|
Claire: Gyilkosság és New York/1.
Nagyjából két hónappal Michael születése után egy csendes, napsütötte szerdai reggelen Booth és Brennen reggelijüket fogyasztották a Royal Dinnerben.
Az elmúlt időszakban nem volt túl sok dolguk, nem voltak gyilkosságok, amelyekkel elfoglalhatták volna magukat. Részben persze örültek is neki, hiszen még nem szánták rá magukat, hogy elmondják a többieknek a híreket. Így hát jóformán titkolták újdonsült kapcsolatukat. Nem volt szokatlan a többiek számára, hogy együtt töltik szinte minden idejüket. Látszólag senki nem fogott gyanút.
Most is kettesben ültek egymással szemben, előttük az asztalon egy-egy tál finomság. Míg egyik kezük a villát fogta, a másik tányérjuk mellet átnyúlva társa kezét szorította, mintha sosem akarná elengedni.
- Mikor mondjuk el nekik? - szólalt meg elsőként Brennen - Csoda, hogy Cam eddig nem vette észre. - azzal lenézett még éppen csak látszódó pocakjára.
- Nem tudom. Akkor, ha már Te is készen állsz rá Bones. - válaszolt Booth.
- Azt hiszem lassan itt lenne az ideje. - tűnődött Tempe.
- Igazad van. Néha legszívesebben már akkor megfognám a kezed - vallotta be őszintén Booth - amikor még ők is ott vannak.
- Bár nem jellemző rám, de én is ezt érzem. - szólalt meg egy kis szünet után Brennen, miközben lágyan elmosolyodott.
- Azt hiszem elég fura, hogy ezt így kimondtam. Nem jellemző rám. - folytatta mélyen belefeledkezve az arcát kutató barna szempárba.
Booth néha még most sem tudott eligazodni rajta. Bár elég közel került a nőhöz, aki gyermekét hordta, nem volt teljesen biztos a dolgában. Visszaemlékezett a pillanatra, amikor megtudta, hogy Bones gyermeket vár és néha még mindig érezte azt a jeges szorítást a szívében, amikor átfutott a gondolatai között, hogy a lány, akivel egyetlen csodálatos éjszakát töltött el, képes volt ilyen hamar túllépni és felszedni valakit, aki teherbe ejtette. Elméje tiltakozott ez ellen és közben szinte alig hallotta a megkönnyebbülést hozó mondatot: „Te vagy az apa.” És ettől a pillanattól kezdve minden megváltozott. Karjaiban vitte haza szerelmét, aki el is aludt az ölében. Hazaérve óvatosan az ágyra fektette és ő is mellé feküdt, átkarolva kedvesét.
- Tudod, én örülök, hogy félretetted a racionális énedet. Sokkal egy… - kezdte, de nem fejezhette be mondatát, mert Sweets lépett oda az asztalukhoz furcsán rámeredve kezeikre, melyek még mindig összekulcsolódtak az asztal felett.
Booth gyorsan vette is a lapot és megfordította Tempe kezét, hogy tenyere nézzen felfelé.
- Nos, akkor kezdhetem? - nézett Bonesra remélve, hogy kitalálja mire is gondol. Tempe először összeráncolta a homlokát majd bólintott. Sweets ekkor látta elérkezettnek az időt, hogy megkérdezze:
- Mit is csinálnak tulajdonképpen? - továbbra is furcsállva a helyzetet egyszer az egyik, másszor a másik félt vette szemügyre.
- Booth éppen jósolni fog a tenyeremből. Olvasott valami cikket az interneten, de őszintén szólva, nem nagyon van kedvem ehhez az egészhez.
- Igen? - fürkészte az arcokat gyanakodva a pszichológus, majd miután nem tudott mit kezdeni a helyzettel letelepedett melléjük. - Na erre én is kíváncsi vagyok. Halljuk!!
- Khm..khm. Nos tehát… az élet vonalad hosszú. Lesz legalább egy gyereked… - itt lopva felpillantott - talán fiú. És… hoppá!! Egy váratlan szerelem… talán a gyermeked apja… - halandzsázott az FBI ügynök. Ezután elengedte Bones kezét és felnézett.
