|
o.n.: A boldogság ára/5.
Pár nap tehetetlen semmittevés után Brennan végre hazamehetett. Angela és Hodgins addigra meghatározták az autó típusát: egy sötétkék Nissan. De ennél többet nem is tudtak kideríteni. Booth lekérte a gépjármű nyilvántartásból a Washington D.C.-ben regisztrált tulajdonosokat, és ez több száz nevet jelentett. Mivel nem volt több nyomuk, semmi egyéb információjuk, Shaw és Perotta ügynökök segítségét kérte, és hozzákezdtek a végeláthatatlan munkához: egyesével ellenőrizték mindenki alibijét a listáról.
Tempe Booth-szal tartott, minden újabb cím felé közeledve feltámadt benne a remény, de újra és újra zsákutcába futottak. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy valamit lényegeset elfelejtett. A bizonytalanság befészkelte magát az agyába, éjjel-nappal emésztette, dühítette. Nyugtalanul aludt, jobbára csak álmatlanul forgolódott az ágyban és a történteken rágódott. Mindennek a tetejébe kezdte úgy érezni, hogy figyelik. Racionális lényének összes porcikája tiltakozott ellene, de képtelen volt száműzni. Egyfolytában maga mögé tekintgetett, vagy az ablakok irányába, kereste a szempárt, ami lesi minden mozdulatát, arra várva, hogy egy másodpercre lankadjon az ébersége, és akkor valami borzalmasat tehessen vele. Ahogy múltak a napok, egyre feldúltabbá és ingerlékenyebbé vált.
Cam még mindig nem tért magához, bár az orvosok szerint javult az állapota. Végre túl volt az életveszélyen, lehetett bízni a teljes felépülésében. Booth őröket rendelt az ajtaja elé, és mindenkit leellenőriztetett, aki csak bement hozzá, legyen szó látogatóról vagy kórházi dolgozóról. De mindez csak védekezés volt, nem segített elkapni a támadót. Egy apró hiba, a figyelem pillanatnyi hiánya is Cam életébe kerülhetett.
A folyamatos kudarcok, az újabb és újabb értelmetlen kitérők egyre csak növelték Tempe kétségbeesését. Meggyőződésévé vált, hogy miatta nem halad a nyomozás, hasztalan kutatta agyának legmélyén az információt, amivel leleplezhetnék az ismeretlen sofőrt. „Az információt, ami talán nem is létezik” – mondogatta magának, de eredménytelenül. Lassan már nem is tudott másra gondolni. Nem hallotta meg, ha a barátai szóltak hozzá, Booth közeledéseit is elutasította.
Angela látta, mi történik, és nem tudta tétlenül nézni. Telefonált, egyeztetett, és feltűnés nélkül úgy intézte, hogy egyik nap Brennan és Sweets kettesben maradjanak a Royal Dinerben elköltött ebéd végére. Tempe elgondolkodva turkálta a salátáját, Sweets pedig kért még egy kávét. Nagyon óvatosan kellett belekezdenie a beszélgetésbe.
- Dr. Brennan. – háromszor is megszólította a nőt, mire az ránézett.
- Igen, Sweets?
- Mintha nyugtalanítaná valami.
- Csak töprengek, Sweets. Úgy vélem, átsiklottam valami fontos felett, és nem tudok rájönni, mi az.
- Lényeges adat?
- Olyan, ami segítene megoldani az ügyet. Ami segítene Camen, mielőtt… – elharapta a mondatot.
- Tart tőle, hogy nem jut időben az eszébe?
- Igen – ahogy kiszaladt a száján a válasz, rádöbbent, hogy már csak ők ketten ülnek az asztalnál. – Angela kérte meg rá, hogy beszéljen velem, igaz?
- Bevallom így történt – ismerte el a pszichológus. – Aggódik magáért, ahogy mindannyian.
- Nem szükséges.
- A barátok már csak ilyenek – mosolygott Sweets, majd komolyabb hangot ütött meg. – Dr. Brennan, maga fél.
- Dehogyis félek, Sweets – ellenkezett. – Camet akarja megölni egy őrült, nem engem. – Sweets ezt eleresztette a füle mellett.
- Hosszú ideig volt egyedül, maga irányította az életét, maga viselte a döntéseinek következményeit. Most pedig nem tudja kezelni, hogy ez a helyzet megváltozott – várta, hogy a nő megcáfolja, de miután nem szólt semmit, folytatta. – Csakis úgy tud ettől megszabadulni, ha szembenéz a félelmeivel. Ha elfogadja, hogy már nem csak önmagáért felel, és nem irányíthat mindent maga körül. Ha olyat is képes megtenni, aminek a következménye már nem kizárólag magán múlik, és nem pusztán a saját életére lesz hatással, hanem azokéra is, akiket szeret.
Brennan makacsul hallgatott. Utálta a pszichológiát. Légből kapott lelkizés, lánytudomány. Semmi ésszerű alapja nincsen. Végül Sweets törte meg a csendet:
- Csak annyit kérek, hogy gondolja át, amit mondtam – ezzel felállt az asztaltól, hogy kifizesse az ebédjét. – Jöjjön, elviszem az FBI-hoz. Booth ügynök már várja magát.
