|
Claire: Gyilkosság és New York/4.
Booth teljesen összetörve hajtott vissza a szállodához. Bren nem jött vissza a laborba. A férfi azt gondolta, hogy túlságosan is komolyan vette, amit mondott neki. Ő nem akarta ezt. Nem akarta megbántani. Annyira szerette. És ezt meg is fogja neki mondani. Ha kell százszor is, míg el nem hiszi. És azt is meg fogja mondani, hogy nem gondolta komolyan. Hát persze, hogy nem. Sok olyasmit is mondott, ami nem volt igaz. Mert a nő igenis megmutatta, hogy szereti őt. És ő ezt észre is vette. Booth nem igazán volt tisztában azzal, kihez is beszélt akkor. Mert nem a mostani Temperance Brennenhez az biztos. Ezerszer átkozta magát azért a percért, amikor kimondta azokat a szavakat.
Amikor belépett a szállodai szobába mély csend fogadta. Nem jött vissza. Miért? Hát tényleg ennyire komolyan vette? De tudta jól, hogy megérdemli. Megérdemli, hogy elutasítsa. Minden az ő hibája. És nem teheti jóvá olyan egyszerűen. Sőt, talán egyáltalán nem teheti jóvá. Egész éjszaka nem bírt elaludni. Nyitott szemmel várta, hogy a nő belépjen a szobába. De nem volt sehol. Szíve összeszorult minden egyes alkalommal, amikor arra gondolt, hogy Tempe nem fekszik most mellette. És talán már sohasem fog.
Mikor Brennen magához tért, nem tudta, hogy hol van. Lassan felmérte, hogy a szája be van tömve, valami undorító, mocskos ronggyal. Kezei, lábai összekötve, a feje hasogat, mintha szét akarna robbanni. Elkapta őt. Hirtelen lezajlottak előtte az utolsó percek, a lányok fájdalmai, amiket átéltek. És vele is ez fog történni. Beleillet a képbe. Sötét volt körülötte, de még így is ki tudta venni, hogy egy félig kész épületben van. Nem fogják megtalálni időben. Nem is sejthetik, merre lehet. Lehet, hogy nem is keresik őt.
Aztán eszébe jutott a telefon. Ha itt van még a zsebében, akkor talán… Rémülten tapogatózott, amennyire a kötél engedte. Végül remegő kezekkel előhúzta a készüléket és remegő ujjaival begépelte a szöveget. Megnyomta az utolsó gombot is és elment az sms. Még éppen jókor. Egy perc múlva már csak egy üzemképtelen telefont szorongatott. Lemerült az akumlátora. Nem tehet már semmit. Csak reménykedhet benne, hogy Booth eljön érte. Mert el fog jönni. Tudja, érzi, hogy eljön. Szeméből egy könnycsepp csorgott végig az arcán. Csak legyen elég ideje. Nem tudta mennyi lehet az idő és meddig lehetett elájulva. Szeme már teljesen megszokta a sötétet. Minden neszre összerezzent. Aztán hirtelen kivágódott az ajtó és belépett Sam. Felkapcsolt valami lámpát, ami most inkább tűnt reflektornak a sötét után. Bren igyekezett elfordulni, hogy ne bántsa szemét annyira a fény.
- Mi van kislány? Nem tetszik valami?
Tempe elgyötörten nézett fel rá. Szemében újabb könnycsepp gyűlt össze, hogy ismét végigszántsa poros arcát.
- Nem jön érted senki? Látod, senkinek sem hiányzol. Temperance. Még az a csinos ügynököcske sem hiányol? Hát ennyire nem kellesz senkinek?
- BOOTH!!! - üvöltötte zokogva Tempe, de inkább hangzott valami másnak, mint egy névnek. A rongy teljesen elfogta a hangját.
- Úgy kiáltozz csak! Úgysem hallja senki! - majd közelebb lépett és kezébe vette a nő állát.
- Tudod, imádom nézni, ahogy szenvedtek. Ott a félelem, a rettegés a szemedben neked is. De a legjobb pillanat az, amikor az utolsó fény is kihuny a szemedben. Az élet utolsó szikrája. - ugrott fel nevetve - De addig még sokat fogsz szenvedni. És én majd gyönyörködöm a szemedben…
Booth felült az ágyban, amikor megszólalt a telefon. Ránézett az órára. 5:43. Ez biztosan Tempe. Nem lehet más. Nem akarta, hogy más legyen. Kipattant az ágyból és előkotorta a telefont a zakója zsebéből.
