|
Angela: Egyedül/4.
Sweets a széles francia ágyon feküdt és a plafont bámulta. Nagyon utálta a bezártságot. De amit még a bezártságnál is jobban utált az a magány és a csönd volt, ami napok óta körbe vette. John nem sokat beszélt vele. Ami nem is csoda tekintve, hogy a felesége éppen a családi pszichológussal lépett le fél éve. Gyűlölte az agyturkászokat, válogatás nélkül mindet. Sweets persze ezt nem tudta, de ha tudja se tehetett volna ellene sokat. John szemében ő munka volt semmi több. Még szerencse, hogy a motel ahol jelenleg laktak jól felszerelt volt. Csak a telefon és az internet volt letiltva benne az ügynök kérésére. Sweets az elmúlt napokat írással töltötte végre volt ideje megírni az új könyve vázlatát. Az ellentétes nemű párok munkakapcsolata során felgyülemlett szexuális feszültség feloldása, mindig is olyan téma volt, amit meg akart írni. Vizsgált alanyai, persze mint mindig Booth és Brenen voltak. Hosszú oldalakon taglalta ki hogyan vált a mindennapokban tapasztalt életveszély a két embert összekötő bizalmas kapoccsá, és ez hogyan nyilvánult meg a kölcsönös szexuális vonzalom majd végül a testiség formájában. Bár szerinte az utóbbi elkerülhető lett volna, ha a gyászukat, amit kollégájuk elvesztése okozott vele, és nem egymással beszélik meg.
Írás közben azért rengetegszer fordult elő, hogy egy-egy közös emlék felidézése után elszorult a szíve a honvágytól, és bár ez csak éjszaka volt jellemző rá, elalvás előtt minden este azt kívánta reggel már a barátai hangjára ébredjen, ahogy azt közlik vele, hogy hazamehet.
Szerette volna látni Daisyt is. Bár a válság helyzetek sosem fokozták fel a vágyait azért mégis csak jó lett volna látni a lányt. Az ahogyan Daisy gondolkodik az életről és a világról mindig boldogsággal és melegséggel töltötte el. A lendületes hebrencs vidámsága minden dolgot képes volt más színben feltüntetni. Mit nem adna most is, ha megoszthatná vele a gondolatait az érzéseit…
Gondolat menete megszakadt, ahogy Silverman ügynök szinte rátörte az ajtót.
Öltözzön azonnal! – ripakodott rá az ügynök zihálva miközben homlokán apró verejtékcseppek jelentek meg.
Mi történt? – kérdezte Sweets miközben az ágyból kiugorva a nadrágja után indult a szék felé.
Vészriasztást kaptam Green ügynök csipogójától. Elég, ha ennyit tud és azt, hogy nagyvalószínűséggel téves a riasztás, de standard eljárás szerint most azonnal el kell hagynunk a szállást és az illetékes központ irányába mennünk.
Sweets felvonta az egyik szemöldökét és fürkészőn nézett az ügynökre miközben felhúzta a sliccét.
Maga most hazudik nekem. Tudja én egy jól képzett FBI pszichológus vagyok, elsőre felismerem, ha valaki nem mond igazat és maga most ezt teszi, ami biztosan nem használ a…
Elég ebből a pszicho blablából! – szakította félbe dühösen a mondandóját John.
Közöltem azt, amit feltétlenül tudnia kell! A biztonsága érdekében, többet nem mondhatok. Öltözzön! Két percen belül indulunk. – mondta majd kiviharzott és az ajtó hangos csattanással bevágódott mögötte.
Sweets sietve felkapta a kabátját és az ágy alól kirángatott bőröndbe egymásra kezdett hajigálni minden kezébe kerülő dolgot. Nem volt sok ruhája. Ami volt azokat is John vette neki a bőrönddel és néhány szükséges dologgal együtt 5 napja. Sajnos mivel John az FBI tanúvédelmi ügynöke volt nem pedig divatszabász Sweetsnek le kellet mondania olyan luxusokról, mint az öltöny és a megfelelő vállszélességű ing. Minden inge bő volt rá vállban és leginkább egy elesett verébnek nézett ki mintsem diplomás felnőttnek, akit az FBI alkalmaz. Miután mindent bedobált a bőröndbe gyorsan beleszórta még a több tucat kézzel írt vázlatot is. Becsukta a bőröndöt, utoljára körülnézett majd John után rohant, aki már járatta a motort a Pickupban.