Az aznap délutáni munkájuk sem hozott eredményt. Tempe csalódottan állt a fürdőszobában és nézett szembe tükörképével. Eszébe jutottak Sweets szavai, és ettől bosszús lett. Honnan is tudhatná, mivel kell megküzdenie? És akkor egyszerre felismerte, hogy éppen Sweets az, aki pontosan tudja. Nem Angela, vagy Booth, hanem a kis pszichológus, aki átélte ugyanazt, amit ő. Megjárta a poklot az állami gondozottak között, szülők nélkül, barátok nélkül. Tudja, milyen az, amikor csak magára számíthat, amikor egyedül kell szembemennie az egész világgal. Úgy döntött, hogy ha másban nem is, de ebben megfogadja a tanácsát.
- A francba vele – mondta elszántan a tükörképének. – Ha valaki tényleg figyel engem, legalább lesz egy jó estéje.
- Kérdeztél valamit, Bones? – hallatszott Booth hangja a konyhából. Tempe kiment hozzá. A férfi vacsorát készített, a kedvencét, sajtos makarónit. Épp akkor kapcsolta be a sütőt, amikor a nő odalépett mellé. Bones nem szólt egy szót sem, csak gyengéden megérintette a karját. Megvárta, amíg Booth feléje fordul, hogy megtudja miért jött, és akkor megcsókolta.
Csókjuk mély volt, lassú és vággyal teli, csak akkor szakították meg, amikor már egyikük sem kapott levegőt. Booth meglepődött. Az elmúlt napok után nem számított rá, hogy ilyen irányt vesz az este, de azért persze örült neki akkor is, ha nem tudta mire vélni ezt a váratlan fordulatot.
- Hát veled meg mi történt? – kérdezte szerelmét, gondosan ügyelve arra, hogy egy centivel se nőjön köztük a távolság.
- Sweets adott pár kéretlen tanácsot – felelte Bones csendesen.
- Nocsak. És mióta hallgatsz te Sweetsre? Nem mintha bánnám, főleg ha ilyen javaslatai vannak… – tette hozzá gyorsan.
- Amióta a kivételes logikámmal elemezve is igaza van.
- Aha – Booth nem egészen értette a dolgot, de ezt a világért sem vallotta volna be ebben a percben. Inkább magához húzta a nőt, és újabb csókot váltottak. Bones teste hozzásimult az övéhez, karjai a nyaka köré kulcsolódtak. Booth két karjának szoros ölelésébe zárta őt. Jobb keze finoman vándorolt lefelé a hátán, végül megállapodott a csípőjén. – És mondd Bones, a te kivételes logikád szerint, mi most a következő lépés?
- Hogy kikapcsolod a sütőt, különben odaég a makaróni, sőt, talán az egész tűzhely kigyullad, mert nem fogunk tudni odafigyelni rá a hálószobából.
Nem kellett kétszer mondania. Booth szeme pajkosan villant, szája szegletében mosoly bujkált.
- A logikádtól totál elvesztem a fejem.
- Az jó, mert én is ezt szeretném… – suttogta Bones, mielőtt elindult a háló felé. Booth vigyorogva elzárta a sütőt, és egy fél lépéssel lemaradva követte. A szobába érve hátulról átölelte, és forrón belecsókolt a nyakába. Bones szembefordult vele, gyors mozdulatokkal vetkőztették egymást. Annyi volt a feszültség mindkettőjükben, hogy szinte fájt nekik a másik érintése, a simogatások, a csókok, de ez megtisztító, felszabadító fájdalom volt. Bőrük égett, szívük dübörgött, ahogy szerelmükben egyesültek. Ha nem vele történik, Tempe talán el sem hiszi, hogy ez igaz lehet. A szenvedély zabolátlanul tört elő belőle, nem tudott, de nem is akart gátat szabni neki. Booth vad vágytól fűtött mozdulatai ugyanerről árulkodtak. Tekintete nem eresztette az övét, elveszett a vonzásában, és saját érzelmeit látta visszatükröződni a férfi szemében, miközben egyre csak ölelte őt.
Hosszú idő múlva, mikor már háborítatlan nyugalomban feküdtek egymással szemben, a keze a férfi mellkasán pihent, miközben ő a haját simogatta. „Szeretlek” – mondta ki az egyetlen gondolatot, ami akkor eltöltötte. Hát megtette azt, amiről azt hitte, sosem fogja. Tudta, hogy ezzel végleges változást hoz mindhármuk életébe, Booth nem fog visszakozni soha, ők már összetartoznak, örökre. „Én is szeretlek, Temperance.” – hallotta a férfi válaszát. Lehunyta szemét, és végre magába zárta őt a mély, pihentető, álomtalan álom.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
hatalmas gratula, és a szállóige: KÖVETELEM a következő részt :P
Köszi, köszi :) Igyekszik az ember lánya, ugye... ;)
Nem szólhat mindig minden csak a bajokról... az élet nem ilyen. Vannak szép pillanatok a legnagyobb nehézségek közepette is, csak észre kell venni őket.