- Magának is jósoljak Sweets?
- Isten őrizz! Én nem hiszek az ilyesmiben. Nem, nem. Felejtse el Booth ügynök.
- Én sem hiszek benne mégis engedtem neki. - intett a fejével Booth felé Brennen.
- Nem. Engem erre nem vesznek rá. - tiltakozott.
- Egyébként örülök, hogy magukat itt találtam. Teljesen kihalt volt a labor, amikor tegnap benéztem. Mintha senki nem dolgozna ott. Mióta Cam kivett másfélhét szabadságot, mindenki szétszéledt. Hodgins is otthon maradt Angelával és a csöppséggel. Alig várom, hogy vasárnap megérkezzen Cam és hétfőn újra beinduljon az élet.
Brennen összenézett társával, majd megjegyezte:
- Igen. Jó lesz, ha megint történik majd valami.
Szinte azért, hogy igazolja szavait, megcsörrent Booth mobilja.
- Booth. - szólt bele a férfi. - Igen. Értem. Máris indulunk.
Miután letette jelentőségteljesen ránézett Bonesra, majd megszólalt:
- Kérésed parancs, Bones. Van egy azonosítani való hullánk.
- Hol? - kérdezett vissza Tempe.
- Azt hiszem ez a szép az egészben. New Yorkba megyünk.
- De hát…
- Ne ellenkezz! Indulás! Másfél óra múlva indul a gép.
Azzal mindketten felpattantak otthagyva Sweetst, aki szájtátva nézett utánuk. Egy perc múlva pedig rá kellett jönnie, hogy fizetnie is neki kell…
Booth pillanatok alatt elkészült a csomagolással és már tíz perce ült az ágy szélén várva, hogy Bones is elkészüljön.
- Ne haragudj, de ennél gyorsabban nem megy? - ráncolta a homlokát.
- Mindjárt Booth! Csak nem tudom eldönteni, hogy a piros, vagy a zöld felsőmet vigyem magammal.
- Kicsim - állt fel a férfi - nekem mindegy. Mindkettő jól áll. Neked minden jól áll. - azzal átölelte a nőt és finoman belecsókolt a nyakába. Brennen lassan eltolta magától az ügynököt.
- Mi lenne, ha mindkettőt vinném? - évődött a férfival, aki még mindig átfogta a derekát. Arcuk pár centire volt egymástól.
- Akkor mindkettőben gyönyörködhetnék, mikor felveszed. - és lágyan megcsókolta kedvesét.
Miután felszállt a gépük, Booth elkezdte volna mondani, hogy mit tud eddig az esetről, de érezte, ahogy Tempe a vállára hajol. Máris az igazak álmát aludta. Booth óvatosan végigsimította az arcát és homlokon csókolta. Boldog volt. Nagyon boldog. Nem akart egyetlen pillanatot sem elrontani, amit a nővel tölthetett. Mióta együtt töltötték az esték egy részét, soha nem akaródzott neki hazamenni, vagy elengedni a nőt. Gondolkodás nélkül hozzábújt, ha Bones azt kérte maradjon vele. Bár ennél többet nem tettek soha. Ez kicsit talán elbizonytalanító volt, de jó is volt így. És Booth nem akarta siettetni Tempet. Igen Tempet. Gondolatban egyre többet nevezte őt így. És egyre többet jutott eszébe az is, hogy megkérje a kezét. Nagyon félt attól, hogy a nő nemet mond, mert ő nem igazán az a fajta, aki megházasodik, de bízott benne, hogy a válasza igen lesz. Sőt, már ki is választotta a gyűrűt (egy fehéraranyból készült szépséget, öt apró kék kristállyal), amit most is elhozott magával, hátha lesz bátorsága és alkalma megkérni. Bár nem tartotta valószínűnek, hogy megteszi. Egy dologban viszont biztos volt. Ha a válasz nem, akkor sem lenne képes egyedül hagyni Tempet. Ő nem Hannah. Ő más. Rá kellett jönnie, hogy az egyetlen, akit igazán szeret, szeretett és szeretni fog örökké.