Az ügynök szinte kilőtt a parkolóból azok után, hogy Sweets beszállt mellé és vagy jó fél óráig nem is lassított a tempón próbálta mielőbb elhagyni a kisvárost. John feszült tekintetéből hamarosan rájött maga is, hogy valami igazán komoly bajt jelent, a csipogó használata ezeknél az embereknél, akik megszokták, hogy ha kell, évekig bujtatnak és őriznek embereket. Sokáig szótlanul ül, de a végén úgy gondolta joga van az igazsághoz, ha már az ő élete a tét.
Mondja, hogy értette azt, hogy vészriasztás? – törte meg a csendet.
Az ügynök fintorgott egyet, de mikor látta Sweets arcán az elszántságot úgy döntött jobb, ha válaszol neki, akkor talán békén hagyja.
Amikor az FBI kirendel minket egy ügyhöz, közlik a részleteket és kiadnak egy kódot. Ez egy 25 számjegyű bináris alapkód. Csak a szobában tartózkodó ügynökök és az informatikus tudja, aki beprogramozza a csipogókat. A csipogó megjegyzi és utána 24 óráként megváltoztatja. Egy műholdas védett csatornán kommunikál a többiekkel. Ha egy ügynök lelepleződik egy kis gombbal és a kóddal riasztja a központot és többi ügynök csipogóját.
És ha nincs ideje rá?
Erre is van megoldás. A készülék képes saját maga vészjelzést küldeni két módon is. Minden ilyet viselő ügynöknek meg kell nyomnia óránkét, egy kis gombot, rajta és ha ez nem történik meg vagy az eszköz súlyosan megsérül, akkor kiküldi a vészjelzést. Egy ilyet kaptam ma én is és a többi ügynök, aki a barátait védi, nemrég. De most már elég a kérdésekből! Válaszoltam arra, amit tudni akart!
Még nem! – Sweets annak ellenére folytatta, hogy John hangja már sokkal inkább sugárzott dühöt, mint a hűvös profizmust.
Miből gondolja, hogy téves a jelzés?
Nem gondolom! Remélem. És jobb, ha maga is ezt teszi, mert a jelenlegi státuszukat elnézve és azt ki elől kell bújtatnunk magukat egy ilyen jelzés a barátai halálát jelentenék ebben a helyzetben.
Sweets elnémult. Próbálta erőltetni az agyát és visszaemlékezni arra a pillanatra a kórházban, mikor az ügynökök jöttek, hátha eszébe jut, ki is lett erre a Green ügynökre bízva. Bár nem volt biztos benne, úgy emlékszik Angelaék. Na, ne! Ott a kicsi és Hodgins és Angela, akibe régen kicsit szerelmes is volt. Csak ezt ne! Gondolatai zavaros villámként cikáztak a fejében. Kétségbe esetten próbált megragadni minden emlékfoszlányt az utolsó találkozásukról a kórházból. A barátai, akikből túl keveset adott az élet most bajban vannak, és neki kötelessége lenne segíteni valahogy.
De akkor mi miért nem megyünk és segítünk nekik? Hátha tehetnénk valamit! – bökte ki egyszer csak izgatottan.
Az ügynök annyira megdöbbent a kérdés hallatán, hogy kis híján az autóút melletti árokba hajtott. Az utolsó pillanatban rántotta vissza a kormányt és vele a kocsit is a meglehetősen keskeny kis útra, majd hatalmasat fékezve keresztbe fordult és megállt.
Ezt most nem mondta komolyan?! Remélem nem Dr. Sweets! Az én felelősségem, hogy megvédjem magát, nem az hogy köpenyes szuperhőst majmoljak és veszélyeztessem az életünket vagy megtagadjak parancsokat. Még ha szeretném, sem fogom megtenni! A lobogóra esküdtem fel akárcsak maga mikor felvették az FBI kötelékébe! Az fogadtam, hogy a parancsokat betartom, és nem megszegem! És erről nem akarok többet hallani! Megértette?
Sweets komoran bólintott egyet a keserűség piruláját ízlelgetve a szájában.
