|
o.n.: A kéz, amely a bölcsőt ringatja/1.
Booth azt remélte, egy újabb kávé segít majd neki felülkerekednie az álmosságon, de tévedett. Az irodájában ült, még mindig szorongatta kezében a kiürült poharat, de a szemei minduntalan le akartak csukódni. Mostanában nyugtalanul aludt, rémálmok gyötörték, melyekben Trevor Bartlett véghezvitte elkeseredett tervét, ő pedig nem ért oda időben, hogy megmentse Bonest és a babát. Hasztalan győzködte magát, hogy a nő mindenképp elfutott volna a támadó elől, kínozta az önvád és az aggodalom. Szerette volna, ha Bones kevesebbet dolgozik, de ezt már említeni sem merte neki, hiszen akárhányszor hozta szóba, annak sosem lett jó vége. Így aztán, mint az elmúlt napok mindegyikén, ezen a reggelen is megküzdött önmagával, amikor kirakta a nőt a labornál. Jó munkát kívánt neki, azután bejött az FBI-hoz, de gondolatai a Jeffersonian törvényszéki laborja körül kalandoztak.
Töprengéséből a telefonja csörgése zökkentette ki. Perotta ügynök hívószáma jelent meg a kijelzőn, és ez semmi jót sem ígért.
- Booth.
- Jó reggelt, Booth! – köszöntötte egy vidám női hang. – Cam vagyok.
- Ez aztán a meglepetés! – derült fel az ügynök arca. – Hogy vagy Cam? És hogy kerül hozzád Perotta mobilja?
- A bal lábam még eléggé fáj, de a körülményekhez képest jól vagyok, köszönöm a kérdést. Azért hívtalak, mert Perotta ügynök itt nyomoz a kórházban. Gyilkosság történt.
- Hol? A sebészeten?
- Nem, két emelettel lejjebb. Paul osztályán.
- És te ki nem hagynál egy jó kis halottkémi vizsgálatot – mosolygott Booth. – Most már elhiszem, hogy jól vagy, Cam.
- Csak azért jöttem le, mert Pault nagyon felzaklatta az eset. Az egyik éjszakás nővérükről van szó. Ma hajnalban, műszakváláskor fedezték fel a testét a gyógyszeres szobában. Az előzetes vizsgálataim szerint éjjel 2 és 3 óra között ölték meg.
- Előzetes vizsgálat? Cam, ugye nem gondoltad komolyan, hogy bemész a laborba folytatni a boncolást?
- De igen, Booth, ez fontos nekem. És azért hívtalak, mert szeretnélek megkérni, hogy segíts megoldani az ügyet.
- Cam, Perotta is kiváló nyomozó.
- Igaz, de Paul miatt ez nekem személyes ügy.
- Értem. Tudod, hogy rám bármikor számíthatsz.
- Köszönöm. Várj egy pillanatot – Booth hallotta, hogy megbeszélik a teendőket. – Perotta ügynök bemegy hozzád, és elmond mindent, amit eddig kiderített.
- Az irodámban várom. Vigyázz magadra, Cam.
- Te is, Booth.
Tempe a középső boncasztalnál állt, és bosszúsan nézte, hogyan teszi le mellé Daisy a következő azonosítatlan holttest csontjait tartalmazó dobozt.
- Igazán nem szükséges helyettem pakolnia, Ms. Wick. Azok a tárolódobozok nem olyan nehezek.
- Abban segítek, amiben csak tudok – fuvolázta nagy vidáman Daisy, miközben felnyitotta a doboz tetejét, és hozzálátott, hogy anatómiai rendben kirakja a csontokat a boncasztalra. Egy pillanatra sem hagyta abba a csicsergést. – Olyan csodálatos, ami most magával történik. Egy új élet növekszik a hasában! Ó, ha tehetném, egész nap csak Kicsi Dr. B-hez beszélnék. Kutatási eredmények igazolják, hogy a magzat már az anyaméhben is képes a hallásra, az őt körülvevő hangoknak pedig bizonyára nagy szerepük van a fejlődésben…
És így tovább, szinte levegőt sem vett közben. Tempe nem is figyelt rá, inkább a csontokra összpontosított. A „Kicsi Dr. B.” elnevezés azért megütötte a fülét. Még nem adtak nevet a babának. Ugyan Booth már többször is célzott rá, de Tempe folyton csak hárított. Számára ez a baba jelen pillanatban csak kolléganője túlzásba vitt gondoskodását okozta. Daisy egy másodpercre sem vette le róla a szemét, és mindent kikapott a kezéből, amit felemelt. Tempe persze semmiképpen sem veszélyeztette volna a baba egészségét, de hát jól érezte magát, így aztán a maga részéről folytatta volna a megszokott munkáját. Éppen a jobb alkar sérüléseit jegyezte fel, remélve, hogy segítenek majd az azonosításban, amikor mögötte csipogott a biztonsági kapu, és Daisy minden addiginál magasabb frekvencián kiáltotta meglepődve:
- Dr. Saroyan!