Kinézett a gép ablakán. A szabadságszobor ott terjeszkedett a tükörsima víz közepén. Lassan megérkeznek. Booth finoman eltűrt egy tincset alvó kedvese arcából, aztán gyönyörködött még benne egy kicsit. Arca nyugodt volt. Szép álma lehetett, mert szája szélén mosoly bujkált. Hányszor szerette volna megcsókolni, még azelőtt, hogy tényleg megtehette. És azóta hányszor gondolta, hogy fenébe a többiekkel neki most kell megcsókolnia. De sosem tette. Most pedig fel kell ébresztenie őt.
Finoman kezébe fogta arcát és megcsókolta. Hüvelykujjával végigsimította puha bőrét. Brennen kinyitotta a szemét és tekintete találkozott Boothéval. Elmosolyodott.
- Mindjárt itt vagyunk. - szólt halkan a férfi.
Ahogy leszálltak igyekeztek taxit fogni maguknak, hogy a Kennedy reptérről átvágva Brooklynon eljussanak Manhattanbe a Bűnügyi Laboratóriumba.
- Mit tudunk eddig? - kérdezte útközben Brennen.
- Valójában nem sokat. Egy sikátorban találtak rá a holttestre.
- Értem. Egyéb?
- Csak ennyi. Majd a nyomozó elmondja a részleteket. A holttestet már átszállították a boncterembe. Tudom, hogy ennek nem örülsz, de úgy hallottam az itteniek nagyon precízen végzik a munkájukat.
- Remélem is. Bár szerettem volna megnézni magamnak a helyszínt is.
- Tudom. Én is. De itt most nem feltétlenül mi fogunk nyomozni. Csak segíteni jöttünk.
- Megérkeztünk. - szólt közbe a taxisofőr, majd leállította a motort.
Booth és Brennen kipakolták a táskákat a csomagtartóból és beléptek az épületbe. A recepciónál érdeklődtek, majd várták, hogy a nyomozó megérkezzen. Kisvártatva egy határozott fellépésű 40-esnek kinéző férfi lépett ki a liftből. Körülnézett, majd egyenesen hozzájuk sietett.
- Üdvözlöm önöket. A nevem Mac Taylor. Én vezetem a nyomozást.
- Seeley Booth különleges ügynök. Ő pedig itt a társam, Dr. Temperance Brennen.
- Kérem jöjjenek utánam. A csomagjaikat pedig nyugodtan hagyják itt. - szólt miután kezet fogott mindkettőjükkel.
A két vendég belépett mellé a liftbe.
- Megtudhatnánk esetleg többet a holttestről? - vágott a közepébe Booth, miközben felfelé haladtak a lifttel.
- Nem sok újdonságot tudok mondani önöknek. - húzta lefelé a száját a nyomozó, miközben zsebre tette a kezét. - Már biztosan tudják, hogy az áldozatot egy sikátorban találták meg. Két utcakölyök. Kihallgattuk őket a helyszínen, de nincs közük a gyilkossághoz. Tulajdonképpen önökre vártunk. Azon kívül, hogy behoztuk nem nyúltunk hozzá a holttesthez. Remélem, a doktornő tudja azonosítani.
- Ebben biztos lehet. - húzta széles mosolyra a száját Booth.
- Most a boncterembe megyünk? - szúrta közbe a kérdést Bren.
- Nem előbb el kell intéznem egy pár dolgot az irodámban. De egy kollégám majd elkíséri önöket.
A lift lassan megállt és kinyílt az ajtaja. Ahogy kiléptek követték a nyomozót. A laborokban nyüzsögtek a dolgozók. A folyosón egy fiatal pár jött szembe, a nő karján kisgyerek. Taylor nyomozó széles mosollyal közeledett feléjük. Most látták először mosolyogni.
- Már mentek is? - tette fel a kérdést, ahogy megállt előttük.
- Igen. Ugye nem haragszol Mac, hogy nem veszünk majd részt ebben az ügyben? - aggódott a férfi.