Amikor elolvasta az üzenetet egy pillanatra megállt a szívverése. Csak három szó. Sam.Munka.Segíts Hát elkapta. És ő elengedte. Még a fülében csengtek a szavai, amikor Tempe haját dicsérte. A perverz vadállat. Pillanatok alatt kikereste Taylor számát és röviden elmondta mi történt. Aztán rohant a laborba.
Út közben egyre csak az járt a fejében, hogy mi lesz, ha nem találja meg időben. Soha nem fog tudni bocsánatot kérni, soha nem fogja megtudni, mennyire szereti őt. Soha többé nem foghatja majd meg a kezét, nem ölelheti, nem csókolhatja. Nem érintheti meg selymes bőrét, nem hallja többé a hangját, amint nevét suttogja. Most olyan lényegtelennek tűnt az, amin összevesztek. és annyira fájdalmas volt, hogy mikor utoljára beszéltek egymáshoz, csak dühös szavak hagyták el szájukat. Hányszor hallotta már, amikor kihallgatott családtagokat, hogy legutoljára haragban váltak el és hogy ezt mennyire bánják. Most ő érezte ugyanezt. Ólomsúlyként nehezedett a szívére ez a teher.
Ahogy beért a laborba Taylor már ott várta. Riasztotta az egész csapatot, ami jelenleg Stellából és Flack nyomozóból állt.
- Mit tud róla mondani? - szegezte rögtön neki a kérdést Mac.
- Itt az sms, amit küldött. De semmi több. - mondta kétségbeesetten Booth.
- Stella! Próbáld meg bemérni, hogy honnan jött az sms-es. Így talán megtudunk valami közelebbit arról, hol tartják fogva.
- És az, amit írt? Az mit jelenthet? - őrjöngött Booth.
- Kérem nyugodjon meg Booth ügynök, megtaláljuk…
- Maga szerint hogy nyugodhatnék meg? - ordította. - A gyermekem anyjának élete egy őrült kezében van, aki élvezi, hogy bánthatja a nőket!! És én ne legyek ideges?
- Megvan! - kiáltotta Stella. - Ebből a toronyból érkezett. Tíz háztömbnyi körzetben bárhol lehet.
- Kérem, gondolkodjon! Mire utalhatott azzal, hogy „munka”?
- Nem tudom. - szeme előtt összefolytak a tárgyak.
Tempe segíts! Mit akartál ezzel mondani? Édes Istenem mit akart mondani? Munka, munka, munka…
- Sam! Sam építészként dolgozik!! Talán olyan helyre vitte, amelyet jól ismer!
- Stella nézz utána minden építkezésnek, ami azon a környéken zajlik!
- Máris keresem… - azzal ujjai szorgosan gépelték a keresési feltételeket.
- Flack! Mozgósítsd a kommandósokat, ha megvan a cím azonnal indulunk!
A gép eközben már szorgosan futatta az adatokat, majd három apró pont jelent meg a képernyőn az építkezések fontosabb adataival.
- Ez lesz az! - mutatott az egyik pontra Stella, amely alatt ez állt: Építésvezető: Sam McDonald. - A 47. utcai építkezés.
- Indulás! - adta ki a parancsot Mac.
Nem sokkal később már ott álltak az épület előtt. Flack egy golyóálló mellényt nyomott Booth kezébe, majd amikor mindenki készen állt, igyekeztek minél halkabban behatolni az épületbe. Booth ment elől bepillantva minden szintre. Aztán meglátta a földön annak bizonyítékát, hogy itt vannak. Brennen egyik fülbevalója volt. Kieshetett a füléből, amikor felfelé cipelte az a gazfickó. Még egy emelet és még egy. Ekkor halvány fényt látott kiszűrődni az egyik ajtó alatt. Megvannak. Intett Macnek, hogy megtalálta őket, majd lassan az ajtóhoz húzódtak. Baljóslatú csend vette őket körül.
Booth betörte az ajtót, Mac pedig berontott célba véve a vascsövet szorongató férfit. Booth is berohant a szobába és azonnal Tempe felé vette az irányt, aki a rémülettől ájultan feküdt a földön.
- Bones! Bones! - vette karjába őt. Kikötötte a köteleket, lefejtette fejéről a kendőt és homlokát homlokához érintve beszélt hozzá, miközben kétségbeesetten simogatta kezével az arcát.
- Ébredj fel! Bones, kérlek ébredj fel! Itt vagyok. Itt vagyok veled.. - folytak végig az arcán a könnyek - nézz rám! Itt vagyok. Már nem lesz semmi baj. Nem lesz semmi baj….
