|
Angela: Végzet & Lélek/1.
Valahol a nem túl távoli jövőben…
December 10.
Apa! – kiáltották szinte egyszerre a gyerekek, ahogy a szobába rontottak.
Booth álmos szemekkel nézett fel.
Sss! Anyátok még alszik! Ne ébresszétek fel! – mondta miközben kibújt a felesége mellől, hogy felvegye a köntöst és elkezdje a szokásos reggeli rutint.
A konyhába csoszogott papucsban és kávét főzött.
Kimehetek a kertbe apa? – kérdezte Christine aki épp, hogy csak egy fél fejjel volt magasabb, mint a bátyja Hank, de ez is elég volt ahhoz, hogy őt mindenki érettebbnek és okosabbnak kezelje.
Hank volt a család bohóca. Folyton ugratta a többieket és örült csínyeket terveltek a szüleik bosszantására a legjobb barátja Michael kíséretében. Christine egész más volt, ahogy Booth gyakran emlegette ő igazi Keenan lány. Pont olyan okos volt, mint az anyja és olyan kemény is. Kétszer is eltörte a kezét mire meg tanult biciklizni, de nem érdekelte a gipszes kezével is felszállt és addig küzdött, míg sikerült. Segítséget nem volt hajlandó elfogadni senkitől.
Hiszen még alig múl hét óra? Minek akarsz ilyen kora reggel a kertbe menni?
De apa! Tegnap megbeszéltük! Azt mondtad, ha megbírok állni a léceken, akkor elmehetek az osztállyal az idei sí táborba. Tavaly nem mehettem el, mert anya beteg volt, de már meggyógyult. Ha idén se megyek, az osztálytárasaim tutira kicsinálnak. Tudod milyenek a gyerekek ebben a korban?
Booth megrökönyödve nézett egy pillanatra a lányára.
Hol tanulsz te ilyeneket? Jó ég! Na, menj! Mielőtt anyád meghalja, miket beszélsz és téged is magával kezd hordani az előadásaira. – tette hozzá a régi széles mosolyával az arcán – De azért öltözz fel rendesen, kint kemény mínuszok röpködnek.
A kislány kiszaladt a konyhából az emelet irányába ahol a szobája volt. A ház rendezett és tágas volt. Booth és Bones a földszinten aludtak, a gyerekek az emeleten. Booth azt mondta azért, mert nagyon utál lépcsőzni. Persze az igazi ok nem ez volt. Amikor kiderült, hogy a felesége rákos nagyon nehéz korszak következett az életünkben. Booth a labort vádolta és a gépeket, amik körülvették munka közben a nőt. Valójában, azonban ahogy a kezelő orvos megmondta a betegség genetikai eredetű volt. Booth végig Bones mellett maradt. Minden kezelésre elkísérte és fogta a kezét. Az orvos azt javasolta, hogy alapvető életmódváltásra van szükség. A férfi ekkor döntött úgy, hogy elköltöznek a városból a hegyekbe. Branchville minden szempontból tökéletes megoldás volt. Booth átkérette magát a New Yorki irodához, ami így csak napi 1,5-2 óra autóútra volt tőle. Már nem volt nyomozó többé. Az FBI életellenes merényletekkel foglalkozó részlegét vezette és a terroristákat kergette a székében ülve. Nem ment többé terepre. Nem mintha nem akart volna ez „láblógatás” nem neki való volt, ahogy ő fogalmazott, de a nő nélkül többé nem élvezte a terepet. Minden megváltozott. Bones napokig sírt, amiért ott kellett hagynia az intézetet. De nem volt választása a dologban. Bár a kapocs közte és az intézet között nem szakadt meg, a tény hogy több száz kilométerre került korábbi életétől nem könnyítette meg a dolgot. Na, persze mindenki fogadkozott, hogy így meg úgy tartják majd a kapcsolatot, ami az első pár hónapban igaz is volt, de mostanság már örült, ha havi egyszer felhívta valamelyikük. Miután az orvos