|
hullaviasz: Hulla pelyhes/2.
- Szia, apu! – köszöntötte Maxet Brennan, amikor kiszállt a kocsiból, és szexi Jeffersonos overalljában, a maga szokásos, határozott módján trappolt az áldozat felé.
- Szia, kicsim. A hulla egy hóemberben van – felelte Max, és elégedetten nyugtázta, hogy ez még az ő pici lányát is megdöbbentette.
- Üdv, Max – lépett be a képbe Booth. – Remélem ehhez az esethez semmi közöd.
- Dehogyis – mentegetőzött Max. – én csak megtaláltam.
- Úgy, hogy a koponya a hóember előtt vigyorgott? – vonta fel a szemöldökét Booth.
- Ööööö, nem egészen… – jött zavarba Max – Én csak megcsodáltam, mert látjátok, milyen magas, és akkor leesett a feje, amiből kiállt a gerinc. Akkor bementem, és szétszedtem a hóember fejét, és benne volt a koponya.
- Már értem, kitől örökölte Bones az írói vénáját – jegyezte meg Booth.
- Óvatosan szét kell bontani a hóembert, hogy megvizsgálhassuk a többi maradványt is – szögezte le Brennan.
- És ki fogja megcsinálni? – kérdezte Booth.
- Majd én – felelte Brennan. – ez sok türelmet és hozzáértést igényel, mert ha túl gyorsan szedjük szét, kárt tehetünk a maradványokban.
Booth és Max hosszan várakoztak, miközben Brennan pelyhenként szedte szét az óriási hólétesítményt.
- Booth, te veszel Tempinek valamit karácsonyra? – törte meg a csendet Max.
- Hogy jön most ez ide? – a kérdés láthatóan zavarba hozta Booth-t.
- A számon keresztül – felelte Max. – De komolyan. Én nem tudom, mit vegyek neki. Nincs valami ötleted?
Booth felnevetett.
- Az apa tanácsot kér, hogy mit vegyen a lányának karácsonyra. Csak én érzem benne az iróniát?
- Tudod mit? Felejtsd el.
- Remek. Úgyis most jutott eszembe, hogy van egy kis elintéznivalóm – jelentette ki Booth, azzal faképnél hagyta Maxet.
Bekopogott a házba, amihez tartozott a kert, ahol a hullát találták. A ház elméletileg egy Ronald Douglas nevű egyén tulajdonát képezte. Booth hiába kopogtatott, senki nem nyitott ajtót. Utána kicsit erőteljesebb kopogtatással, nevén nevezve: dörömböléssel próbálkozott, de az se vezetett eredményre. Ezután nagy svunggal nekiszaladt az ajtónak, és megpróbálta letörni a kilincset, hátha attól feltárul a frusztrálóan stabil nyílászáró. Nem is csalódott a jó öreg erőszakban: az ajtót csak azért nem lehetett nyitottnak nevezni, mert már egyáltalán nem volt a helyén. A ház belső elrendezése nem nagyon tetszett Boothnak, legfőképpen azért, mert semmit nem látott belőle, tekintve, hogy a villanykapcsolókhoz nem volt térképe. Miután sikerült beüzemelnie a zseblámpáját, és körülnézett a lakásban, Booth teljes biztonsággal jelenthette ki, hogy már napok óta nem járt ott senki.
Addigra Brennan már szétszedte a hóembert, és a havat el is küldette a Jeffersonba Hodginsnak.
- Férfi, 45-50 év közötti – sorolta az alapvető adatokat Boothnak, mikor az végre kikeveredett a házból. – A házban nincs senki?
- Teljesen üres – felelte Booth. – Tudom, hogy nem szereted a feltételezéseket, de szerintem a ház tulaja lesz az áldozatunk.
- Logikusnak tűnik – helyeselt Brennan – Ha senki más nem élt ebben a házban, később veszik észre a hullát. Kíváncsi vagyok, mit szólna egy mintacsalád, ha egyszer csak egy hatalmas hóember teremne a kertjükben, ami tavasszal elolvadna, és felszínre kerülne a belső tartalma.
- Jajj, ne is mondd – szörnyülködött Booth – szegény kisgyerekek. Biztos maradandó traumát okozna egy ilyen látvány.
- Nem biztos – ellenkezett Brennan – Mikor Parker talált egy emberi ujjat, meg akarta tartani, nem? Inkább a szülők arcát nézném meg.
- Ez nem vicces, oké? – méltatlankodott Booth – Igenis normális, ha az emberek megijednek egy hullától.
- A jelenlegi társadalomban igen. De gondolj arra, hogy mindenki így fog kinézni.
- Egy hóemberből?