Tempe lassan kinyitotta a szemét és szinte azonnal elkezdett zokogni. Átkarolta a férfi nyakát és arcát beletemette a vállába. Booth rendületlenül ismételgette, hogy nem lesz semmi baj és szorosan ölelte a karjaiban zokogó nőt. Amikor csendes sírássá szelídültek a fájdalom, a félelem és kétségbeesés könnyei, Brennen lassan engedett a szorításból.
- Tudtam, hogy eljössz értem… mindvégig tudtam.
Booth finoman két tenyere közé fogta Tempe arcát és megcsókolta.
- Nem tudom mit tettem volna, ha nem… ha nem talállak meg időben. - suttogta, majd újra megölelte.
Booth karjaiban vitte ki az épületből Brent és ott állt mellette, amíg az orvos ellenőrizte nem kell-e kórházba szállítani. Félt, ha egyetlen percre otthagyja, elveszíti őt. Az orvos azt javasolta, hogy feküdjön be egy napos megfigyelésre, de Tempe csak annyit mondott elhaló hangon Boothnak, hogy „vigyél el innen” és Booth már vitte is vissza a szállodába. Tempenek még mindig kicsordult egy-egy könnycsepp a szeméből. Booth átkarolta, ahogyan az ágyon feküdtek. Aztán Tempe újra csak zokogni kezdett és kapaszkodott a mellette fekvő férfiba.
- Nem akarlak elveszíteni! - Zokogta - Nem akarlak soha elveszíteni!
- Nem hagynám. Tudod, hogy nem hagynám. Ígérem, bármi történjék, soha nem veszítesz el! - ölelte szorosan.
Amikor kibontakoztak az ölelésből Tempe finoman megcsókolta. A férfi viszonozta a csókot. Mélyen, szenvedélyesen csókolták egymást. Booth keze levándorolt a nő derekára, majd lassan inge alá csúsztatta kezét. Finoman cirógatta selymes bőrét és óvatosan megérintette a mellét. Az érintésétől remegés futott végig Tempe bőrén és beletúrt Booth hajába, magához húzva fejét, hogy még szenvedélyesebben csókolják egymást. Aztán a férfi finoman a hátára fektette, arcát kezébe fogta. Hüvelykujjával végigsimított a nő állán, finoman megérintette nyakát és csókjaival követte mozdulatait. Kezét becsúsztatta az ing alá. Ezután felült és lassan elkezdte kibújtatni ingéből Tempet, aki lehunyt szemmel hagyta, hogy a férfi levetkőztesse és bőrének minden részét csókjaival halmozza el. Miközben hasát, köldökét csókolta, kezét a nő combján nyugtatta. Aztán érezte, amint a nő megérinti mellkasát és elkezdi kibontani az ingét. Tempe a férfi meztelen mellkasára tette kezét, majd végigkövette gerincének vonalát a hátán. Amikor már mindketten levetkőztették egymást Booth hirtelen megállt. Belenézett Tempe még könnytől is csillogó szemeibe és halkan megkérdezte: - Biztos? - A nő finoman bólintott. Ezután Booth a nő arcát figyelte. Teste megfeszült, fejét hátrahajtotta és halk sóhajt hallatott. A férfi először megcsókolta, majd tovább haladt, a nyakát, vállát csókolta. Egyik kezével erősen tartotta Őt, másikkal pedig végigsimította oldalát, karját, mígnem ujjaik összekulcsolódtak a feje fölött. Kényeztették egymást. Nem tették ezt meg azóta egyszer sem, mióta először átadták magukat érzelmeiknek. Egyikük sem tudta igazán miért. Talán Booth nem akarta siettetni, talán Tempe nem merte megtenni újra. Talán mindketten féltek valamitől. De most egyként mozogtak szenvedélyük ritmusára, mígnem egyre lassítottak a tempón és végül egymás karjában feküdtek boldog mosollyal az arcukon. Bren egyszer csak felemelte fejét és újabb csókot váltott a férfival. - Szeretlek Seeley Booth. - suttogta a fülébe, életében először kimondva ezeket a szavakat. - Én is szeretlek Temperance. Jobban, mint valaha. - Majd nem sokára már mindketten aludtak, odabújva a másikhoz.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Izgalmas, romantikus, szenvedélyes, egyszerűen brilliáns! Gratulálok
Hát az elején nem szívesen lettem volna Booth helyében. AZ önmarcangolás nagyon megy neki, de hát érthető is volt.
Gratulálok :) Látom van még 1 bef rész szval olvasom is tovább :))