|
Sophie: Hullámvasút/2.
Bones egy parkban volt. Nem a vidámparkban. Szokatlanul közel találta magát a földhöz. Azt gondolta, talán fekszik. Megpróbált felállni, de nem sikerült - már állt. Lenézett, és kezei és lábai helyén négy helyes kis kutyustappancsot látott.
- Szóval kutyává változtam. - vonta le a következtetést, melyet valamiért nem érzett logikátlannak, vagy furcsának. Beletörődött. Lépett egyet-kettőt. Megállapította, hogy kicsi. Elindult. Haladt a fák között, emberek sétáltak el mellette.
Messze a távolban meglátta barátait: Angela és Cam hangosan szólongatták. Volt egy olyan érzése, hogy tudják, hogy eb lett belőle... Kétségbeesettnek tűntek. Egyszer csak kezek érintését érezte, amelyek megmarkolják és felemelik. Kényelmetlenül érezte magát.
- Megtaláltam, itt van! - Sweets hangját hallotta. Valamiért úgy érezte, menekülnie kell. Egy ügyes rúgással kificánkolta magát a pszichológus kezéből, és futásnak eredt, de nemsokára a kezek ismét elkapták.
Kíváncsi volt, mi az oka mindannak, ami történik. Hogy miért lett kutya. Magyarázat mindenre van. Az, hogy egy négylábú állattá változott, pláne olyan dolog volt, ami magyarázatot követelt. De ugyanakkor sokkal kevésbé találta irracionálisnak, mint a hullámvasúton lefolyt furcsán távoli, homályos beszélgetést.
Ekkor változott a helyszín. Hirtelen egy gettón találta magát. Még mindig kutya volt, és még mindig fogták. Észrevette, hogy Sweets kezei barnák. A pszichológus tehát afroamerikai lett, amelyen valószínűleg ő maga is elcsodálkozott, legalábbis a káromkodások és az értetlenkedés erre utalt.
Ebben a pillanatban feltűnt mögöttük három, jó erőben lévő bandatag. Sweets menekülőre fogta. Rövid futás után egy ház falának támaszkodva pihent meg, kezében Bonesszal, a kutyával.
Sweetsnek ekkor eszébe jutott, hogy Booth épp a környéken nyomoz a bandák ügyében, és nem messze van egy irodája. Ismét futásnak eredt. És pontosan nekiütközött egy nagydarab négernek.
- Elnézést, én csak... - kezdte volna a magyarázkodást.
- Hé, haver, te melyik bandához tartozol? - kérdezte az izomagy gyanakodva.
- Az öné... Izé... - Sweets megköszörülte a torkát, és kissé gengszteresebbre vette a formát. - A tiétekhez, nagytesó. - még egy vállbabokszolást is megkockáztatott volna, de aztán erről letett, látva a rémisztő villanást a "nagytesó" szemében.
- Asz'ondod? - hajolt közelebb. Sweets mindössze egy ideges nevetést eresztett meg. - Okés, tesó! - a nagyember megveregette a hátát, majd szigorúan összehúzta szemöldökét: a pszichológus még nem úszta meg.
- Akkor gyere, bandázzunk egyet! A kis kutyusodnak szép fogai vannak, még hasznát vesszük - dübörögte, és Bones fogai felé nyúlt, aki erre jobb híján morogni és vicsorogni kezdett. Sweets nem tehetett mást, követte a melákot, hogy minden valószínűség szerint halálra veresse magát egy rivális banda tagjaival.
A helyszínen nagyban folyt már a bunyó, mikor Sweetsék odaértek. A nagydarab egyből egy karjai közé hulló néger püfölésébe kezdett, Bones vicsorgott, Sweets pedig igyekezett odébbállni, ám belehátrált egy másik hátba. Az illető megfordult és egy jobbhoroggal próbálta meg ártalmatlanná tenni Sweetst, aki azonban elhajolt, és Bones egy ügyes ugrással kiszabadulva megharapta a támadó... Nos, megharapta a támadót.
Ekkor toppant be Booth Különleges Ügynök, és egy-két figyelmeztető pisztolylövéssel félbeszakította a verekedést.
- Elég legyen, emberek! Mindenki menjen a dolgára! Megmondtam, hogy nem akarok balhét ezen a környéken, világos?! - a morgolódó tömeg lassan feloszlott, ám Sweets odasétált az ügynökhöz, nyomában a kicsiny kutyussal.
- Booth ügynök, várjon! Beszélnem kell magával! - próbálkozott.
- Nincs időm az apróbb sérelmeire meg a bandázós maszlagra! - Booth még csak vissza sem nézett.
- Félreérti, én nem vagyok bandatag! - magyarázkodott a pszichológus.
- Hát, pedig nagyon is annak néz ki... Na szakadjon le rólam.