- Nem. Én arra gondoltam, hogy a temetőben lévő hullák nagy része az oszlás előrehaladott állapotában lehet már, és a külseje szép lassan kezd teljesen megegyezni a belső felépítésével – magyarázta Brennan. – Ha valaki fél a saját belső vázától, azt nem nevezném igazán normálisnak. Dühítő, hogy a csontvázat ijesztőnek tartani normális, pont úgy, mint a szépséget bálványozni. Bomlás közben már senki sem mondható vonzónak. A te külsődről például csak úgy sugárzik a remek nemzőképesség, de te se lennél valami jóképű, ha a lágyszöveteid már össze lennének aszva.
- Ezer kösz, Bones, felvidítottál. Akár vihetnénk is a most már cseppet sem vonzó barátunkat a laborba, hogy megtudjuk, ki pusztította el a szexuális kisugárzását.
- Jó. Akkor egykor találkozunk a Royal Dinerben, apa – fordult Brennan Maxhez, aki eddig döbbenten hallgatta az egyetemes eszmecserét.
- Rendben kicsim, akkor…jó munkát – krahácsolt Max, és nyomott egy puszit Tempe arcára, aztán gyorsan fel is szívódott, nehogy belekerüljön a vitába.
Brennan és Booth egymásra néztek. Brennan összeráncolt homlokkal fixírozta az ügynököt, aki az ő arcát fürkészte.
- Mi van? – kérdezték egyszerre.
- Semmi – felelték kórusban.
- Akkor… – mondták megint olyan egyszerre, mintha betanulták volna.
- Mondd te – udvariaskodott Booth, miközben legnagyobb bosszúságára, női tükörképe ugyanezt mondta.
- Miért beszélünk teljesen egyszerre? – mondta ki az első mondatát egyedül Brennan.
- Tudod, én próbálkozom – védekezett Booth. – Mindig mást mondok, mint amire először gondolok, mert tudom, hogy te is arra gondolsz, és azt fogod mondani.
- De én is azt gondolom, hogy te arra gondolsz, amire én gondolok, ezért mondok mást, ami épp ugyanaz, mint amit te mondasz – Brennan sokszor mondott már olyat, amit senki nem értett körülötte, de olyanból, amit ő maga sem értett, ez a mondat volt az első.
- Inkább vigyük az áldozatot a laborba, amíg még értem, hogy mire gondolok – javasolta Booth.
- Egyetértek – felelte Brennan, olyan hangsúllyal, mint Yoda.
- Hát igen, szó szerint egyetértesz velem. De látom, te már nem érted, hogy mire gondolsz – csóválta a fejét Booth.
- Nem tudom, ez mit jelent – ráncolta a homlokát Brennan.
- Na látod, én is pontosan erről beszélek – mutatott rá Booth, és beszállt a kocsiba.
- Tehát te érted, hogy miről beszélünk? – kérdezte Brennan őszinte csodálattal.
- Hirtelen fény derül elképesztő mentális képességeimre – viccelődött Booth.
- És elképesztő egódra – tette hozzá Brennan.
- Bagoly mondja verébnek, hogy „húhúúú!”. – bölcselkedett Booth.
- Nem tudom, ez mit jelent.
- De azt persze tudod, hogy mit jelent a „Donec eris felix multos numerabis amicos, tempora si fuerint nubila, solus eris”.
- Persze, hogy tudom – vonta meg a vállát Brennan – „Amíg szerencsés vagy, sok barátot számlálsz, mihelyt beborul az idő, magadra maradsz.” De honnan tudtad, hogy hogy van ez latinul?
- Mondtam, hogy fény derül elképesztő mentális képességeimre – vigyorgott Booth.
Brennan elmosolyodott, és az út további részét csöndben tették meg. Ahogy beléptek a Jefferson Intézet törvényszéki részlegébe, Brennan mártír módjára felnyögött.
- Mi van? – értetlenkedett Booth.
Brennan nem válaszolt, csak a fejével az emelvény felé bökött. Boothnak ekkor leesett, hogy mi a probléma: a soron következő gyakornok nem más volt, mint Daisy Wick őbosszantósága.
- Ohh – csak ennyit tudott kinyögni vigasztalásul. – Majd csak túlélitek valahogy.
- A kérdés inkább az, hogy ő túléli-e – vélte Brennan, elnézve a gyilkos pillantásokat osztogató Camet, a szemét forgató Hodginst és a röhögő Angelát.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
gratu hullaviasz! nagyon jól írsz!! csatlakozom Sophiehoz, az a megjegyzés haláli volt :DDD ahogy az összes többi is! 
megnevettettél, köszikösziiii! és 
Megint jót nevettem.
Ezek a pár beszédek :D haláliak na és Max :D ő is tuti :D
Am. van benne igazság, mármint a csontváz dologban. :D
Bár a csontokat eddig is bírtam a biosz órákon :D A lágyszövetekkel már kicsit gondban lennék xDDD
Na mind 1
Egy nagy KK