|
o.n.: A kéz, amely a bölcsőt ringatja/3.
A mozgalmas napot csendes, nyugodt éjjel követte. Tempe a kórházi ágyon feküdt és a plafont nézte eltűnődve, amelyre különös, folyton változó, elmosódott mintákat festett az utcai lámpa előtt hajladozó fa lombja. Az éjszaka csendjében felerősödtek a zajok, a halk neszezések: szobatársainak szuszogása, a kórházi gépek pittyegése. Az éjszakás nővér a folyosón olvasott, időről időre megzizzennek a könyv oldalai, ahogy lapozott egyet. Léptek koppantak, amint egy nő magas sarkú cipőjében elsietett az utcán, talán hazafelé tartva, talán épp otthonról menekülve. A nyitott ablakon át Tempe hallotta, hogyan játszadozik a szél a levelekkel, az álmosító susogás megtöltötte a szobát. Mégsem aludt.
Agyában ide-oda cikáztak az elmúlt órák eseményei, információi. Rendeződtek, helyüket keresték, egymáshoz kapcsolódtak, hogy végül logikus egésszé álljanak össze, bár a legfőbb kérdésre még így sem adták meg a választ: ki lehet a gyilkos? Itt van, vele egy szobában, egyelőre mégsem tudja, a három nő közül melyikük az. Megborzongott, amikor arra gondolt, hogy egyikük képes volt hidegvérrel kioltani egy másik ember életét úgy, hogy közben egy új életet készül a világra hozni. És ezután képes a szemét lehunyva békésen aludni. Ő maga nem tudott. Félt.
Hiába volt Booth olyan közel hozzá, hiába volt biztos benne, hogy a férfi, ugyanúgy, mint ő is, éberen figyeli a gyanús zajokat, és ha csak egy szemernyit is veszélyben érzi őket, azonnal ott terem, hiába bízott meg benne tökéletesen, ez most nem volt elég. Mióta beértek a kórházba, olyan volt számára, mintha másvalaki életét élné. Persze minden fedett nyomozáskor így volt ez, de most először nem csak eljátszotta, hanem valójában át is élte a szerepét, és a nap végére rájött, hogy akár minden egyes nap élhetné ezt az életet, ha akarná. Rájött, hogy mit veszíthet.
Eleinte furcsának találta a sok kismama viselkedését. Idegenek, de mégis mind úgy beszélgetnek egymással, mintha régi ismerősök lennének, Hát persze, hiszen van közös témájuk. A nevüket ugyan nem mindig sikerült megtudni, itt nem az az első kérdés, hanem, hogy ki hány hetes. A problémákról aztán nem kérdeznek. Aki akarja, elmondja, aki kibírja, az meghallgatja. Annyi szomorú sors van itt, nem mindenki szeretné hallani, milyen tragédiákat élhet még meg a sajátján kívül. Azzal is épp elég megbirkózni, ami neki jutott. Tempe először csak leült egy kényelmes fotelbe a közös helyiségben, és hallgatta őket.
Az volt a dolga, hogy leszűkítse a gyanúsítottak körét. Az egyik nő 22 éves, 8 hetes terhes, és azért van bent, mert mindent kihány, még a vizet is. Jártányi ereje is alig volt, őt tehát kizárta. A sötét hajú, komor tekintetű, aki alig mutatott érzelmet, mikor elmesélte, túl van már 5 sikertelen terhességen, és most egy élő és egy halott babát hord a hasában, várja, hátha ez a megmaradt kicsi tovább kibírja odabent, mint a többiek, rajta maradt a listán. Persze az is lehet, hogy egyszerűen nem mer már reménykedni, vagy bármi mást érezni, mert abba rögtön beleőrülne. A vörös hajú nő, aki a hasát valami indiai varázsjelekkel díszített kendővel köti körbe babonából, szintén a listán maradt. Az előző gyereke csupán 650 grammal született meg ugyanitt, és nem élte túl, Tempe gondolatban feljegyezte, hogy kérdezzen rá Perottánál a kórházi perekre. Azután pedig megállapította, hogy igazán szerencsésnek mondhatja magát.
De ott volt a másik véglet is, azok a kismamák, akiknek a legnagyobb fejtörést például az okozta, milyen matracot vegyenek a kiságyba. Egyikük a kókuszra esküdött, a másik el sem jutott idáig, mert már a kiságy színét sem tudta eldönteni, milyen legyen, hogy passzoljon a többi bútorához. Vele nem sokat beszélgettek. Férj, első gyerek – ennyi elég információ volt, ahogy Booth előre megmondta. A munkájáról érdeklődtek még, Tempe elmosolyodott magában, amikor eszébe jutott, mit válaszolt. Nem volt felkészülve a kérdésre, így kimondta az első foglalkozást, ami az eszébe jutott: pszichológus. Na szép, pont ő. De akkor már nem lehetett rajta változtatni.
