhoz, hogy örökké tartson, nem akarta elveszíteni a nőt.

Lassan a nő is mocorogni kezdett, mosolyogva ébredt, csodálatos álma volt. Kinyitotta a szemét és az első dolog, amit megpillantott, az egy meztelen férfi felsőtest volt. Felkapta a szemét és belenézett a társa szemébe. Rettegni kezdett attól, hogy mi lesz velük ezután. Booth volt az egyik ember, azon kevesek közül, akikben teljesen megbízott, nem akarta elveszíteni, nem akarta tönkretenni a barátságukat. Hiába volt tisztában azzal, hogy az ő kapcsolatuk különleges, nem hitt benne, hogy örökké együtt lehetnek. Könnybe lábadt a szeme a gondolatra, hogy elvesztheti a férfit. Booth automatikusan magához vonta a társát, szorosan megölelte, éreztetni akarta vele, hogy nem kell félnie, többé már nem.

− Szeretlek Temperance, mindennél jobban szeretlek! – suttogta a férfi, elszorult a torka az érzelmektől, nem akarta elveszíteni a boldogságot.

A nő belenézett a társa szemébe, egy könnycsepp gördült le az arcán. Beleveszett a férfi tekintetébe, szerelmet látott benne, gyengédséget és egy boldog élet lehetőségét. Hinni akart neki, hinni, hogy nem fogja elhagyni, hogy nem fog neki fájdalmat okozni, de olyan nehéz volt. Hozzászokott ahhoz, hogy egyedül van, képes volt elviselni bármit, de azt nem, ha Booth elhagyja. Azt a fájdalmat képtelen lett volna elviselni, rettegett ettől, de olyan csábító volt annak az esélye, hogy életében először igazán boldog legyen, hogy képtelen volt bezárkózni ezelől.

− Tényleg szeretsz? – muszáj volt megkérdeznie, bár rettegett a választól.
− Tényleg szeretlek, ha kell egész nap ismételgetni fogom neked. Nagyon szeretlek, veled akarok lenni, azt szeretném, hogy boldog legyél. Azt akarom, hogy minden nap veled ébredjek, hogy minden pillanatban a karomban tarthassalak, ennél nagyon boldogságot el sem tudok képzelni. – egy könnycsepp gördült végig az arcán, szerette volna, ha Bones elhinné ezt neki.
− Szeretlek! – suttogta a nő, majd lágyan megcsókolta a férfit.

Booth örömében egy hatalmasat kiáltott, a levegőbe bokszolt. El sem hitte, hogy ilyen csoda vele is megtörténhet. Végre rátalált a boldogság és mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy ez így is maradjon. Küzdeni fog, ha kell, de soha nem fogja elengedni a nőt, soha.

− Vegyünk ki szabadnapot! Veled akarom tölteni az egész napot, nem akarok egy perce
sem elszakadni tőled! – mondta Booth halkan, még mindig a karjában tartva a nőt.
− Azt hittem, hogy a mai napot Parkerrel töltöd.
− Felhívom Rebeccát, megmondom neki, hogy ma nem érek rá. Parker is meg fogja érteni.
− Nem akarom, hogy miattam lemond a Parkerrel való programodat. Olyan ritkán lehettek együtt. Mi lenne, ha én is csatlakoznék? Elmehetnénk egy múzeumba, utána pedig úszhatnánk a medencében…
− Tényleg? Nem bánod, ha Parker is velünk lesz?
− Kedvelem Parkert, okos kisfiú. – a nő szeretett volna a férfi kedvére tenni. Jobban élvezte volna, ha ma csak ketten lennének, de tudta, hogy Boothnak mennyire kevés ideje van a fiára.
− Ez remek, de… Tudod Bones, a gyerekek nem igazán csípik a múzeumokat. Mi lenne,
ha inkább sütögetnénk a kertben, a medence mellett?

