|
Nusi: Minden csak most kezdődik el/3.
*****
- A talajmintákból megállapítottam, hogy a nőt itt ölték meg, nem messze a Capitolium épületétől – csapta le a mappáját Hodgins az asztalra. – A parkban ráadásul olyan rovarpopulációk is fellehetők, amelyek ritkán, esetleg évente jelennek meg, de akkor nagy számban. A tömegspektroszkóppal ezen felül kimutattam, hogy…
- A lényeget Hodgins – emelte fel a kezét Cam figyelmeztetően.
- Az áldozatunkat minden valószínűség szerint 1958. szeptemberben ölték meg – pillantott végig a többieken, majd felemelte a kezét. – Na, ki a labor királya? – vigyorodott el.
- Az biztos, hogy sokat segítettél, de ne tegyél elhamarkodott következtetéseket – jelent meg váratlanul Brennan. – Köszönöm, Hodgins – pillantott rá jelentőségteljesen a férfira, mire az egy apró mosollyal az arcán távozott.
- Ó, dr. Brennan, hála Istennek, hogy megérkezett… - ugrott az antropológusnő mellé Daisy, majd kikapta Brennan kezéből a zsákot, és sietve az asztalra borította a tartalmát.
- Miss Wick! – háborodott fel Tempe, és villámgyorsan a tanonca mellé lépett. – Ezzel a meggondolatlan tettel károsodást idézhetett volna elő a csontmarkerekben! – pirított rá a szemét lesütő gyakornokra. – Mindenestre értékelem az igyekezetét, de most inkább koncentráljon a munkájára – tette hozzá, látva Booth kérlelő pillantását.
A következő pár óra eseménytelenül telt a laborban. Koponya híján ugyanis szinte lehetetlen volt az azonosítás, hiába találta meg pontosa Hodgins a hulla eredeti helyét. Ráadásul az időintervallum hihetetlenül tágnak tűnt, így még kevesebb esély volt az áldozat halálának felderítésére.
Brennan elmélyülten tanulmányozta a csontokat. Szinte biztos volt benne, hogy a megoldás egy része előtte fekszik az asztalon – mármint a csontokban -, de eddig még nem tudott rájönni, hogy pontosan mi is az.
- Pihenned kellene egy kicsit – lépett be halkan Booth a laborba, csendesen behúzva maga után az ajtót.
- Addig nem pihenhetek, amíg meg ne, találtuk a gyilkost – válaszolta a doktornő, fel sem pillantva a csontokból.
- Bones, figyelj… - kezdte Booth, és közelebb sétált -, Te most nem csak magadért vagy felelős, hanem ezért a piciny kis életért is – tette óvatosan egyik kezét Tempe hasára. – Ugye kis tigrisem? – motyogta.
- Booth! – lépett hátrébb Brennan. – Ne kezelj úgy, mintha egy tenyészkanca lennék… - fordult el sértődötten. – Az egy dolog, hogy terhes vagyok, de attól még ugyanúgy élhetem a korábbi életemet is, nem? – igazította meg a haját kényszeredetten.
Booth csalódottan eresztette le a kezét, és szomorúan nézett az előtte álló nőre.
Kétségtelenül a régi Temperance Brennan volt…
Bones-t megzavarta ez a tekintet. De nem csak ez aggasztotta. Az előbbi megnyilvánulása túl… túl érzelmesre sikeredett, még ha negatívan is. Máris jelentkeznének a terhességgel járó hormonváltozások, a hangulatingadozások? Más magyarázat nem lehet, hisz nem akarta megbántani az ügynököt.
- Ne haragudj, Booth – sóhajtotta. – Nem akartalak megbántani, csak szeretném… szeretném, ha úgy kezelnél, mintha nem lenne semmi bajom sem – lépett a férfi elé, és a mellkasára tette a kezét. – Szeretném, ha a régi életemet élhetném tovább… még egy kis ideig.
- Bones, ez nem ilyen egyszerű… - ölelte meg Booth a nőt. – A gyerekemet várod, természetes, hogy gondoskodni akarok Rólad… illetve Rólatok – mosolyodott el. – És szeretném, ha beletartoznék az életedbe… de nem úgy, mint a régibe – nyomott egy puszit a doktornő homlokára.
