|
o.n.: 4:47 - Az élet kávéval kezdődik
Tempe csak feküdt a kanapén, könnyei végigfolytak az arcán, lecsöppentek a párnára, és halk, surrogó hanggal folytatták útjukat a frissen vasalt párnahuzaton. Próbálta visszatartani őket, de nem volt rá képes. Vincent tragikus halála olyan fájdalmat okozott neki, amilyet már nagyon régen érzett. Talán hiba volt újra kitárnia a szívét, közel engednie magához egy gyakornokot. Megszerette ezt a lelkes kis tudóst, ugyanúgy, mint annak idején Zacket. Újra elhitte, hogy olyan életet élhet, mint a normális emberek. Munkával, barátokkal és igen, talán még családdal is. Hiszen már közeledett az időpont, amit arra az elégetett papírra írt fel, a liftben töltött nap végén. Elnézve Hodginst és Angelát, néha már azon kapta magát, hogy a közös életükre gondol Booth-szal.
Az elmúlt nap eseményei azonban ráébresztették, hogy az átlagemberek élete az ő számára nem lehetséges. A munkájuk az, hogy gyilkosokat üldöznek, így nap, mint nap szembenéznek a halállal, folyamatos életveszélyben vannak. Ha terepre mentek, Booth mindig mellette maradt, vigyázott rá, a csapat többi tagját pedig biztonságban tudta a laborban. Broadsky támadása ezt a biztonságérzetét törte szét apró darabokra. A mesterlövész ott csapott le, ahol azelőtt senki más, azon a helyen, ahol boldog volt, ahová először ment, ha visszatért egy külföldi útjáról, ahol a szüleitől kapott utolsó karácsonyi ajándékot őrizte, ahol a barátai voltak. Akár Hodgins is lehetett volna az áldozat. Vagy Sweets, vagy akár Cam, vagy Angela. Vagy Booth. Booth…
Ökölbe szorult a keze a fájdalom újabb hullámától, de kibírta, és néma maradt, hangtalanul sírt tovább. Nem ébreszthette fel Booth-t a másik szobában. Broadskyval csak tökéletesen kipihenten szállhat szembe, szüksége lesz az erejére, a legjobb reflexeire, a legrövidebb reakcióidejére. Ha nem hagyja, hogy rendesen kialudja magát, az ő életét is kockára teszi. Tempe megfordította a párnát, és forró arcát a kellemesen hűvös anyagra hajtotta. Vincentre gondolt, a közös terveikre, az együtt elért szakmai sikerekre. Az őszinte vallomásokra, a fura kis tényekre, a nagy nevetésekre. Booth azt mondta neki, hogy megéri szeretni, még akkor is, ha emiatt később szenvedés vár rá. Tempe pedig megbízott a társában.
Megpróbált elaludni, de ahogy lehunyta a szemét, Vincent falfehér arcát látta maga előtt, a hangját hallotta a fejében, ahogyan őt kérleli, hogy ne kelljen elmennie. Újra és újra hallotta a szavait, és egyre jobban összezavarodott. Mit tehetett volna még, hogyan tudott volna rajta segíteni? Racionális választ keresett a kérdéseire, de agya most cserbenhagyta. Tempe világa darabjaira hullott, egyedül már nem volt képes megbirkózni a bensőjében szétterjedő káosszal. Ránézett az órára: 4:47-et mutatott. Valahonnan, az agya legmélyéről, a benne uralkodó kétségbeesés sötétségéből most elindult egy aprócska kis szikra, egy picinyke fényecske, és Tempe tudta, érezte, ez az egyedüli kiút számára saját lelkének labirintusából. „Booth” – a férfi volt az egyetlen értelmes gondolata. Próbált koncentrálni, rájönni, hogyan kapcsolódik Booth a 4:47-es időponthoz, de nem tudta. Nem tudta azt sem, hogyan jutott keresztül a vaksötét szobán, nem tudta, miért nem kiáltott fel, amikor a férfi fegyvert fogott rá. Csak azt tudta, hogy ő az, akinek felteheti a kérdéseit, és Booth az, aki mint mindig, most is magyarázatot tud adni, meg tudja nyugtatni.
Booth szemei felpattantak az ajtónyitás halk zajára, és ösztönösen cselekedett: villámgyorsan pisztolyt szegezett a belépő alakra. Bones volt az. Booth még sohasem látta őt ilyennek, ennyire kiborulva, ennyire összezavarodva. Illetve mégis, egyszer, évekkel ezelőtt, amikor Zackről kiderült, hogy a gonosz szolgálatában áll. Booth tudta, hogy Bones annyira szerette Zacket, mintha az öccse lett volna, és évekbe telt, amíg újra meg merte ezt kockáztatni. És most Vincent halott… igyekezett megmagyarázni a nőnek, hogy mindez nem az ő hibája, de a szavak, ha meg is nyugtatták valamelyest, még mindig kevésnek bizonyultak, így hát csak átölelte őt, ahogyan kérte, és hosszú hosszú percekig tartotta a karjaiban, erősen, hogy biztonságban érezhesse magát. Bones rázkódott a zokogástól, de lassan megnyugodott az ölelésében, kapkodó légzése lelassult, megfeszült izmai elernyedtek. Booth annyira szerette, de azt gondolta, Bones most újra hosszú ideig nem meri majd viszonozni ezt az érzelmet.