A férfi a nappaliban ült, kezébe temette az arcát. Kimerítő napja volt. Élete legcsodálatosabb napja, de egyben a legkimerítőbb is. Idegeskedett egész nap. Félt, hogy a fia hogyan viszonyul majd a nőhöz. Félt, hogy a nő meggondolja magát a nap folyamán, hogy felülkerekedik benne a racionális énje és egyszerűen sutba dobja a közös életüket. Ezt nem bírta volna még egyszer elviselni, képtelen lett volna azok után a nővel dolgozni, de elveszíteni sem akarta. Nehezen hitte el, hogy minden tökéletesen alakul, úgy érezte nagy árat fog még ezért fizetni. Egész nap azt várta, hogy mikor romlik el minden. Ma volt élete egyik legszebb napja, de még évezni sem tudta rendesen a folyamatos aggódás miatt. Dühös volt magára, hogy megannyi csodálatos pillanatot szalasztott el. A nőn nem látszott, hogy megingott volna, csodálatosan viselkedett Parkerrel. Csilingelő nevetésétől volt hangos a kert egész délután. Olyan fesztelenül viselkedett, mintha egész életükben együtt lettek volna. Megismerkedésük óta először fordult el, hogy Booth viselkedett furcsán és Bones teljesen hétköznapi módon. A férfi nem értette, hogy miért nem tud ő is olyan felszabadultan boldog lenni, mint a nő. Nem értette, hogy miért retteg annyira attól, hogy bármelyik pillanatban kisétálhat az ajtón. Tudta, hogy mi nyugtatná meg, de nem merte megkockáztatni, még nem.

Bones a konyhából figyelte a férfit, olyan furcsán viselkedett egész nap. Eszébe ötlött az a rémes gondolat, hogy Booth talán úgy véli, hogy hiba volt azaz éjszaka, és nem akarja folytatni tovább. Számtalan borzasztó képsor suhant át az agyán, megannyi magányos éjszaka, boldogtalanság. Nem bírta tovább, félénken a férfihez indult, aki még mindig magába volt roskadva. Meg kell kérdeznie tőle, nem bírta elviselni a bizonytalanságot. Ha úgy gondolja, hogy csak egy hiba volt, akkor talán még nem késő, hogy helyre hozzák, hogy elfelejtsék, de a férfit semmiképp nem akarta elveszíteni.

− Booth! Minden rendben? Azért vagy ilyen szomorú, mert megbántad, ami köztünk történt? – a nő csak suttogva merte kiejteni a szavakat.

Booth hirtelen felkapta a fejét és belenézett a szerelme szemébe. Nem akart fájdalmat  okozni  neki, nem akarta boldogtalannak látni és most mégis miatta szomorú. Megfogta a nő kezét és gyengéden magához húzta, az ölébe ültette, egyik karjával átkarolta a derekát, a másikat meg a combjára rakta. Olyan szorosan ölelte magához, ahogy csak tudta. Belenézett a ragyogó zöld szempárba, szerelmet látott benne. Amikor a nő ilyen közel volt hozzá, nem hitte, hogy a dolgok rosszul is elsülhetnek.

− Nagyon szeretlek Temperance! Eltudod ezt hinni nekem? – suttogta.
− Akkor mi a baj? Miért voltál ma olyan furcsa?
− Szeretsz engem? Igazán szeretsz? Nem fogsz elhagyni? Nem fogod egyszer azt gondolni, hogy túl ostoba vagyok hozzád képest? – hadarta a kérdéseket, minél hamarabb túl akart lenni rajtuk.
− Nem tudom megjósolni a jövőt, nem tudom, hogy mit fogok tenni a jövőben, de egy valamit tudok, azt, hogy szeretlek! – a nőnek könnybe lábadtak a szemei, nem hitte, hogy a férfi ilyesmit gondol róla. – Azt hiszed, én nem félek attól, hogy egyszer majd arra ébredsz, hogy nem szeretsz már?
− Az nem történhet meg! Te viszont mindig arról beszélsz, hogy a párkapcsolatoknak antropológiailag nincs értelmük, hogy nem hiszel abban, hogy két ember egymásnak van teremtve!
− Ez igaz. Még most sem hiszek ezekben, viszont benned hiszek. Hiszek abban, hogy amit most érzek irántad az valódi, ennél valódibb már nem is lehet. Szeretlek Booth! Bízz bennem, kérlek!
− Bízom benned!