- Nem, Danny, ne aggódj. Megleszünk. Szükségetek van egy kis kikapcsolódásra. - veregette meg a vállát. - Hadd mutassalak be titeket a vendégeinknek. - váltott témát - Lindsay Monroe és Danny Messer. Lindsay, Danny. Ő itt Seeley Booth ügynök az FBI-tól és…
-…Dr. Temperance Brennen. - szólt közbe Linday. - Olvastam a könyvét. Örülök, hogy megismerhetem.
- Részemről az öröm. - rázott vele kezet Bren.
- Akkor, ha nem haragszol, mi mennénk, Mac.
- Menjetek csak. Majd a vendégeink segítenek nekünk a nyomozásban. - azzal egy mosolyt küldött feléjük.
- Viszlát - köszöntek el, egyszerre. A nyomozó tovább indult a folyosón.
- Lindsay és Danny nemrégen házasodtak össze. - magyarázta mosolyogva Mac Taylor - A kislány pedig a lányuk Lucy. Én vagyok a keresztapja.
- Akkor ez itt egy nagy család. Jól mondom? - gondolt a saját kis családjukra Booth.
- Igen. Mondhatjuk.
Taylor nyomozó ekkor hirtelen megállt és benyitott egy irodába. Az asztalnál egy dús göndör hajú, görögös kinézetű nő gépelt valamit számítógépébe.
- Stella, ne haragudj, hogy megzavarlak. hadd mutassam be a vendégeinket.
A nő felnézett, majd gyorsan felállt és közelebb lépett.
- Seeley Booth és Dr. Temperance Brennen. Ő itt Stella Bonasera nyomozó.
- Örvendek.
- Stella, kérlek kísérd le őket a boncterembe. Nemsokára követlek titeket.
A háromszemélyes kis különítmény nemsokára már a boncteremben állt. Brennen az asztal fölé hajolva vizsgálta az oszladozó maradványokat. Booth arca eltorzult az oszlás bűzétől. Soha nem értette, hogy képes ezt Bones kibírni.
- Szóval, hadd halljam a mai evangéliumot Bones.
- Ez nem evangélium Booth. Azt, ha jól tudom a templomban szokták felolvasni. - nézett fel Bren az ügynökre.
- Jajj, tudod, hogy hogyan értettem. - háborgott Booth.
- Néha fogalmazhatnál érthetőbben is. - csipkelődött vele Tempe.
- Szóval mit tudunk? - tette fel a kérdést Booth, ezuttal „érthetőbben”.
- Nő. 25-35 év közötti. Fehér. Csuklóján, bokáin dörzsölődés nyomai. Kezei, lábszárai el vannak törve. Nem sokkal a halála előtt törhették el neki. Úgy nézem a szájüregében szövetszálak is találhatóak.
- Nem gondoltam, hogy ezeket ennyiből is megtudja állapítani. - szólalt meg az eddig csak megfigyelőként résztvevő Stella.
- Tudja, Bones igazán ért az ilyesmihez. - dicsekedett az ügynök és megeresztett egy félmosolyt társa felé.
- Sokat szenvedhetett. - szólalt meg ismét Bren.
- Megkötözték, betömték a száját, hogy ne tudjon segítséget hívni, utána pedig eltörték a végtagjait, hogy aztán végképp ne tudjon mozogni. - nézett fásultan az előttük fekvő holttestre Booth.
- És ha ez még nem lett volna elég ahhoz, hogy meghaljon, le is szúrták egy késsel. - fejezte be társa beszámolóját Brennen.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Tetszik a stílusod, a lánykérős ötletből kiváncsi vagyok mi sül ki és a nyomozás is érdekesnek ígérkezik
Hajrá, 
Jóslás :D "Lesz legalább egy gyereked ... talán fiú." - ezen szakadtam.
És végre valaki felismerte Brennant, ezen már annyit gondolkodtam, hogy ha olyan sikeres krimiíró, miért nem fordul elő hébe-hóba, hogy legalább néha egy nyomozó kolléga tudja, ki is ő...