Broadsky arca villant fel előtte, és a lehetőség, hogy talán nem győzi le, és a mesterlövész következő célpontja Bones lesz, utána pedig sorban végez majd a csapat tagjaival. Ez nem fordulhat elő, nem hagyhatja, hogy Broadsky ártson a nőnek, akit szeret, és a kancsiknak, akiket az évek során egészen megkedvelt. Ha kell, megöli őt, de előtte még ki kell mondania azt, amit érez. Azt hitte, Bones már elszenderedett, hiszen percek óta egyenletesen lélegzett, ezért csak nagyon halkan suttogta: „Szeretlek, Temperance.”
Bones már majdnem elaludt, amikor meghallotta Booth vallomását. Felkapta a fejét, és a férfi szemébe nézett. Booth érezte, hogy a nő szíve egyszerre kalapálni kezd, hevesen, mint egy csapdába esett kismadáré, ezért elengedte őt szoros öleléséből, és Bones azonnal felült az ágyon. Booth melléült, és hogy el ne mehessen, gyengéden, de határozottan megfogta a kezét. „Bones, Bones, figyelj rám. Szeretlek, mindennél jobban, az életemnél is jobban. Nem hagyom, hogy bajod essen, és nem hagylak el soha, ígérem neked.” Látta, hogy Bones elhatározásra jut, nagy levegőt vesz, hogy mondjon valamit, de Booth nem akart most kémiai reakciókról, alfahím-jellemzőkről, izmokról, meg az örökkévalóság cáfolatáról hallani, inkább lágyan megcsókolta. Bones viszonozta a csókot, és Booth-nak ez a csók többet mondott minden szónál. Bones most nem úgy csókolta őt, mint ahogy egy karácsonykor, egyességből a fagyöngy alatt, nem is úgy, mint a szökőkútnál, ahol annyira meglepte, hanem úgy, mint a legelső alkalommal, ott, az esőben: vissza-visszahúzódva, mint aki nem hiszi el, hogy vele ez megtörténhet, hogy ilyen boldogságban lehet része.
Booth a kezével beletúrt a nő hajába, közben érezte, hogy Bones a nyaka köré fonja a karját. Végigcsókolta a nő arcát, aztán a nyakát, mélyen beszívta bőrének finom illatát. Milyen régen vágyott már erre… Bones közelségétől, tétova érintésétől megrészegült, hatalmába kerítette a vágy, de uralkodott rajta. Tudta, hiszen nemegyszer beszéltek már róla, hogy a nő is kedveli a vad, szenvedélyes szexet, de Booth ösztöne azt súgta, most nem ennek jött el az ideje. Ez most más lesz, hiszen Bones, ahelyett, hogy bezárkózna, hogy megóvja magát az esetleges újabb csalódástól, átadja magát neki, vállalva a még nagyobb fájdalom kockázatát. Olyat tesz, mint még senkivel, soha: irracionálisan viselkedik.
Az ügynök elmosolyodott a gondolatra, és közben élvezte, ahogyan szerelme simogató keze lassan felfedezi testének minden porcikáját, és a kezét ajka követte. Ő pedig gyengéden játszadozott Bones hajával, csókolta bőrének minden egyes négyzetcentiméterét, amit a nő felfedett előtte. Most nem a harcos és határozott szupertudós volt ott vele, hanem az igazi Temperance Brennan, a sebezhető, törékeny, de ugyanakkor gondoskodó. Olyan természetes volt minden pillanat, olyan egyszerű. Hiszen ők ketten már régóta egymáshoz tartoznak, elválaszthatatlanul.
A frissen főzött kávé illata bekúszott a hálószobába, és Tempe felébredt. Tudta, hogy az élete megváltozott. Booth köntöse ott hevert az ágy végén, felvette, megkötötte az övet, és mezítláb ment ki a konyhába. A férfi a pultnál állt, és két egyforma bögrébe töltötte a gőzölgő italt. Ahogy meglátta szerelmét, elmosolyodott, és Tempe arra gondolt, hogy ő legkócosabb nő, aki valaha ebben a konyhában tartózkodott. Booth az egyik bögrét felé nyújtotta, és így szólt: „Te vagy a leggyönyörűbb kócos nő, akit életemben láttam. Szeretlek, Temperance.” Tempe elvette a kávét. Nem tudott megszólalni. Bármennyire is akarta, képtelen volt kimondani, amit a férfi iránt érez, de őszintén remélte, hogy Booth ismeri őt annyira, hogy kiolvassa a tekintetéből. Booth nézte őt, mélyen a szemébe fúrta a tekintetét, és megértette, hogy már nem az a nő, akit előző este hazahozott magával. Nem fog, mert nem mer mindent kimondani, hogy egyértelművé tegye. Néha csak mosolyogni fog, vagy csak rápillantani. Megölelte és a fülébe suttogta: „Nem kell mondanod. Tudom.”
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Köszi only1 :) Örülök, hogy tetszett.