Később aztán Paul érte jött és elvitte ultrahangra, persze azért, hogy szem-és fültanúk nélkül beszélhessenek Booth-szal, Cammel, Perottával és Angelával. Kicsit várnia kellett rájuk, addig Paul megnézte a babát, és mindent rendben talált. Különös érzés volt látni a kicsi lényt, a közös gyermeküket Booth-szal. Ahogy meghallotta szívhangját, a szeme könnybe lábadt, csak az önuralmán múlt, hogy nem fakadt sírva Paul előtt, persze csak a terhességi hormonváltozások miatt, magyarázta magának. Bár az orvos egyáltalán nem tűnt meglepettnek Tempe reakciójától. Nyilván sok ilyet látott már, inkább megkérdezte őt, akarja-e tudni a baba nemét. Természetesen akarta, de erről Booth-nak egyelőre nem szólt, mert gyanította, hogy a férfi szívesebben hallaná négyszemközt ezt az információt, nem pedig egy gyilkossági nyomozás kellős közepén.
Angela addig dolgozott a kamerák felvételein, amíg biztossá nem vált, hogy az elkövető az ő szobájukból jött ki, illetve tért vissza. Az áldozatot, Suzanne-t eddig egyikükkel sem sikerült kapcsolatba hozni. Perotta leellenőrizte őket: Adrienne 38 éves, a harmadik gyerekét várja, sikeres közgazdász. Nora grafikus, 42 éves, a negyedik gyerekével terhes. Mindketten biztos anyagi és családi háttérrel rendelkeznek. Nem úgy a mindössze 17 éves Vivien, akit egyszer sem látogatott még meg senki, mióta bent van. Perotta a kórházból rögtön a szüleihez indult, hogy beszéljen velük, Booth pedig azt javasolta, hogy Tempe koncentráljon a lányra, hiszen hármuk közül érzelmileg ő a leginstabilabb.
A terv azonban kivitelezhetetlennek tűnt, Vivien a délután hátralévő részében nem kelt fel, nem beszélgetett velük, úgy tűnt, mintha ott sem lenne, vagy méginkább mintha tudomást sem venne a környezetéről. Nora és Adrienne már megszokták, néha-néha vetettek rá egy pillantást, de nem foglalkoztak vele. „Csak tizenhét…” – súgták oda magyarázatképpen Tempe-nek, és tovább meséltek a gyerekeikről. Adrienne a fiát dicsérte, aki jó képességű, kitűnő tanuló, kitartó gyerek. Tempe megfigyelte, hogy ha a lányáról beszél, soha nem mosolyog, és soha nem mond jót. „Be nem áll a szája, hisztis, akaratos” – sorolta vég nélkül, és Tempe ismeretlenül is megsajnálta a kislányt, akinek az egyetlen bűne, hogy több figyelmet szeretne az anyjától. Ám ő dolgozik, mert a pénzre szükség van, a gyerekekre pedig bébiszitter vigyáz. Ez lesz a sorsa a harmadik kicsinek is, feltéve persze, ha talál megfelelőt, ugyanis senki sem tart ki náluk sokáig. Az utolsót pedig ő küldte el, mindössze két hete, azóta a gyerekek a nagyszülőknél vannak. Noránál a nagy már tud vigyázni a két kisebbre, Adrienne nem is titkolta, hogy alig várja már ezt az időszakot ő is.
Booth este jött, Tempe jóleső bizsergést érzett, amikor bemutatta őt a másik kettőnek: „A férjem.”, és a féltékenység fullánkja szúrt beléje, mivel látta, hogy mérik végig a férfit. Félrevonultak beszélgetni, Booth persze hangosan nevetett, a kávéját is majdnem magára öntötte, mikor megtudta, hogy a nő pszichológusnak adta ki magát, és hihetetlennek tartotta, hogy nem lepleződött le azonnal. Kicsit bosszantotta, hogy nem tud az ügyre figyelni, de azért vele nevetett, miközben próbálta visszaterelni a beszélgetést az eredeti irányba: „Hagyjuk már ezt, Booth…”. Nem kis időbe telt, mire visszatértek a nyomozáshoz.
Vivien szüleitől alig tudtak meg valamit: dühösek a lányukra, amiért rossz társaságba keveredett, csak a bulizásnak élt, és felelőtlenül teherbe esett. Adrienne férjét egy válóperes ügyvéd irodájában találták, de azt mondta, a felesége még nem tud a szándékáról. Nora férjének pedig viszonya van. Mindhárman gyanúsak maradtak hát, de Suzanne sehová sem kötődött. Annyit sikerült megtudni, hogy egyedülálló volt, gyerek nélkül, és a kórházi munkája mellett több mellékállást is vállalt, főleg takarítást. De mivel ezek nem bejelentett munkák voltak, időbe telt lenyomozni, így Tempe éjszakára is bent maradt.
Mégsem volt olyan nyugodt ez az éjjel, mint amilyennek elsőre tűnt. A szomorúság, a kétségbeesés folyton ott terjengett a levegőben, a feszült várakozás ott vibrált mindenkiben: csak még egy napot kibírjanak, azután még egyet, hiszen minden egyes eltelt óra növelte a születendő gyermekük esélyeit. Legbelül mindegyikük ezen rágódott, és Tempe kezdte megérteni, miért mondják, hogy a nők két dologért képesek mindent megtenni: azért, hogy legyen gyerekük, és azért, hogy ne legyen. Most, az éjszaka közepén is hallani lehetett, hogy egyikük hüppögve sír. Tempe hallgatózott, levegőt is alig vett, hogy ki tudja szűrni, honnan jön a hang, és ráeszmélt, hogy Vivien az.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Kává leellenőrizve!! 
pszihológus mi?
Bones utálja a pszihológiát 