A férfi hitt a nőnek, tudta, hogy sosem hazudna neki. De hallania kellett ezeket tőle is. Hallania kellett, hogy szereti, hogy érzi, ami köztük van igazi, utánozhatatlan. Most már csak egy dolog volt hátra, amitől a férfi véglegesen megnyugodott volna. Szenvedélyesen megcsókolta a nőt, ismét olyan érzés volt érezni őt, mintha életerőt szívna magába. Csókolózás közben a zsebébe nyúlt és elővett egy apró ékszeres dobozt. A dobozban egy csodaszép gyűrű lapult, a nagyapjától kapta a nagymamája temetése után. Azt mondta neki, hogy csakis az igazinak adhatja oda, csakis annak, akivel eltudja képzelni a jövőt. Amikor Hannah kezét megkérte elgondolkodott rajta, hogy talán nekiadhatná a gyűrűt, de végül mégis amellett döntött, hogy vesz neki egy újat. Szerette Hannah-t, de ennek a gyűrűnek érzelmi értékei voltak, nem maradt más emléke a nagymamájáról. Viszont amikor délután hazaszaladt és a kezébe akadt a gyűrű, akkor pontosan tudta, hogy Bonesnak csak is ezt adhatja, csakis ezzel kérheti meg a kezét.

− Temperance Brennan, hozzám jössz feleségül? – kérdezte meg a férfi remegő hangon a nőt.
− Te-te-tessék? Booth, tudod, hogy mit gondolok a házasságról, szerintem…
− Igen, tudom. Szerinted idejétmúlt intézmény, de én mégis szeretném, hogy a feleségem legyél. Szeretném, ha mindenkinek úgy mutathatnálak be, mint a felségemet. Azt szeretném, hogy hivatalosan is összekössük az életünket.
− De hiszen, csak tegnap jöttünk össze. Nem gondolod, hogy korai ez még?

− Bones, kimondhatatlanul szeretlek. Úgy, ahogy eddig még senki mást. Teljesen biztos vagyok abban, hogy veled szeretnék megöregedni, veled akarom tölteni az életem hátralévő éveit. Te nem így érzel?

A nőnek egy pillanatra elakadt a lélegzete. Ő és a házasság. Ez túl abszurd. Viszont Bootht nagyon szereti, szeretné, ha mindig mellette lenne. De mégis, hogy máris összeházasodjanak?

− Honnan szedted a gyűrűt? Ugye, ez nem az, amivel Hannah kezét is megkérted?
− Bones, mit képzelsz te rólam? Azt eldobtam. Ez a nagymamám gyűrűje, ezt csakis neked tartogattam, ez jelképezi számomra a boldog házasságot, de még soha senkinek nem kértem meg ezzel a kezét, de most úgy érzem, hogy megtaláltam azt a nőt, aki megérdemli, hogy viselhesse a mamám gyűrűjét. Nagyon szeretlek, Bones! Nos, mi a válaszod?
− Azt hiszem… szeretnék hozzád menni! – suttogta boldogan.

A férfi minden kételye hirtelen eltűnt, szenvedélyesen megcsókolta a nőt és felnevetett a gondolatra, hogy Bones mit fog szólni, ha kiderül, hogy templomi esküvőt akar.

Súgó 3 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2011.06.04. 23:05 BBianca ez mi ez?? :P

2011.05.15. 21:48 BBianca Köszönöm! :) Örülök, hogy tetszett...

2011.05.15. 17:49 hp28 Gratula, nagyon ott van a szeren...;)

1