- Booth, várj! - kiáltott utána Sweets. Bones egy ugatással nyomatékosította a kérést, mire az ügynök megfordult. - Én vagyok az, Sweets! A négylábú barátom pedig Dr. Brennan. - kissé kétségbeesetten még hozzátette - Hinned kell nekem!
Ismét új helyszín következett, de a cselekmény közel ugyan ott tartott. Booth egy leginkább bunkerre hasonlító bódéban ült egy asztal túloldalán. A másik széken a még mindig fekete Sweets foglalt helyet, õ – Bones – pedig a földön járkált kissé feszülten.
- Ha maga tényleg Sweets, akkor tud ezt-azt. - kezdte Booth. Még mindig bizalmatlannak tûnt, de valahogy hajlott a hihetetlennek tûnõ szituáció még hihetetlenebb magyarázatának elfogadására.
- Tudok is. Én vagyok Dr. Lance Sweets, az FBI egyik profilalkotó szakembere, és egy megegyezés alapján felhatalmazott engem, hogy önt és Dr. Brennant vizsgáljam a partneri kapcsolatukat illetően, illetve részemről azt gondolom, hogy többről lenne szó...
- Jó, jó elég... Ezt bárki le tudja darálni! Olyat mondjon, amelyről csak Sweets meg én tudhatunk! - parancsolta Booth, teljesen megfeledkezve arról, hogy a teremben lévő harmadik személy Bones.
- A kómája utáni első ügyében való nyomozása alatt hozzám jött segítségért. De nem az üggyel kapcsolatban. Arról akart meggyőződni, hogy valóban szerelmes e Dr. Brennanbe, vagy csak a műtét okozta átmeneti agyi elváltozások okozzák ezt az állapotot.
Booth barna szemeit kissé idegesen és rendkívül mérgesen meresztette a vele szemben ülőre – Sweets tudta: nyert. Ez a nézés tipikusan az, amellyel Booth akkor akarja megfélemlíteni, ha túl mélyre ás bizonyos dolgokban.
- Okés, Sweets, tényleg maga az. De ezt a témát itt és most lezártuk, értve vagyok? - keménykedett Booth. Felállt, odasétált az apró kutyushoz, lehajolt hozzá, és barna, meleg, megnyugtató szemeit egyenesen a kék szempárra szegezte...
...Bones felébredt. Angela kocsijában ült. Valószínűleg azonnal elaludt, ahogy beszálltak. Az arcán érezte a megszáradt könnycseppeket. Cam ült az anyósülésen, Angela vezetett.
Itt volt tehát a magyarázat: egy álom. Álmokban bármi megtörténhet. Csupán az agyunk generálta illúziók. De az a beszélgetés Booth és Sweets között... Furcsán valóságosnak tűnt. Miért kell mindennek a szerelemről szólnia? Booth azt mondaná, ez egy jel. Ami természetesen irreális magyarázat. De legyen. Temperence ma hitt. Ez a nap már úgysem lehetett volna logikátlanabb...
- Angela... - szólította meg. A nő hátrafordult, és sugárzó, győzedelmes mosolyt villantott barátnőjére. - Hol vagyunk?
- A kocsimban. Most jöttünk el a vidámparkból. Nem aludtál sokat. Nem vagyunk még messze. - magyarázta. Temperance megnyugodott. Újra emberi, valóságos, racionális életét élte – vagyis majdnem racionálisat.
- Ange, megállnál egy percre? - kérdezte Brennan. Angela kissé aggódva nézett a visszapillantó tükörbe, de semmi furcsát nem látott Tempe arcán. A kocsi megállt. A hátsó ajtó kinyílt, és Bones egy pillanat múlva már Angie lehúzott ablaka mellett állt.
- Ne haragudj, Angela, de nem megyek most vissza veletek. Majd este az ünnepléskor találkozunk. - mondta, különösebb magyarázat nélkül. Angela mosolyogva bólintott, majd a kocsi lassan elhajtott a távolba.
Temperance elővette a telefonját, és Booth számát pötyögte be.
- Booth? El tudnál jönni a vidámparkba? - kérdezte – Nem, nem hullát találtam. És nem hullámvasutazni akarok. Csak gyere ide! - fejezte be a telefonbeszélgetést, majd a lemenő nap fényében megindult vissza, a Vidámpark felé.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
De aztán megvilágosodott.. xD Bones kutya.. xDD Sweets néger.. xD 
Olvasom a folytatást 
Jó kis rész volt 
Ez az álom xDDD
nagyon beteg...
Kiváncsi vagyok, mit akar Brennan mondani Boothnak, de persze van már néhány ötletem
Szóval jöjjön a folytatás, minél hamarabb, másként szólva 
Húú ez jó volt....KK (lehet, hogy már van, de nem biztos, hogy eljutok oda ma :-)