bejelentette, hogy a felgyógyult azonnal felhívta a Jeffersont, de a változást már nem lehetett meg nem történtté tenni. Cam aki Michelle miatt családanyává vált hozzá ment végül Paulhoz és lemondott az elsőszámú halottkém státuszról, hogy több időt tölthessen a férjével és annak gyerekeivel, akik az első perctől anyjukként kezelték. Angela Michael és Hodgins három éve költöztek vissza Párizsba, hogy Angela folytathassa a festőművészet iránti rajongásának kifejezését. Műveiből az óta két kiállítás is volt, mindkettő hatalmas sikerrel és Angela végre megkezdhette élni azt az életet, amire mindig is vágyott az elismert művészek között. Sweets volt az egyetlen, aki ott maradt ahol eddig. Bár ő is más munkakört kapott. Amikor az azóta befutott siker könyvének főhősei elköszöntek úgy döntött több időt akar szentelni az írásnak és kevesebbet a következő rá bízott párosnak, akik mellesleg két férfiból álló halálosan unalmas kombinációnak bizonyultak és egésznap azon vitatkoztak, hogy az ősember vagy az űrhajós nyerne egy csatában. Így hát Caroline a nyugdíjazása előtti utolsó intézkedés képen Sweetset a saját kérésére a profilozó egység részeként, két emelettel feljebb helyeztette. Sweets hálás volt, mert nem kellett naponta bejárnia többé. Az élete megváltozott végérvényesen mindenkinek. Bones a Jeffersonnak köszönhetően tanári állást kapott. Hetente kétszer oktatta az antropológiát a New Yorki egyetemen lelkes, ám de annál lustább, diákoknak. A halál, amely része volt a mindenapjaiknak, mely minden tettükben megtalálta őket, irányította és nagyon is befolyásolta sokszor az életüket, végérvényesen eltávolodott mindenkitől.
Apa én már nem eszek müzlit! – rivallt a férfira, aki elmerült a gondolatai között, Hank - Az a kicsiknek való és én már harmadikos vagyok!
Ó! Ezt elfelejtettem! De azért mondanék én neked valamit fiam! A müzlit én is szeretem és megeszem, pedig én már jóval öregebb vagyok, mint te! Szerintem ebben semmi ciki nincs.
Aha! Akkor én meg holnaptól kávézni kezdek!
Hogy mit? Még csak az kéne! Ahhoz te még túl kicsi vagy!
Szóval akkor mégis csak van, amit bizonyos életkorban nem kéne tenni?
Na, elég volt! Anyádnak igaza van. Nagyon szemtelen vagy újabban!
Persze, ha Chrissy mondta volna ezt, mind hasra estek, hogy milyen okos. Bezzeg, ha én mondom szemtelenség!
Megáll az eszem! Mars ki a konyhából! Keresd meg Ripleyt és adj neki enni.
De hát ő anya kutyája!
Tudom én! Csak mikor a szánkó elé kötöd, akkor a tied. Ugye?
Jól van! Megyek már. – húzta el a száját Hank majd kiment a konyhából.
Booth sietve reggelit csinált a két gyereknek. Összekészülődött miközben Brenen is felkelt.
Jó reggelt!
Neked is Bones!
Hú de rég nem hívtál már így! Akkor neveztél így utoljára mikor felvettek az egyetemre tanárnak. – az emlék felidézése kellemes érzés volt a nőnek és elmosolyodott.
Booth nézte, ahogy ott állt a pult mellett, kócosan, köntösben, karikás szemmel, de azzal a régen nem látott varázsos mosollyal az arcán. A szeme most is úgy csillogott, akár annak idején, mikor a férfi először látta. Újra elöntötte az, az érzés. Hosszú évek teltek el, mióta az övé lett először és az ikrek megfogantak, és annyi mindenen mentek át, azóta együtt, minden megváltozott kivéve azt, hogy mennyire szereti, mert ez az évek elteltével egyre csak mélyült, de mit sem kopott.