Tempe megfordult. Cam bicegett feléjük, mankóval a kezében, de széles mosollyal az arcán.
- Én is örülök, hogy újra látom, Ms. Wick – mondta, majd Brennanhez fordult. – Hogy érzed magad?
- Jól – válaszolta lassan Tempe –, bár kissé idegesítőnek találom, hogy mostanában mindenki ezt kérdezgeti tőlem.
A biztonsági kapu újra csipogott, ezúttal Angela érkezett az emelvényre.
- Márpedig szokj hozzá, édesem, mert ez még jó pár hónapig így lesz! A következő fázisban mindenki a hasadat fogja majd simogatni, és semmit sem tehetsz ellene, az emberek egyáltalán nem törődnek majd a személyes tereddel. A pocakod közkincs lesz, ha tetszik, ha nem. Inkább élvezd, amíg megteheted, mert utána jön az át nem aludt éjszakák és a kakis pelusok végeláthatatlan sora…
- Aztán észre sem veszed – folytatta Cam – és már szülői értekezleten ülsz, próbálod átvészelni a kamaszkori hormoningadozást, és mire észbe kapsz, a gyerek már egyetemet választ, munkát vállal és elköltözik otthonról – Cam és Angela összenevettek. Tempe nagyon remélte, hogy csak viccelnek, de nem úgy tűnt. Lassan hozzászokott a gondolathoz, hogy anya lesz, de nem tudta magáról elképzelni, hogy eljön az idő, amikor a bébiételek, gyerekjátékok, rugdalózók és egy babakocsi lesz a fő beszédtémája.
- A munkavállalásról jut eszembe, Michelle igazán remek bébiszitter. Vele nyugodtan hagyom Michaelt, bárcsak az apjáról is elmondhatnám ugyanezt – Angela fintorgott egyet. – A múltkor például behozta a kicsit a laborba, és már majdnem belekezdett valami kísérletbe úgy, hogy a gyerek közben ott volt a hátán. Ha már úgyis itt vagy Cam, mint a főnöke, megtilthatnád neki a kísérletezést. Csak amíg Michael úgy 22 éves lesz.
- Nem ezért jöttem – mosolygott Cam –, hamarosan érkezik egy boncolandó holttest. De ha már az apukáknál tartunk – nézett Brennanre –, Booth szeretne beszélni veled.
- Megyek, felhívom – válaszolta Tempe, és már húzta is le a kesztyűjét.
- Ne, ne. Arra kért, szóljak neked, hogy otthon vár, mert amit mondani akar, az nem telefontéma.
- De hát az azonosítás… és az új ügy…
- Dr. Brennnan, az azonosítás mindjárt meglesz – szólt Daisy a számítógép mellől. Amíg ők beszélgettek, gyorsan betáplálta az eddig észrevett sérüléseket, és már el is indította a keresését az eltűnt személyek adatbázisában.
- Nagyszerű – bólintott Cam. – A mostani hullánk pedig még egészen friss, úgyhogy elég sok időbe telik, mire meg lehet majd vizsgálni a csontokat.
Tempe belátta, hogy nem tehet semmit. Kocsiba ült, és Booth-hoz hajtott.
A lakásba lépve megérezte az előkészített ebéd ínycsiklandozó illatát, és rádöbbent, hogy aznap még nem is evett. Hallotta, hogy Booth a hálószobában rendezget valamit, ezért bekiáltott neki:
- Megjöttem! – és elindult a konyha felé, mit sem törődve a férfi szavaival.
- Bones, várj meg a nappaliban! Ne nyúlj semmihez légy szíves!
Az utolsó szavakat hallva már értette is, mire gondol Booth. Az asztal meg volt terítve, a sült padlizsán és barna rizs gőzölögve várta, hogy elfogyasszák. Az ő tányérja mellett pedig egy kis dobozka pihent. Ékszeres doboznak tűnt, és ahogy Tempe felvette, kinyitotta, a szíve kihagyott egy dobbanást. A dobozban egy gyűrű csillogott.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Camen és Angelán besírtam, most törülgetem a könnyeimet XDD és a gyűrűű... wááá, követelem a folytatást!!
Szia hullaviasz, köszi, és örülök, hogy tetszett! :)