Brennan nem szólt semmit sem, csupán hagyta, hogy a két erős kar ölelése lecsillapítsa háborgó lelkét. Pedig legszívesebben üvöltött volna, sikítva ugrott volna Booth nyakába, hogy igen, ő is szeretné, ha együtt élnének. Ám racionális énje megakadályozta ebben, így csupán csendesen hagyta, hogy az ügynök lassan ringatni kezdje.
Óráknak tűnő percek után bontakoztak ki a másik öleléséből. Tempe már rég magára öltötte ismét a ráégi álarcát, és Booth is mintha elfelejtette volna az előbbi kis incidenst.
- Akkor szólj, ha megtudsz valamit – szorította meg a nő kezét az ügynök, majd kifelé indult.
Brennan azonban nem szólt, hanem párlépéssel utolérte a férfit, és bátortalanul szájon csókolta.
- Este értem jössz? – kérdezte szemlesütve, mire Booth halkan felkacagott.
- Ez a legtermészetesebb Bones – nyomta meg az utolsó szót, és még mindig mosolyogva, de távozott.
- A legtermészetesebb – suttogta a doktornő, és megérintette ajkait, ahol az előbb még Booth-ot csókolta, majd álmodozva ballagott vissza munkájához.
- Booth szólt valakinek a hírről? – ringatta Michaelt Angela, miközben Hodgins beszámolt neki a legfrissebb gyilkosságról.
- Nem, én nem vettem észre, hogy bárkit is tudhatná – mosolygott Jack. – Szerintem még csak most ismerkednek egymással, és… - de nem tudta befejezni, mert Angela erélyesen rápirított.
- Ugyan már Hodgins, hét éve társak, mit kellene még megismerni a másikon? – csodálkozott, majd csitítgatni kezdte a felébredt babát.
- Angie… szívem – ölelte át szerelmét a férfi. – Az, hogy társak, még nem jelenti azt, hogy kívülről-belülről ismerik egymást – nevetett, és egy aprócska puszit nyomott fia homlokára.
- Tudod szívem, néha azt hiszem, hogy túlságosan is nagy hatással vagyok a gondolkodásmódodra – vigyorodott el Angela, és elégedetten hagyta, hogy barátja kivegye kezéből a megnyugodott kisfiút.
*****
- Angela azt szeretné, ha újra munkába állhatna – lengetett meg egy paksamétát a többiek előtt Cam. – Nos, szerintem lehetséges lenne, csak tekintettel kellene lennünk a kis Michael-re… - járatta körbe a szemét beosztottjain.
Brennan és Booth egymásra mosolyogtak, és úgy jelezték a patológusnőnek egyetértésüket. Camnek szemet is szúrt a szokatlan összhang, de ezt egyelőre nem tette szóvá. Hodgins elégedetten mosolygott, míg Daisy és Sweets… nos, ők látszólag teljesen belefeledkeztek a másik bámulásába.
Hiába, a tini hormonok itt is működnek… - vigyorodott el még szélesebben és szarkasztikusan Cam, ahogy kijelentette, Miss Montenegro újbóli munkába állását.
A doktornő elgondolkozott egy pillanatra. Most, hogy Angelának ott van Michael, természetesen Hodgins mellett, már csak Ő, és dr. Brennan maradt, akinek még nincsen gyermeke. Persze számára ott van Paul, akivel nemrég költözött össze, de azért egy gyermek még egészen más…
Eddig nem nagyon foglakoztatta a téma, hisz Paulnak voltak saját utódai, de neki… a testét még mindig féltette, de titokban megfigyelte társát, ahogy elnézi a világra segített csöppségeket, és rádöbbent, hogy ezt bizony még Ő, dr. Camille Saroyan is vállalná.
- Kopp-kopp – jelent meg váratlanul az ajtóban Brennan, és Cam megrázta a fejét.
Előbbi gondolatai úgy suhantak szerteszét, mint a pitypang világnak induló szirmai.
- Megállapította már a halál okát, dr. Brennan? – mosolygott rá Cam az érkezőre, és előkereste a névtelen áldozat hiányos jegyzeteit.
- Nos, igen… - ült le Tempe, alaposan meglepve Camet ezzel a reakciójával.
Temperance Brennan soha, semmilyen körülmény között sem szokott csak úgy leülni… csak ha autót vezet – döbbent meg a patológus, de az arcán szerencsére nem látszott megilletődöttsége.