Ha ettől megnyugszik kissé, nem sokára többet fogunk tudni. De most már hagyjon vezetni! – mondta John miközben gázt adott és a Pickup tovább folytatta útját a kietlen vidéken.
Sweets kibámult az ablakon. Figyelte, ahogy változik a táj. Hamarosan a kietlen mindenséget szántóföldek váltották fel. Gondolatai most is barátai örül forogtak. A tehetetlen aggódás mázsás súlyként nehezedett a lelkére és összepréselte a szívét. Próbálta elhessegetni a gondolatot hogy barátai talán már meghaltak, de nem ment.
A kukorica mezők és napraforgó táblák váltották egymás. Az egyik ilyen mező mellet John lefékezett majd egy szűk kis csapáson elindult a kukorica mező belsejébe. Az éretlen kukoricacsutkák a kocsihoz csapódtak kellemetlen hangos puffanásokat idézve elő.
Most hova megyünk? – tette fel a kérdést Sweets, megkockáztatva, hogy talán választ sem kap.
Az ügynök nem válaszolt, de pár percen belül egy építményhez értek, ami egy csatornázáshoz használt fekvő beton gyűrűhöz hasonlított leginkább, csak ez sokkal nagyobb volt. A tetején sok kis piros ajtóval és egy fülkeszerű fémbódéval.
Ez mi? – próbálkozott Sweets újra.
Ez a keleti összekötő telefonhálózat egyik szerelő állomása.
De minek jöttünk ide?
Mit gondol minek? Telefonálnom kell!
De akkor tudni fogják, merre vagyunk, nem gondolja?
Nem, de maga gondoljon, amit akar! – mondta az ügynök, aki mostanra végképp elvesztette a tolerancia készségét a számára izgága, idegesítő agyturkásszal szemben és otthagyta.
Sweets kidugta a fejét a szélvédőn és figyelte, ahogy az ügynök egy piros csatorna tetőhöz megy, majd felemeli és turkálni kezd alatta. Hamarosan egy kábelt húzott elő. John ezek után visszajött a kocsihoz és egy egyszer használatos mobilt és egy adatkábelt vett ki a csomagtartóból. Visszament és az eszközöket összekapcsolva tárcsázni kezdett. Sweets csak azt halotta, hogy rövid ideig beszélt és elég szűkszavúan valószínűsítette, hogy épp utasításokat kapott vele kapcsolatban. Amikor végzett széthúzta a kábeleket és a mobilt a nyílásba dobta, majd a tetőt lecsapta és a kocsihoz jött. Miután beült Sweetsre nézett, aki szavak nélkül is látta a lényeget.
Megerősítették a dolgot. Greenen kívül mindenki bejelentkezett már. A riasztás nem volt téves. Sajnálom doki, de a barátai valószínűleg halottak akárcsak az ügynökünk.
Ez biztos?
Nincs olyan, hogy biztos, csak ha tudnák, hol vannak és odamehetnének de Green ahhoz túl jó volt, hogy nyomokat hagyjon maga után.
Na és ez a csipogó vagy mi? Miért nem mérik be a jeleit? – mondta elcsukló hangon miközben minden igyekezete ellenére a szemei könnybe lábadtak.
Ezt az eszközt úgy tervezték, hogy ne lehessen, a szignál, amit kiküld a másodperc tört része alatt kommunikál, és 6 műholdon fut át így lehetetlen bemérni. Akárcsak az előbbi beszélgetést. Ha mégis sikerülne, azt hinnék New York körzetéből indították a hívást.
És most mi lesz velük? – kérdezte Sweets aki már képtelen volt visszatartani a könnyeit.
Azt már nem tudom. Ezt a választ már csak az FBI adhatja meg magának. De ha engem kérdez, Isten kezében vannak. – mondta John majd kitolatott a mezőből és visszatért az útra, hogy a megjelölt cél felé vigye kétségbe esett útitársát.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
, bár szerintem a történet fényéből egy szemernyit sem vesz el, mondhatnám apróságok aprósága a szélvédő (merjen valaki mást mondani)
húúúha? ez hihetetlen, Angela előbb el kellett volna kezdened írni.... Eszméletlen.... imádom, KÖVETELEM AZ ÚJ RÉSZT!!!!!