Baj van? Úgy nézel rám, mint… nem is tudom, aki még sose látott!
Nem! Dehogy, csak elgondolkodtam! Hányra mész ma?
Azt hiszem, úgy tizenegy fele indulok.
Az jó! Este beszéltem Parkerrel azt mondta kilencre itt lesz! Nem szeretem, ha álmosan vezet.
Tudod, szívem ideje lenne beletörődnöd, hogy a fiad lassan felnő! Már nem az, az ártatlan kisgyerek, aki volt. Ráadásul te tanítottad meg vezetni így nem hiszem, hogy lenne mitől félned. Amúgy is, a rendészeti akadémia itt van New Yorkban. Te is megteszed ezt a távot naponta, minden gond nélkül nem? Arról nem is szólva, hogy nem először jön fel ide, az utat ismeri és most a szünetben még fáradt se igazán lehet.
Tudom Tempi. Tudom. De megígértem Rebbecanak, hogy vigyázni fogok rá! Azt mondta Kathy a nagyanyja már öreg és nála lakik ugyan, mert közel a suli, de csak akkor engedi el a városba egyedül, ha én felügyelem. És tegnap még a hó is leesett!
Selley, édesem. Semmi baja nem történhet. Ne aggódj már annyit! Parker húsz éves lesz nemsokára és nagyon is felelősségtudatos felnőttként viselkedik. – mondta a nő miközben megcsókolta a férfit és visszament, hogy felöltözzön.
Pár perccel később Booth már a kocsiban ült. Az FBI kegyes volt hozzá, amikor az áthelyezést intézte, így a fegyverét és a kocsit megtarthatta. Bár új munkakörében, már egyiknek se vette hasznát. A mesterlövész vizsgát ugyan évről évre megújította, de már ezt is csupán megszokásból, mintsem kötelességből. Évek óta nem használta a pisztolyt, ami csendesen pihent most is a kocsi oldalzsebében nem messze a kezétől.
Vezetés közben elmerült a gondolataiban. Az évek rutinja lassan kopott ki a mindennapokból és vele merült a feledésbe a híres érzéke is. Mióta nem vett részt kihallgatásokon vagy nyomozásokban már nem volt szüksége arra, hogy azonnal megmondja, ki hazudik és ki nem.
A táj változatos volt és csodaszép, ahogy mindent befedett a hófehér érintetlen hó. Nem látszott előtte más, mint az utat megtisztító hóeke nyomai, ami naponta egyszer járt fel a hegyre, hogy az alig néhány házat számláló kis község ne legyen elvágva a külvilágtól. Booth imádta ezt a vidéket. Csönd volt és hatalmas nyugalom. A szomszédok olyan messze voltak, hogy gyalog nem indult el hozzájuk az ember. De nem elég messze ahhoz, hogy a bajban magadra maradj. Ameddig a szem ellátott tölgyfaerdők és fenyvesek váltották egymást. Booth szilárdan hitte, hogy a nőt a betegsége felgyógyulásában nagyon is segítette a kristálytiszta levegő és a változatos klíma. Annyira mélyen süllyedt a gondolataiba, hogy észre sem vette, ahogy a hírtelen szakadni kezdő hó szinte belepte a szélvédőt. Majdnem lesodródott az útról mikor ráeszmélt, hogy a kocsiban sötét lett, mert a minden irányból támadó hópelyhek egészen elborították. Bekapcsolta az ablaktörlőt a legmagasabb fokozatra, de még így is alig bírta a tempót. Hatalmas hóesés kellős közepén találta magát.
Na, már csak ez kellet! – morogta, majd lassabb tempóra fékezte a friss havon meg-megfaroló autót.