- És? Megtudhatnám én is, vagy még mennyi ideig kell farkasszemet nézni? – kérdezte Cam, miután Brennan még semmit sem mondott.
- Én nem tudom, hogy ez mi jelent – vonta meg a vállait a doktornő, mire a másik nő megeresztett egy aprócska mosolyt.
Úgy látszik, csak elfáradt… de személyisége a régi neki…
- A halál okát a többszörös bordaközi sérülések okozták. Illetve találtam Miss Wickkel egy bevérzésre utaló nyomot a szegycsont alatti részen…
- Tehát valaki alaposan mellbevágta, majd a biztonság kedvéért le is szúrta?
- A jelekből úgy tűnik, hogy ez a legvalószínűbb magyarázat – bólintott Brennan is.
- Mellbedobással győzött – motyogta maga elé Cam, de még elkapta Tempe újabb értetlenkedő pillantását. – Csak egy vicc volt, dr. Brennan – mosolygott, és nézett a távozó antropológusnő után.
- Helló Sweets! – huppant le Booth a pszichológus kanapéjára, de a szemét nem vette le az ajtóról.
- Dr. Brennan is mindjárt megérkezik – jegyezte meg mosolyogva a fiatal férfi, visszarángatva az ügynököt a valóságba.
- Tudom… hát persze, hogy tudom! – vigyorgott kényszeredetten a másik férfi, miközben idegesen hajtogatta rikító sárga nyakkendőjét.
Sweets elnéző mosollyal figyelte páciensét. Valamit megváltozott, de még nem tudja pontosan, hogy mi. Booth még sohasem érkezett pontosan a terápiára, nem hogy előbb! Ráadásul ez a feszült izgalom, ahogy a doktornőt várja, felettébb gyanús…
Azonban nem tanulmányozhatta tovább az ügynököt, mert Brennan – szó szerint berobbant az irodába.
- Hű Bones, ez aztán hatásos belépő volt! – dicsérte meg a társát Booth, és egyik kezével megpaskolta a kanapét, hogy a doktornő üljön csak le.
Sweetes egy pillanatig elhűlve nézte az ajtót, amelynek szélei gyanúsan megrepedtek a hirtelen erőkifejtéstől, majd nagyot sóhajtva fordította mindent figyelmét kedvenc pácienseire. Rögtön feltűnt neki az izgalom – de ezúttal nem Booth arcán…
- Nos, hogy haladnak az ügyel? – tette fel ártatlanul a kérdést, holott jól tudta, hogy előbb, vagy utóbb úgyis a magánéletüknél fognak kilyukadni.
- Ha nincsen koponya meglehetősen nehéz az ügy – fonta maga előtt össze kezeit Brennan.
Tipikus elutasító magatartás – futott át a pszichológus agyán.
- Ugyan Sweets, térjen a lényegre – tette át egyik lábát a másikra Booth. – Vagy most már nem kíváncsi a magánéletünkre? – nevetet össze társával.
Sweets elborzadva nézett ki a fejéből. Eddig ő volt a doktor, de úgy látszik, kissé szerepet tévesztettek ezen a reggelen, vagyis, délelőttön…
- Booth ügynök, én nem arra gondoltam, hogy… - kezdett volna bele egy tudományos magyarázatba, ám Brennan váratlanul félbeszakította.
- Terhes vagyok – jelentette ki, és leengedte a kezeit maga mellé.
A fiatal férfi ekkor döntött úgy, hogy a mai napból elege van. A szemei fennakadtak, ő pedig tehetetlenül hátrazuhant – székestől, mindenestül.
- Pedig még nem is mondtad, hogy én vagyok az apa… - jelentette ki csalódottan Booth, és az ájult pszichológusra nézett.
*****
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Ez az utolsó Sweets-es rész haláli volt 
"Pedig még nem is mondtad, hogy én vagyok az apa" xDDDDD az kééész nagyonnagyon gyorsan 
Nusi, ez nekem is nagyon tetszett és így egyben olvasva különösen (nagy lemaradásban vagyok ugyanis). A régi fic írók szerint kekec kritikus tudok lenni
, de most te is kapsz egy nagy KK-t.
JA és igaza van Viasznak Sweetses résztől kééééész voltam.