Az út egyre kevésbé vált kivehetővé. Booth megszokta, hogy a hegyen ahova pár éve költöztek nem ritkák az efféle időjárási anomáliák, de ekkora hóesést még nem látott mióta itt élnek. – Még jó hogy felraktam tegnap a hóláncot. – gondolta – Fel kéne hívnom Parkert, hogy tudja, mire számítson, ha erre indulna. – a gondolatot tett követte és Booth a mobilja után nyúlt ám a készülék ebben a pillanatban megcsörrent. A férfi arca felderült az ismerős név láttán.
Perotta?
Halló? Igen! Jó reggel Booth ügynök.
Neked is. – a férfi szája széles mosolyra húzódott az ügynök szó hallatán. Régen nem nevezte már így senki – Nagyon régen beszéltünk utoljára. Mit tehetek érted?
Komoly gondom van ezért kerestem… vagyis kerestelek meg. Az egyik ügynökötök, aki fedésben dolgozik, most belefolyt a nyomozásomba. Ki kéne hallgatnom, mert az egyetlen szemtanúja lehetett egy gyilkosságnak.
Nem igazán értem ehhez miért van szükséged rám?
Nos ha behívatom lőttek az álcájának. Ha viszont nem teszem, abból nektek lehetnek gondjaitok az ügyész előtt.
Értem. Tehát a tanácsom kell?
Nem. A segítséged, hogy megrendezzek egy látványos elfogást ellene. És az engedélyed, mert a végzést csak úgy kaptatom meg a bírótól, ha a főnöke, aki te vagy beleegyezik, hogy drogcsempészet gyanújával házkutatást tartsak nála és az álca kedvéért őrizetbe vegyem.
Küld le az irodámba az anyagot és beszélek délután a bíróval.
Nem szükséges leküldenem itt van velem.
Úgy érted itt vagy New Yorkban?
Igen, mert az áldozat szülei itt élnek és gondoltam, ha őket kikérdeztem beugranék hozzád is. Nagyon régen nem láttalak és azt hittem örülnél egy barátnak.
Persze, hogy örülnék.
Akkor jó. Találkozzunk az irodádban délután. Rendben?
Rendben. Délután. Feltéve, hogy nem temet be ez a hóesés. – köszönt el vidáman a férfi, majd letette a telefont.
Kellemes bizsergés töltötte el. A régi élete egy szeletkéje rátalált. Perotta vette át a helyét és az irodáját, mikor áthelyeztette magát New Yorkba. Ő most is azt a munkát végezte, mint ő annak idején. Mennyire szerette azt az életet. Mit nem adna, ha újra az lehetne, aki akkor volt. Ha kergethetné a gyilkosokat Bonesal.
Annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre se vette, amikor letért az útról. A hóeke nyomait elfedte a hó, amely annyira szakadt, hogy alig lehetett látni tőle. Az ablaktörlő makacsul küzdött ellene, de mindhiába. A puha pelyhek erősebbnek bizonyultak és a látótávolság az alig valamiről az abszolút semmire csökkent. Az örvénylő szél és a furcsamód egyre sötétebb felhők szinte körülvették a kocsit, amely többször is felsikoltott, ahogy a járatlan úton a hó nem akart engedni a kerekek taposásának. Booth lassan ráeszmélt, hogy valami nincs rendben, a táj már amennyit kibírt venni belőle, ismeretlen volt. Se előtte, se mögötte nem voltak se fák se sziklák, amiket megszokott. Csupán a nagy semmi. Egy üres hófedte mezőn haladt. Megállította a kocsit. Azt gondolta, ha kiszáll, és körbenéz, talán megláthatná az utat, amiről letért vagy valami ismerőset, ami felé tarthatna. Kiszállt és a kocsi mögé ment. A kicsiny pelyhek zúduló sokasága szinte azonnal megtöltötte és a felismerhetetlenségig ellepte a nyomait. Visszafordulni tehát értelmetlen lett volna. De akkor most merre menjen? Felmászott a motorháztetőre és körbenézett. Semmi. Mindenhol fehér fátyol, kietlen hófedte pusztaság.
Csak nem letért a megszokott útról?
Booth hulla fehérre sápadt arccal pördült meg a másik irányba ahonnan a hang jött.
A frászt hozza rám ember! – mordult rá a kocsi mellett álló alacsony idős férfira, akin hótalpak voltak, a fején egy színes fejpánt tollakkal és egy nagy, mintás poncho volt ráterítve. A kinézete alapján, indián volt.
Sajnálom nyomozó. Nem akartam megijeszteni.
Hogy mondja? – Booth leesett állal meredt a férfire – Ezt honnan veszi?
Hát látom, hogy elsápadt. Gondoltam, megijedt.
Nem azt! Honnan veszi, hogy nyomozó vagyok?
Az emberek beszélték a környéken. Tudja, nem mindennap költözik a környékre egy híres írónő és a nyomozó férje.
Maga is itt lakik? – kérdezte miközben lemászott.
Nem egészen. Tudja, a hegy másik oldalán van egy rezervátum. Én és a családom ott élünk. Már háromszáz éve, hogy az ősök a medvét követve a helyre leltek.
És hogy került ide ilyen hírtelen? Az előbb mikor körbenéztem még sehol sem volt.
Mert a szemét használta.
Booth megrökönyödött a válaszon, de folytatta a beszélgetést.
Ezt hogy érti?
Tudja nyomozó a Navajok hite szerint a szem arra van, hogy lásd merre mész, de ha eltévednél a szív az, aki haza vezet. Mert a szív tudja azt is, amit a szem képtelen meglátni.
Akkor biztos azért tévedtem el, mert a szemem nem tudta az utat? – a férfi egyre viccesebbnek találta az öregember beszédét.
Nem nyomozó. Azért tévedt el, mert a szívét követte, ami más felé húzza. – Booth tekintete komor lett.
Ha erre él, hogy lehet, hogy még sose láttam?
Már mondtam magának. Mert a szemét használja újabban és nem a szívét. Pedig az hangosan kiáltott az előbb is.
Na, most már teljesen összezavart.
Ne törődjön vele nyomozó. Csak menjen tovább amerre indult, meglátja, hazatalál. – közelebb lépett és megérintette a csukóját – Ez a maga végzete.
Booth fájdalmasan felszisszent, ahogy az indián érintésének nyomán, a bőrén szinte meggyulladt, Destiny a Kanji tetoválás. Elkapta a kezét és elfordult. Sebesen feltűrte a zakóját az inggel együtt és a tetoválására meredt, ami vörösen felizzott, mintha csak most égették volna a bal kezébe valami forró fémmel.
Ezt meg, hogy csinálta? – fordult vissza mérges arccal, de az öreg már nem állt ott ahol az előbb. Sebesen körbe fordult, de sehol se látta. Megkerülte a kocsit és kissé értetlenül állapította meg magában, hogy ismét teljesen egyedül van a semmi közepén.
Már képzelődöm is?
A hangja furcsán visszhangzott a csendben, ami a tájra borult, miközben nem hallatszott más, mint a milliárd szám alászálló puha hópihék földet érése.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
It is going to also imply that this much loved stretch of Kent shoreline may be cared for inside a way that can strengthen its habitat for community wildlife. In case the charm is prosperous, by far the most iconic stretch in the White Cliffs the one. 35km (just below 1 mile) sweep overlooking the port of Dover will probably be seemed soon after and managed to the good thing about the general public and for wildlife. It is going to comprehensive the lacking url of shoreline underneath Nationwide Rely on treatment christian loboutin christian loboutin red pump red pump , uniting a stretch of greater than 7km (practically five miles) in between the Rely on s customer centre and South Foreland lighthouse. Fiona Reynolds, Director 
, gratu
